Eger - hetilap, 1889

1889-12-03 / 49. szám

395

földi havasok közzé vonult hun ivadékok, a rengeteg erdőkben bizonyára már tartottak sertésnyájakat s később a honalapitásra indult magyar, ha nem is hozott Attila örökébe sertést, a mi pedig nem igen valószínű, itt mindenesetre talált. De körülbelül hozott is. Leo görög császár, ki az ős magyarokat közvetlenül és közelről ismerte, Írja, hogy: „nagy csapat jószág, (tehát juh és sertés) lovak s teherhordó barmok (bizonyára marhák és tevék meg szamarak) követik őket . . . hogy élelmet s italukra tejet szolgáltassanak“. . .

S más helyen: „Ellenökre van a magyaroknak háborúban a legelő szűke, nagy lévén barmaik száma, melyeket magukkal hordanak.“ (Leonis imperatoris Tacticorum. Cap. 18.)

Hogy a bejött magyarság zöme különösen a vezérek korában és az első három fejedelem alatt semmiféle állat tenyésztésével nem foglalkozott, az kóbor, harczias életmódjából önként érthető. A hadjáratokban részt nem vett töredék azonban, bizonyosan nemcsak szaporította, de a szó igazi értelmében tenyésztette is a hasznos háziállatokat s ezek között bizonyosan a sertést is, melynek diszléséhez a természeti feltételek itt e hazában akkor is s még nagyobb mértékben megvoltak.

A harczias és kalandszomjas magyarság azonban igazi föld- mivelővé és állattenyésztővé Gejza fejedelem alatt lett, ki a hadi kalandok káros voltát belátván, azokat megtiltotta s békés foglalkozásra kényszerítve népét, útját egyengette a bár még primitív, de már számottevő s később mindinkább lendült mezőgazdaságnak s az evvel kapcsolatos állattenyésztésnek.

Igaz, hogy a magyarnak e téren legfőbb gondját a ló képezte, de figyelmet fordított már e korban a többi állatra is. István aztán úgy is mint fejedelem, úgy is mint király — különösen a kereszténység behozatala által — békésebb, szelidebb erkölcsöket oltván a magyarba, a mezei gazdálkodásnak alapját végleg megvetette.

Arra, hogy mennyi volt és milyen volt ezen kornak s az ezt követő időszaknak a sertése, adatokkal nem rendelkezünk. Hazánkban a sertés nem állott domináló helyen soha, de nagyon számottevő állat lehetett őseinknél, úgy a kalandozások közben, mint a pásztorkodás és földművelés közben. A makktermő vadonok, a lápos mocsaras legelők abban az időben bizonyára nagyobb mértékben el voltak lepve sertés-nyájakkal, mint ma.

Őseink sertése valószínűleg egy primitiv, a vaddisznóhoz hasonló, avval párzó állat lehetett, mely húst és szalonnát szolgáltatott s isten nevében szaporodott. Csak elvétve lehettek abban a korban igazi tenyészetek, magtári és konyhahulladék értékesítők s ezek is nem annyira a nép kezén, mint inkább a hatalmas olygarchák kezén. E nyájakból került ki az akkor már szokásos papi tized. Ilyen papi tizedről 1138-ból már határozott adattal rendelkezünk. II. Béla ugyanis a dörnösi prépostságot feljogosítja,

Minthogy a keresztnevek választása sok ideig egészen önkényes volt, még a felhozottaknál is kiilönczebb keresztnevek álltak itt-ott elő. így az I. Napóleonnal vívott csaták idején az exaltált német szülők különcznél kiilönczebb nevekre kereszteltet- ték gyermekeiket. Ekkor léptek a leánygyermekek tisztes nevei közé a Blü che rine, Landsturmine, Case mat te s más effélék, melyek aztán csakugyan az állam beavatkozását hívták ki maguk ellen. A lelkészeknek több kormány meghagyta, hogy csakis a naptári, vagy más szokottabb tisztes nevekre kereszteljenek. Bogcha Ferencz. néhai felsőtárkányi lelkész, eme felsőbb parancson kiviil is, oly lelkiismeretességgel tartotta magát a naptári sz. nevekhez, hogy minden uj szülött azon nap szentjének vagy a legközelebbinek nevét kapta tőle, a melyen született. S ezért voltak és akadnak maiglan Tárkányon oly úrias keresztnevek a köznépnél, mint: Viktor, Titus, Ilona, Viktória s mások.

Legtöbb állam, pl. Anglia és Francziaország, érintetlenül hagyta a szülőknek keresztnév-adási Ízlését: hát lett is ott és van kelete ma is a bizarr keresztneveknek. Mint női keresztnév szerepel a francziáknál pl. C o 1 o m b e azaz galamb; Fructueux: termékeny; E u 1 o g e : okos, bölcs; Concorde: egyesség stb. Ugyancsak franczia keletű a Cabame keresztnév is, mely a három sz. király (Gáspár, Boldizsár, Menyhárt) nevéből vagyon egybevonva.

*

A családi vagyis vezetéknevekre térvén át, határozottan kimondhatjuk, hogy mint a török-tatár rokon népek a mai napiglan is, úgy a mi őseleink századokig mitsem tudtak a vezetéknevekről. Aba, Leventa, Edömér, Botond, Előd, Zuárd stb.

hogy bizonyos községektől évenkint 50 malaczot követelhessen. Maga az, hogy malaczról szól az irás, s nem egyszerűen sertésről mutatja, hogy e korban, már bizonyos fokú sertéstenyésztés létezett az országban. De a későbbi korszakok egyes adatai is arra vallanak, hogy a sertés és annak tenyésztése hazánkban számottevő, a fejedelmek gondját is igénybe vevő valami volt. Erre mutat pl. Zsigmondnak egy hadi parancsa, melyben kimondatik, hogy az, a ki egy ökröt, disznót, vagy szalonnát lop, vagy bepa- naszoltatik — s a törvény előtt meg nem jelen — a kirótt kárt négyszeresen tartozik megtéríteni.

Hippolitról, az esztergomi érsekről szólva a történelem, feljegyzi, hogy 1489-ben háztartása számára 138 sertést és 58 oldal szalonnát szükségelt.

A 16. és 17-ik században, a sertéstenyésztéséről ma is hires Kecskemét város Wesselényi grófnak, Murány urának s Kecskemét város patronusának tenyészsertéseket ajándékoz, s Búzás Mihály prédikátorának 12 forint évi fizetést, meg egy verő ártányt. ad. A keszői uradalom 1592-iki leltárában 55 vén és 57 fiatal sertés szerepel, a mi mutatja, hogy e korban még az ilyen kisebb uradalmak is nagyszámú sertések fölött rendelkeztek, melyek nem vásárolt, hanem tenyésztett állatok voltak.

Egy szóval hazánk a legrégibb kortól máig, ha nem is előszeretettel, de kiterjedten foglalkozott a sertés tenyésztésével s megfoghatatlan csak az, hogy daczára ennek, a közelmúltból datálódik a hazai sertés-tenyésztés igazi fellendülése ; azóta t. i. mióta a szerb sertés Magyarországba utat tört.

De hogy visszatérjünk e kozmopolita állat, t. i. a sertés világhódító utjának feltüntetésére, jelezzük, hogy Európa legnagyobb részét, Ázsiának nagy darabját, Afrikának és Ausztráliának nagy területét s Amerikát majdnem egészen meghódította már a szelíd sertés, mely rövid időn és olcsón sok és jó produktummal fizeti meg tenyésztője fáradságát.

Különfélék.

— Dr. Samassa József egri érsek úr ő exja újabb jelét adta, mennyire szivén viseli terjedelmes fóegyházmegyéje minden érdekeit, midőn a nyáron a szegényebb ellátású lelkészek, segédlelkészek és tanítók javára tett fejedelmi alapítványait, egy újabb, nagylelkű alapitványnyal gyarapította. Nevezetesen a múlt nov. hó 17-én az egyházmegyei pap-nyugdij-intézet segélyalapja javára már előbb tett 15,000 frtnyi örök alapítványát 5000 frt névértékű, f. é. decz. 1-től kezdődő szelvényekkel ellátott, 5°/0-kal kamatozó magy. papirjáradéki kötvénynyel gazdagította. Érsek főpásztor ő exja e kötvényeket a mlgos egri főkáptalan megőrzése alá helyezte, de valamint az eddigi, úgy ez újabb 5000 frtnyi alapítvány kamaszemélyneveket tartott csak fenn róluk a monda s történelem. Még I. Károly királyunk (XIV. száz.) idejében is előfordulnak a Máté nádor, István bán (1318.), és a Miklós, Lám pert fia féle nevezetek.

De épen így, vezetéknév nélkül volt meg egész Európa is mind a XII.—XIII. századig, midőn a feudumok vagyis a birtoktulajdonosok által bizonyos jogfentartással átadott kisebb-nagyobb földterületek a haszonélvezőknek örök birtokává leitek. Ettőlfogva t. i. mind szükségesebbé kezdett válni a birtokosok nevének valamely melléknevezettel is jelzése s meghatározása. S e jelző másodnevekből állt elé a családi vagyis vezetéknév. Ezek nyomán lassankint, elétünedeznek nálunk is a keresztnevek mellé a vezetéknevek, — elejénte körülményesebb kifejezésekben, pl. M i k e, Miklós k e y c h i nemes fia; majd pedig egészen tisztán is, különféle jelzéssel, mint: Vér András (1423.); de többnyire mégis a birtok nevétől kölcsönözve, mint: Bel kény Péter (1452.), Dersy János; azaz Belkeny ura, Ders birtokosa.

Ezen időtájt éled fel újra a németeknél az a régi héber szokás, mely szerint a család valamely emlékezetesebb ősének nevéhez a Sohn (fi v. fia), son vagy sen alakban hozzákapcsoltatván, támadtak az Adamson, M a tt h i e sson; Friedrich- sen családnevek, mint aztán nálunk is a fi szóval összetett Istvánfi, Ostfi, Martonfi-féle családi nevek. S ezen a réven kapott fel a latinos középszázadokban az a szokás is, melynélfogva a családnévül felvett ősapai név mellől a Sohn (filius) már elhagyatván, ily szabású (genitiv) vezetéknevek álltak elé: Henrici, Friderici, Antoni (i) azaz Henrik, Fridrik, Antonius fia. — Nálunk csak a XV. században kaptak fel hasonlót, azon kii-