Eger - hetilap, 1889

1889-08-13 / 33. szám

264

A jajszó nem maradt viszliang nélkül. Évenkint uj árvahá- zak keletkeznek. Karácsony estéjén szerte-szét meggyuladnak az ajándékokkal megrakott fák csillámai, eljöttek a „gyermekbarátok“, hogy eledelt adjanak a kisdedeknek, szerte-szét járnak a kisdedovók hirdetve nemes eszméiket s a fenyvesek között szünidei gyarmatok alapittattak. És a mint szaporodtak a jószivek alkotta intézetek, annál inkább kezdettük érezni, hogy hiszen mi szeretjük a babát, hogy azok az ártatlan kisdedek, kik tehetetlenségükben is oly kedvesek, akkor, a midőn elhagyatottak, nem egyeseké többé, hanem édes mindnyájunké. A magyar társadalomban uralkodni kezd a babakultusz, vágyaink s érzelmeink czélja letörölni a szenvedés fakasztott könnyeket azoknál, kik erre maguk képtelenek, eszméink előtt uj kép dereng: megmenteni ezreket, kik oly kedvesek, oly szeretetreméltók.

A társadalomnak eme nemes versenyében egyik legfontosabb s leginkább kimagasló mozzanat a Mária Dorothea-egyesület által most létesített kisdednevelési kiállítás. A babakirály palotájának neveztem el. Ne ütközzenek meg a czimzésen. Palota ez valóban, melyben az évről-évre emelkedett babakultusz fényes kifejezést nyer, a babakirály háza, mert hiszen itt minden, de minden reá vonatkozik s sehol az országban nincs a babakultuszhoz tartozó mozzanat, a melynek e helyen képviselője ne volna; királyi palota, mert ime a kiállítók között fejedelmi vérből származott nők, miniszterek s főurak nejei vannak (nemde lélekemelő tény nemcsak tudnunk, de még ereznünk is itt, hogy ők is anyák!) s eljöttek velük együtt a testületek, el azok, kiknek élete a kisdedek nevelésével van összekapcsolva s a sok fejű nép képviselői.

Öt nagy terem Ízléssel díszített helyiségében tízezernél több válogatott tárgy tűnik fel szemünk előtt. A változatosság marinál' kápráztat: játékok és könyvek, komoly tudományos eszközök s statisztikai táblázatok, festmények, fényképek és taneszközök, idegen öltözetekben elhelyezett bábuk, orvosszerek és táplálékok, csecsszopó üvegek s halandóságot feltüntető térképek, kalei- doskopszerü változatosságban tűnnek fel egymás után csalódás, érzéki csalódás az egész. Egyedül a babakirály van itt, egyedül ő, legszeretetreméltóbb bálványa az emberi szivnek, az a kedves lény, melynek képe megtölti teljesen a tudós agyát, magával ragadja a gyöngéd nő nemes érzelmeit, de a mely szivárvány- szin változatokban tűnik fel, mint az a titokzatos mély kedélyvilág, melynek ő az egyik soha kétségbe nem vont ura és eszménye.

Tarka változatosságban állanak előttünk a különböző nemzeti ruhába öltöztetett bábuk: magyar és német, tót és oláh, bosnyák és bolgár, mindegyik képviselője egy fajnak, a melyben csiraként megfogamzott. Mennyire különböznek a külső jelekben! A kliinai gyermek, melynek ruháját magyar utazó hozta ide, ama távoli rokonaink, kiknek a nagy többség szavát is alig ismeri, a vogulok és. osztjákok mily idegeneknek tűnnek fel. Csalódás,

ismét csalódás. Annak a kisdednek csak ruhája más, de az is mosolyg, annak a szeme is tud ragyogni.

Es mégis mennyire más lesz az az egy és ugyanazon baba a külső környezet hatása alatt. Úri gyermekek fényes öltözetét s mesteri fantáziával alkotott játékszerét látjuk egyik teremben: itt-ott egy-egy szegényes parasztszoba tűnik elénk, s azután egy még sötétebb kép: a nyomor otthona. Egyenlőknek születtek, de a külső környezet gyorsan elválasztja pályájukat; eszmélni sem tud nGg, bűntettre képtelen, de megtiltatott neki, hogy örülni tudjon. És a többieket is megtámadja a titokzatos ellen. Tudósok által készített képeken sötét színekkel vannak lerajzolva a difteritisz s vörheny pusztító utjai, melyek nyomán kisded keresztes hantok szomorú hullámtengere terjeszkedik szét: a baba tehetetlen, a baba menthetetlen.

Nem, ez is csak csalódás. Hatalmas fegyvere van ennek az ártatlan kis lénynek, mindennél hatalmasabb; természetes szeretetrem él Jósága. A nyomort szenvedő, a műveletlen körben született, s a beteg baba még hatalmasabb, mint az egészséges úri baba. Nézzünk szét a kiállításon: a babakirály palotájának nagyobb részét ez az elhagyatott baba foglalja el. Egész nagy terem végtelen sok tárgyával a kisdedovók s gyermekmeuhely mentő eszközeit tartalmazza : a természet legpompásabb alkotását, a mindenható emberi szellem titokzatos bimbó hasadását, lesik meg ők s ápolják hűségesen, a mint a tudomány fegyverei tehetniük engedik. Abban a másik teremben pedig az orvosok helyezkedtek el, megmutatni a módokat, a mit a jó szerető anyának tudnia kell, ha ösztönszerü vonzalmán kívül érzelemmel is dicsekszik. Mellettük vannak még az emberbarátok szeretetsugallta leleményes munkáikkal. Idegenek-e ők? A babakirály udvarában vagyunk : a hatalmasok s tudósok meghajolnak a kicsinyke kis tehetetlen teremtés előtt, kinek csak egyetlen fegyvere van: a szeretet hatalma.

Valóban csalódnék az, ki a kisdednevelési kiállítást látogatva, csak az egyes művészi s ipari nevezetességekben akarna gyönyörködni. A szeretet leleményes s valódi gyöngyszemeket alkothat, de még ezek a gyöngyszemek is csak egyszerű csillogó drágakövek, s ki rideg észszel jő ide, csak ezeket a hideg ékszereket látja. A babakirály palotájában magát a babát kell felkeresnünk. Akarni kell, megtaláljuk mindenütt s a királyi kisded kedély melegségének fénye tárul el a tárgyakon. Falovak vannak amott: ott van a babakirály, naiv kedélyével elevenekké teszi őket s elbeszélget velők. Kötszergyárosok Ízléses csinos munkákat mutatnak be: a bosszú, bosszú szenvedés rideg képe az. Koczkajáiékokat s agyagmunkákat állít ki a kisdedovó: ki érti meg, ha nem látja ott a nagyfejű szöszke babát okos szemeivel benézve az előtte még ismeretlen természet titkaiba? Varázs palotában vagyunk. Ki szive mélyében nem hódol a babának, itt

Az „EGER“ tárczája.

Meglepetés.

Vőlegényét várta a lány,

Mert irta, hogy jönni fog;

Nyugtalanul föl s alá jár,

Keble lázasan dobog.

„Már az alkony is leszálla,

Még se jő kedves Janim!

Ó, ha teljesültek volna Szokott rémes álmaim!“

De zörgést ball ... kocsi-zörgést,

S fölvidámul kis szive,

S mint a gyors őz, fut enyelgve Vőlegénye ebbe. —

Várja, várja az ajtónál,

Hogy majd keblére borúi . . .

— A vőlegényt bolt részegen Vették le a kocsirái.

Sávoly Vazul.

A „fráter laicus“.

(üti naplómból.)

Irta: Arnóthi.

I.

A hatvanas évek egyikén a nyarat a vadregényes „Salz- kammerguU'-ban töltöttem. Humboldt Sándor azt mondja : „Három legszebb vidéke a földkerekségének: Salzburg, Nápoly, Konstantinápoly.“ Ekkor néztem meg a legelsőt.

Becstől megállapodás nélkül utaztam Lambach állomásig, hol meghaltam azon szándékkal, hogy másnap gyalog sétálok a „T r au n-e s és“-hez; s innét az esti órákban Gmundenbe. Hallottam már előbb, hogy ez az egész ut olyan, mintha gyönyörű parkban sétálna az ember. Közvetlen tapasztalásom nagy mértékben igazolta e hallomást.

Lambach egy igénytelen kis város. Gondolom, nincs is több egyetlen valamire való vendéglőjénél, ahol megszállottam. A vendéglős elébb megkérdezte, honnét jövök, s miután értésére esett, hogy magyar vagyok, élénk mosolygásra nyúlt nagy pittyes ajaka, s az hotel első emeletének legszebb szobáját nyitotta föl számomra, minden szabadkozásom ellenére, hogy csak egyszerű, csekély igényű utas vagyok.

A jó német vendéglős azonban egyszerre bőbeszédűvé lett. Elmondta, hogy fiatal korában, mint vándorló legény járt Magyarországon, ahol nagyon jó dolga volt. Azért örül olyan nagyon, ha néha-néha magyar vendége kerülközik. Azokat aztán, csupa tiszteletből, mind ebbe a szobába szállásolja. Amit más közönsé-