Eger - hetilap, 1889

1889-10-08 / 41. szám

330 Néhány igaz szó iparunkról. A párisi kiállítás szintén igazolja, hogy a világ ipara leg­utóbbi éveinkben ismét óriási haladást tett. Az emberi elme szol­gájává bilincselte a természet leghatalmasabb, legféktelenebb, legrontóbb elemeit s azok segélyével értékesíteni bírja még a legkaszontalanabbuak tekintett anyagokat is, melyek dúsgazda­gokká bűvölik azon nemzeteket, melyek ezen eszközöket czéljaik elérésére használni tudják. Nehéz az átalakulás; de e nélkül el kell a magyarnak vesz­nie, — még pedig nagy ellenségeink gúnykacaja között. Dicste­lenül, nem erőszakos halállal, hanem sorvadás okozta végelgyön- gülésben. Ugyanazon dob, mely csatákban hős tettekre lelkesité a haldokló vitézt, adja a jelt földbirtokos curiájának elhagyására, melyet idegenek foglalnak el nem aczél, de papír fegyverekkel. Újabban ugyan divattá lett az iparról beszélni és Írni. Az iparra buzdítani a szegény embereket. De azért mégis csak némi tartózkodással, némi leereszkedéssel viselkedik az iparossal a született uraság: minek következményeként látjuk, hogy az ipa­ros ügyvéddé, bíróvá, földbirtokossá stb. neveli fiát, ha csak módja van, vagy ha némi tehetséget fedez fel benne, mivel nem kívánja neki azon társadalmi sinylődést, melyben ő maga átküzdi életét. így ezen osztály nem fejlődhetik, hanem marad a régiben. Mit is lehet várni oly szegény emberektől, kiknek legvagyono- sabbjai, más pályákra térnek. Honnét jöjjön az eszme, a találmány, a tudás és a pénz a szükséges kísérletezésekre, melyek nélkül ipari haladás, felvirág­zás, lehetetlen. Vagy talán pótolja ezt a kormány? Ha itt-ott akad egy élesebb elme az iparos körökön belül, és van valami gondolatja — nem-e kénytelen honi pártolás hiányában külföldön keresni támaszt ? Ott érvényesül, még pedig gyakorta nem rit­kán édes hazája megrövidülésére, kárára és kizsákmányolására; mert itthon az iparos köröknek nincs pénzök vállalkozásra, a kormány pedig, még hivatalnokainak idejét is inkább más min­denfélére, mint a fölöslegeseknek tartott remek találmányok beható tanulmányozására használja. így folyik ez nálunk régóta és marad minden a réginél, talán addig, a mig majd késő lesz a mulasztások fölött álmél- kodni. Nem a párisi szégyenletes kiállításunkat veszem irány­adóul ; mert hiszen ott hivatalosan nem vagyunk képviselve, ámde tekintem össziparunk fejlődésének fokát s megállapítom elmaradottságunkat. Hisz azon kevés, a mink van, még az sem igazán magyar; mert azt szinte kizárólag idegenek nyújtják Magyarországon; mig a magyar faj gyermekei majdnem tüntető­nettótól kapott, érezve hogy azt többé nem érdemli meg. Gia- netto pedig a legnagyobb hidegvérrel mondá az őrsvezetőnek: „Kedves Gambetta, én nem tudok a lábamon megállani, kényte­len leszesz engemet saragján vitetni a városba. — Te még az imént gyorsabban futottál, mint egy szarvas, — viszonzá a kegyetlen győztes, — de légy nyugodt; annyira örülök, hogy megcsíphettelek, hogy minden fáradság nélkül elczi- pelnélek a hátamon akár félmértföldre is. Egyébiránt, czimbora, majd csináltatok számodra egy saraglyát gályákból, ráteszünk egy köpenyeget; a Crespoli tanyánál pedig majd kapunk lovakat is. — Jól van, — mondá a fogoly; — tegyetek egy kis szal­mát is a saroglyára, hogy annál kényelmesebb legyen. Miközben a csendőrök azzal foglalkoztak, hogy Gianetto sebeit bekötözzék, s számára gesztenyefagalyakból saraglyát ké­szítsenek — egyszerre a gyalogösvény túlsó végén megjelent Mateo Falcone és a felesége. Az asszony fáradtan lépdelt, mert csaknem leroskadt egy zsák gesztenye terhe alatt, melyet hátán czipelt, mig férje könnyedén sétált az utón, csupán két lőfegyve­rét czipelve, egyiket kezében, másikat szíjra kötve a vállán. Mert Korzikában illetlen dolog egy férfihoz, hogy fegyverén kívül még holmi batyufélét is czipeljen a vállán. Amint Mateo a kato­nákat megpillantotta, szentül azt hitte hogy őt jönnek elfogni. De mi vitte őt erre a gondolatra? Volt valami ügyes bajos dolga áz igazságszolgátatással ? Nem. Jó hírben állott. Neki, mint mon­dani szokták, rendén állott a szénája, de hát ő is korzikai volt, és hegylakó, s aligha van korzikai hegylakó, aki, ha emlékező tehetségét egykissé megerőlteti, ne födözne föl életpályája folya­mán valami kis hibácskát, teszem azt egy eltévedt lövést, vagy egy tőrszurást, vagy holmi ezekhez hasonló potomságot. Mateo- nak pedig nyugodtabb lelkiismerete volt, mint bárki másnak, mert tiz éve múlt, hogy fegyverét soha sem emelte embertársára; leg nézik le az ipari foglalkozást, mintha azt méltóságuk alatti­nak tartanák. Ámde e botorság mindenkit, a ki az ipart műveli, érzelmeiben nagyon sért; az lenézés, kisebbítés. Elég, ha előveszszük a budapesti gyárosok névsorát; ott látjuk, az iparosok mily csekély töredéke bir magyar névvel; ha köztök itt-ott találkozik ilyen, az legtöbb esetben vagy legújab­ban magyarosított név, vagy pedig a legszegényebb csizmadia, esetleg kovács-műhelyt nevezi magáénak. A vagyonosabb iparosok többnyire idegenek, a kik csak ideig-óráig nevezik ez országot második hónuknak, de bizonyára nem osztoznak annak örömé­ben és bánatában. Mihelyt pár forintot szerzett e téren, zsérn- belve az aristocrata magyar szellem ellen, viszi magával munká­jának eredményét régi hazájába. De hány van ezek között nem: végzett akadémikus, de csak olyan is, ki az ötödik közép iskolát elvégezte ? Mit várha­tunk, mit remélhetünk ezen osztálytól? Nem látják még át irányadó köreink, hogy itt a 12-ik óra, melyben segíteni kell e veszélyes bajon ? Nem gondoskodnak eszközökről, melyek által az iparos osztály tekintélyének emelése által, az ott fejlődő szellemi és anyagi erők ott tartassanak és a többi osztályokból újabbak oda édesgettessenek ? Nem küldenek nagyobb számú tehetséges fiatalokat kül­földre kiképeztetés végett, hogy onnét ne csak tudományt, de főleg új szellemet és iparos önérzetet hozzanak magukkal, mely- lyel sikeresen küzdhessenek a fent ecsetelt előítéletek ellen; mert az itteni légkörben nevelkedett egyének között, csak ritkán találkozik valaki, ki ezen lenézett, hálátlan feladatra vállalkozzék; ki pénzt és magasabb értelmi fejlettséget hozzon e térre, hogy ott vagyonával és nevével emelje az ipar tekintélyét, mely a művelt külföldön erre nem szorul, — de mely nálunk — említett okoknál fogva, még mindig nélkülözi azon állást a társadalomban, mely nélkül onnét inkább szöknek a kik tehetik, hogysem oda vonzódnának az előkelő osztályok. Láttunk ugyan újabban egyes kivételeket, de ezek olyan ritkák, mint a fehér hollók; igy Andrássy Manó gróf foglalko­zik iparvállalataival, de amint hallatszik, az elért sikerrel meg­elégedve, már is elakarja adni vasbányáit és kohóit egy idegen társaságnak, sőt állítólag már meg is van a szerződés. Helyesebben cselekszik Tarnóczy Gusztáv, ki gazdasági gyárát előbb gépgyárrá és legújabban tüzi-fecskendő gyárrá fej­lesztette és rövid idő alattt már is annyira vitte, hogy amint egy f. hóban tartott kísérletnél személyesen meggyőződtem, fecs­de ezért mégis ovatos volt, s elkészült rá, hogy szükség esetén védelmezze magát. — Asszony, — szólt feleségéhez — tedd a földre a batyu­dat, s légy készen. Az asszony szó nélkül engedelmeskedett. Mateo átnyújtotta neki a puskát, mely szíjon függött a vállán, s a védelemben al­kalmatlanságára lett volna. A kezeügyében levő fegyvernek pe­dig felhúzta a ravaszát. E közben halk léptekkel közeledett háza felé meg-meghúzódva az ösvényt szegélyező fák mellett, s készen a legcsekélyebb ellenséges tüntetésre valamelyik vastag törzs mögé rejtőznie, a honnét biztos födözet mégől védheti magát. Felesége nyomon követte őt, a másik puskát és a tölténytáskát utána czipelve. Korzikában egy hűséges asszonynak az a kötelessége, hogy a védelmi harczban férje fegyvereit töltögesse. Másrészről az őrsvezető egy kissé megszeppent amint Ma- teot kimért léptekkel látta, fölemelt fegyverrel, ujját a ravaszon tartva. — Ha Gianetto rokona vagy barátja volna Mateonak — gondolá magában, — s védelmezni akarná őt, akkor két golyója úgy megtalálná kettőnket, mint a levél a postát, s ahogy látom, épen rám czéloz, a sógorság daczára. E kétséges helyzetben az őrsvezető egy elszánt lépésre ha­tározta el magát. Bátor léptekkel közeledett Mateo felé, azon szándékkal, hogy őt mint rokont és régi ismerőst fogja üdvözölni, s mindent el fog neki beszélni. Hanem azért az a kis távolság közte és Mateo közt, mégis rendkívül hosszúnak tetszett előtte. — Hollá, öreg czimbora — kiáltá Mateo elé, — hogy vagy pajtás ? Én vagyok Gamba öcséd. Mateo szó nélkül állapodott meg, s mig a másik beszélt,

Next

/
Thumbnails
Contents