Eger - hetilap, 1889

1889-11-26 / 48. szám

385 kasul, összevissza hullámzó sziporkái megzavarják fürtös fejecské­iket s a szó szoros értelmében felfoghatatlanokká válnak; ha pedig kifelé ragyognak, akkor az embernek felmelegitik a lelkét, felhe­vítik a szivét s felébresztik, feltüzelik a vágyat, amely a ragyogás titkának felderítését tűzi ki életczéljául ? Nem. Vagy talán a táncz- szenvedély vitt oda, hogy egy szédítő keringő, egy andalgó len­gyelke, egy madárcsevegéssel fűszerezett négyes, vagy egy zajgó szerelemmel (ezt találom a legjobb kifejezésnek) telt végnélküli souper kéjes érzetének adjam át magam ? Nem. Vagy talán, hogy a hölgyek sokak által megirt hűtlenségét, szivecskéjük szalmalángját, délibáb-szerelmüket tegyem vizsgá­lódásom tárgyává egy év lefolyása után. Hisz e tekintetben úgyis a szépnem pártján állok, mert bár tagadhatatlan, hogy a szép­nem hajlandóságát, ingatagságát Éva anyánkig fel lehet vezetni, de nem a . . . hűség utján. . . Vagy a kötelesség parancsolt oda, hogy mint reporter tegyek eleget, mert hát a szerkesztő sem tágít ám, és referádát követel. Pedig ez egyszer meg kell elégednie azzal az egyhangú rövid tudósítással, hogy a kedélyes tánczestély esti 9 órától kezdve Balog Gábor talpcsiklándozó csárdásai, s a katonai zenekar pom­pás tourtánczdarabjai mellett folyton növekvő animóval a hajnali­órákba nyúlt, és hogy a négyeseket 36—38 párból álló colonne- okban a következő szépek lejtették: Leányok: Bajnok Irma, Belánszky Elvira, Eliássy Ida, Erdélyi Marianna, Frank Anna, Francz Etelka, Fülöp Anna és Piroska, Gáspárdy Anna, Gröber Jo­lán, Gröber Sarolta, (Multi), Hosszufaiussy Irma, (Vatta), Imre Leona, Isaák Anna és Martba, (Rhéde), Köti Lenke, (Szűcsi), Kovács Ma­riska, Kürtki Margit, Lipovniczky Irén és Jolán, (Heves), Mannsbartk Emma, Matékovits Irénke, Mészáros Kornélia, Painlényi Klárika, (S-Várkony), Pátz Szidike, Petravich Irén, Seheidl Lully, (Hat­van), Subicli Margit. — Asszonyok: Fekete Jánosné, Matékovits Mórné, Okrutzkiné, Dr. Végli Jenőué, Volf Károlyné stb. Garde­dámok : Eliássy Ferenczné, özv. Erdélyi Józsefné, Frakné, özv. dr. Francz Alajosné, özv. Fülöp Józsefné, Gáspárdy Gézáné, Grö­ber Ferenczné, Gröber Józsefné, Hosszufalussyné, Imre Miklósné, Isaak Istvánné, Kótiné, Lipovniczky Kálmánná, özv. Mészáros Ist­vánná, Petravich Bertalanná, Polonkay Endréné, Seheidl Ágos­tonná, stb. úrnők. Nem ezek. De hát mi vonzott mégis oly erővel, hogy egész valóm reme­gett, mikor átléptem a küszöböt? . . . Hisz ez az, a mit magam sem tudok megfejteni. . . X. Almanach. Már-már azt hittük, hogy az Almanachok kora örökre lejárt minálunk. A sajtó rohamos fejlődése általában egyre kisebb terü­letre kezdé szorítani a szépirodalmi könyveket s az utolsó tiz évben még gondolni is alig mertek kiadók arra, hogy a kedves emlékezetű Almanachokat fölkeltsék mohlepte sírjaikból. Körül­belül igy okoskodtak: minek almanach, mikor a napi sajtó elá­rasztja a közönséget regénynyel, novellával, tárczával? Vájjon van-e nálunk még publikum, mely kedvelt íróit, a kikkel külön- kiilön mindegyre találkozik, együtt is szeresse látni. Ez a kérdés sok fejtörést okozott kiadónak és Íróknak egyaránt, mígnem a Singer és Wolfner kiadó-ezég, szövetkezve Mikszáth Kál­mánnal, „mert és nyert.“ A közönség hamar megadta a választ. Igenis, szereti együtt látni kedvelt íróit. A Mikszáth-féle A 1 m a n a c h váratlanul fényes sikert arai ott első föllépésével s ma már az Almanach a leg­népszerűbb szépirodalmi könyv Magyarországon. A magyarázat igen egyszerű: az Almanach a régibb és újabb irói nemzedék legjobbjainak a találkozója. S mert valamennyi nem találhat helyet egyszerre, minden esztendővel újabb, a közönség előtt azonban nem ismeretlen név vegyül a régibbek közé. Minden esztendőben 14—15 elbeszélő találkozik az Almanachban s mesél egy nálunk szokatlanul nagy számú közönségnek. A magyar írók általában — fájdalom — még mindig szenvednek az ősrégi magyar betegségben, de csodák csodája, mihelyt arról van szó, hogy az Almanach közönségének kell Írni, levetkőzik e beteg­séget s igazi becsület kérdésévé teszik, hogy az Almanachba a legszebb dolgukat írják meg a legszebben, a legtöbb gonddal. Mert egy napi lapban a sok mindenféle közlemény közt elvész a gyenge, hirtelenében összehányt-vetett dolgozat is, ám az Almanachban valamennyi igyekszik kitenni magáért, tudván, hogy nem olyan közönség elé lép, a mely csak olvas, de a mely bírál is. Valóságos nemes verseny az, melyre kelnek Íróink, — öregek és ifjak — minden esztendőben egyszer. Ennek természe­tesen a közönség örül a legjobban. Innen van aztán, hogy az A1 ma n a c h évről-évre emelkedik, nemcsak érdekességben, de i r o- da 1 mi értékében is. Előttem fekszik az 1890-re szóló Almanach, a harmadik évfolyam e nagybecsű vállalatból. S mindjárt kellemesen lep meg, hogy Mikszáth szellemes előszava után, Jókai, a magyar költők fejedelme, nyitja meg a sort. Jókai, mindig érdekes, most különösen az, mert csakugyan beváltja fenyegetését az aradi hölgyekkel szemben: vázát adja ama szinművének, melynek aradi nők lesznek a hősei. Az aradi nők voltak t. i. akik fölfogadták, hogy Jókaitól, a 25. §. megszavazása után, nem olvasnak többet. De egy regényírón bajos kifogni, főként ha az a regyényiró Jókai. *) Almanach az 1890. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár Y. évfolyam V. és VI. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ara disz- kötésben 1 forint. lettem pap — hivatásom hiányzott — hanem lettem philosopter. De bár reményeik meghiúsultak, mikor diplomámmal hazatértem, büszkék voltak rám mind a ketten. Apám hangosan beszélt a Fekete bakban, s örömében becsipett, édes anyám meg azt mondta barátnéjának: hiába dicsekszik pap fiával, az csak ur. de diplo­mája nincs, mire meg a tiszteletre méltó barátné azzal repliká- zott: a maga fiának az igaz, van diplomája, de nem ur. ■ Sokáig nem maradhattam otthon, mentem föl újra Buda­pestre. állást keresni. Jaj mily könnyű ezt most leírni, de akkor — akkor. — Voltam mindenfelé, ajáltam magam még a minisz­tériumban is — hiába. Árultam magam utoljára az Apró hirdeté­sek közt — hiába. Pénzem elfogyott, hitelből éltem. Főhitelezőm a „Zöld szerecsen“ szatócs volt, a kinél vettem, — vettem? ebédre a virslit, vacsorára a virslit. Egyszer megsokalta. — Mikor fizet már az ur? kérdi. — Kedves „Zöld szerecsen“ ur, mihelyt valami álláshoz jutok. — Hát mi az ur voltak épen? — Tanár. — Tanár ? Talán akkor instruktor is lehetne még ? — Persze, hogy lehetnék, csak volna hol. — Tudja mit a tanár ur, én talán tudnék valami ilyen ál­lást szerezni. — Jaj kedves Zöld szerecsen ur, örök hálára kötelez. — Ej mit, örök hála? Én csak pénzemhez szeretnék jutni. Várjon, mindjárt elmondom a spekulácziómat. A szomszéd utczá­ban lakik X gróf, annak a komornyikja sógora az én feleségem nagynénjének. Ez el szokott néha ide jönni. Minap mondta, hogy az instruktort valami miatt elküldték s egy másikat keresnek. Próbálkozzék meg vele a tanár ur, hát ha fölfogadják. Oh a drága, a derék Zöld szerecsen, akkorát öleltem rajta, hogy majdnem komoly harag lett a vége. Rohantam mindjárt a grófékboz. Az ám, csakhogy nem volt oda oly könnyű bejutni, mint a Zöld szerecsenhez. Utamat állta valami czifra ruhás cer­berus s kérdi, mit akarok. — A gróf úrral beszélni. — A gróf ur ő méltósága most nem fogad. — De én be akarok hozzá menni, szóltam, és pedig abban a kétségbeesésben, hogy ezt az állást sem nyerem el. kissé han­gosabban, mint talán az ily könyörgőknek joguk van, mert az inas, oly mozdulatot tett, mintha ki akarna dobni. Ekkor, szeren­csémre, eszembe jutott a komornyik, ahhoz appelláltam. Jól is 'tettem. A komornyik ur előjött s mikor ügyemet elő­adtam — a Zöld szerecsent toltam természetesen előtérbe — jó akaró lenézéssel igy szólt. — 0 méltósága nem mindenkit, nem minden órában s nem mindenféle ruhában szokott maga elé bocsátani. De magára, majd lesz nekem gondom. (Tyhű, hogy mondta ki ezt a pár szót!) Jöjjön el holnapután 11 órakor, hanem persze más ruhában, mint ez. Majd akkor meglátjuk. *

Next

/
Thumbnails
Contents