Eger - hetilap, 1889
1889-09-03 / 36. szám
290 A nemzeti törekvések árját nem lehet sem a földből, sem a felhőkből egyszerre megindítani, de lehet egy patakocskát fakasztani hazafias művészek tiszta érzetéből, melyből szórajukat csillapítsák, kik a nemzeti lelkesülést szomjuhozzák s üdüljenek, kik az elvtelen kozmopolitizmus ómelye ellen üdülést keresnek. Ilyen csergedező tiszta patakocska legyen ez az uj magyar zeneiskola s ha eleinte nem is lesz képes magával ragadni mindent, de természetes folyásával meg fogja jelölni a czélravezető igaz utat. Nehéz a feladat, igaz, mert sok hamis jelszó van kiadva és sok a vakon követője; sokan vannak, kik a kozmopolitikusok tévtanainak minden pontjára látatlanban is megesküsznek, de figyelemre nem méltatnák a magyar művészek szavát akkor sem, midőn szent igazságokat hirdetnek. De talán vannak olyanok is, kik nem tudnak a külföldön tekintélyre vergődni s hogy mégis magukra vonják a figyelmet, nálunk a német művészet érdekében misszionáruskodnak. „Chauvinismus:“ ez az egyik jelszó, mivel a magyar zenészed törekvéseket gyanúsítani szeretik, s bár hihetetlen, de megtörtént a parlamentben, hogy midőn valaki a zenetanitásban a magyar tannyelvet követelte, ez chauvinismusnak qualifikáltatott. Pedig nincs az országban olyan csekély nemzetiségecske, mely a saját nemzeti tannyelvét meg ne követelné és meg ne kapná. Hogy ez a kivétel nálunk mivel indokoltatott, azt nem mondom el, mert meg vagyok győződve, hogy a ki tette, eddig már maga is megröstellette. De hát csakugyan olyan nagyon mindegy, hogy milyen nyelven tanítanak valamit? Nem: és épen a zeneművészetben: nem! Az elhemzetlenités munkája már régen folyik a zeneművészet terén, s innen van, hogy senki sem nemzetlenedik el olyan könnyen, mint a zenész, s ha már tanuló korában hasznavehetetlennek találja anyanyelvét a művészetben, később megtanulja azt, azokkal együtt kik beszélik kicsinyre becsülni, megvetni; megtanulja többre becsülni a külföldi cserepet a hazai drága opálnál. Vájjon chauvinismus-e ezt megakadályozni akarni? Az igaz magyar zenészek chauvinismusa azon törekvésben áll, hogy a hazai tehetségeket a hazai művészet érdekeinek neveljék; a világzeneirodalom ismeretében és méltatásában pedig egy hajszállal sem állnak hátrább azoknál, kik a világfiság fitog- tatásával ellentétbe helyezik magukat velük. Vájjon ezek fogják-e fejleszteni a magyar zenét ? Nem! A magyar zenét csak hamisítatlan magyar érzésű zenészek fejleszthetik sikeresen. Neveljünk magyar zenészeket, mást nekünk nem érdemes, mint nem volna érdemes, a katonanövendékbe azt az ambicziót belenevelnünk, hogy muszka generális kívánkozzék lenni. Nem, ne neveljünk ilyeneket, inkább ne neveljünk semmit. A tehetség, melynek a magyar zenére van hajlama, magára hagyatva, igaz, lassabban fog fejlődni, de legalább nem fog elfajulni; ezt a régibbb idők tapasztalatai mutatják. De hát nem sajnos-e, hogy a mostani nevelést olyanba kell vennünk, mint a mely nemzeti zenészetünkre rosszabb a semminél ? Nem volna-e érdemes az illetékes körök részéről is megvizsgálás tárgyává tenni, hogy mi ennek az oka? Annyi eredménytelenség után nem volua-e már ideje az infonnácziók más forrásait is felkeresni? Önkénytelenül e kérdések merülnek fel, midőn azt tapasztaljuk, hogy a magyar zenészek, de még a legérdemesebbek is ócsároltatnak és kitűnőségeink, kik csak kegyeletre tarthatnának számot — gúnynyal illettetnek, s beszélnek a magyar zenéről elitélő nagy hangon olyanok, kik azt nem is ismerik. Még ha igazságuk volna is, a parlamentben kellene ezt hangoztatni, egy országban, hol annyi a nemzetiség s hol a suprematiát első sorban a kultúrával kell gyakorolni ? Tanácsos azt hirdetni, hogy a kulturtényezők egyikében mennyire hátra vagyunk? De nincs igazuk, mert vannak a magyar zeneművészet terén is vívmányaink, bármennyire tartsák némelyek hazafias kötelességüknek azokat minél kevesebbre becsülni. Vigyázzunk, mert eljöhet az idő, midőn a külföld fog bennünket reá figyelmeztetni, hogy minő kincseink vannak. Erkel Ferencz „Brankovics“ operájából már elkészült a zongorakivonat, nemsokára a többi is elkészül és a német fordítással együtt sajtó alá kerül s akkor alkalmuk lesz a németeknek is e művekkel megismerkedni. Vájjon mit fogunk mondani, ha ott meg fogják becsülni azt, a mit nálunk sokan oly buzgón ócsárolnak? Vájjon milyen színben fogunk akkor állni a külföld előtt, hol minden honfi, minden zenész, még a legutolsó is tántorithatlan hive és harczosa saját hazája művészetének? Nem a nyelvet, nem a zenei styl külsőségeit, hanem első sorban ezt az erényt kell eltanulnunk a külföldtől, ha azt akarjuk, hogy nekünk is legyen zenészetünk. Ilyen körülmények közt ismételjük, hogy igenis van szükség egy uj magyar zeneiskolára, de elvárjuk, hogy az euprópai kultúra művészeti kívánalmainak álláspontjára fog helyezkedni és czimének megfelelőleg nemzeti irányban haladni. A tanárok neve és múltja bizodalmát gerjeszt bennünk, hogy várakozásunknak meg fognak felelni. Különfélék. — Bérmálás. Dr. Samassa József egri érsek ő exja f. é. okt. hó első napjaiban az apátfalvi egyházkerület híveit fogja a bérmálás szentségében részesíteni, és pedig okt. 1-én az apátfalvi, s a hozzátartozó fiók-egyházi, — okt. 2-án a csernelyi, csehi balatoni anya-!és fiók-egyházi híveket, valamennyit Apátfalván. Okt. hó 3-án ő exja Bánhorvátion fogja a bérmálást folytatni, holott a dédesi hivek és meg fognak bérmáltatni. De barátja hirtelen észrevette szándékát. Megragadta kezét, s minden erejével ki akarta belőle csavarni a gyilkos fegyvert. Néma, de iszonyú küzdelem támadt közöttük, melynek láttára megfagyott a vér a környezők ereiben. A tér mindinkább tágult körülöttük. A megdöbbentő pillanat hatása alatt senki se gondolt arra, hogy az őrjöngő Hugó barátjának segítségére siessen. Mindkettőnek kicsordult a vér a kezeiből. Végre Hugó — le volt fegyverezve, s abban a pillanatban, végkép kimerülve, eszméletlenül hullott a padozatra. Livius herczeg rögtön felugrott. Arcza komor haragot árult el. — Pusztuljatok! — veté oda parancsoló hangon környezetének, maga pedig oda sietett a szerencsétlen Hugó segítségére, üt e közben barátai fölemeltek, s gondos ápolás alá vettek. Hugó nem sokára eszméletre tért, s oly tekintetet vetett maga körül, mint aki nehéz kórálomból ébred. Téveteg szemeiből látszott, hogy nem tudja, hol van, s mi történt vele. Barátai kivezették a szabadba. E barátok egyikét a herczeg félrehivta s megkérte, hogy a boldogtalan Hugót azonnal vigyék lakására, s minden kitelhető ápolásban részesítsék. Fogata rendelkezésükre áll. Neki sejtelme sem volt e czudarságról. Őszintén sajnálja a történteket. . . . Hugót, miután egészen magához tért, barátai vigasztalni kezdték, sőt, némi szelíd tréfával is ügyekeztek fájdalmán enyhíteni. De a boldogtalan ifjú néma maradt. Legfölebb egy-egy csöndes mosoly, egy-egy baráti kézszoritás volt minden felelete. Társai mindnyájan haza kisérték őt. Azt tartja a példaszó: A csapás nem jár egyedül. Otthon még megdöbbentőbb jelenet várt a szerencsétlen ifjúra. Édes anyja ott feküdt — haldokló ágyán. Jéghideg halvány arczán ott ült a halál angyala. Beesett szempillái le voltak zárulva. Keble alig pihegett már. Agya körül ott állt, imára kulcsolt kezekkel, ápolónéja, egy irgalmas-néne, s a gyóntató atya, egy jámbor öreg kapuczinus barát, ki a haldoklónak épen akkor adta föl az utolsó szentségeket. Hugó velőtrázó sikoltással hullott térdeire a haldokló ágya mellett, megragadta édes anyja megmerevült kezeit s forró csókjaival s még forróbb könnyeivel árasztotta el azokat. — Anyám! Imádott jó anyám! . . A haldokló anya pedig, mintha szelleme már a túlvilágról tért volna vissza, még egyszer fölemelő pilláit. Remegő kezét halk emelkedéssel bocsátotta az ifjú fejére. Elhalványult ajkai megnyíltak, s alig hallható hangon rebegte: — Isten . . . áldjon . . meg ... édes . . . jó . . . fiam! . . . Még egy végsohaj . . . . s lelke elröpült az örök hazába. .
