Eger - hetilap, 1889

1889-08-06 / 32. szám

258

nyáján a magy. kir. opera zenekarának tagjai, bpesti zenetanárok s igy valamennyien elismert zeneművészek, — két vonós-négyest adtak elő, névszerint Haydn J. C-dur és Beethoven D-dur hangverseny-négyesét. Mindkét quart ett előadása a művészi interpre- táczió mailag követelt magaslatán állott. Az az öntudatos biztonság, az egyes hangszerek mesteri kezelése, a meglepő könnyedséggel, mondhatnék: játsziassággal párosult tehnikai ügyesség, a zenei árnyalatoknak a legfinomabb részletességig fokozott kidolgozása, a pianissimók bámulatos keresztülvitele, helylyel-közzel az egyes hangszerek kantilénájának meglepő kiemelése, s a vezérhegedűnek (Bloch József) az egész zeneszerzeményen át folyton uralkodó sonorus fensőbbsége, szóval az egész előadásnak, a zenemű szellemének teljes átérzése, s átérzéséből származott csu- dás praecisiója, — mire csak bevégzett művészek képesek, — oly meglepő hatást idézett elő a nagy közönség körében, minőre még alig emlékszünk, s mi legfóképen ama, nálunk eddig soha nem tapasztalt rendkívüli csend és figyelemben nyilvánult, mely- lyel közönségünk e kissé hosszas vonós-négyesek előadását mindvégig kisérte. Hogy a lelkesült tetszés-nyilatkozatok s élénk tapsok minden szám után megújultak, s ismétlődtek, — mondanunk sem kell. Legmegkapóbb volt, s legnagyobb hatást kétségkívül a Beethoven-négyes Andantéja, s Fináléja idézett elő, melyben a négy budapesti művész, a zenei előadás tökéletességének legmagasabb fokára emelkedve, felfogásban, lelkesedésben, s finomságban önönmagát múlta felül. — A pompás hangverseny e két kimagasló számának méltó pendantját képezték a többi előadott piéce-ek is. Willmouth Bódognak, gardonkán előadott apróságai : a Rubinstein-féle Melódia, melyben a szereplő művész kedves hangszerének dallamosságát, — és a „Szökő-kutnál“ czimü Dawidoff-féle játszias szerzemény, melyben tehnikai ügyességét, merész bravourban mutatta be, oly rendkívüli hatást és tapsokat idéztek elő, hogy előadását még egy darabbal, Popper Dávid kedves, fülbemászó Gavotte-jával kelle megtoldania, mely szintén nagy tetszésben részesült. S mit mondjunk ahhoz a mesteri, s minden ízében páratlanul meglepő zongora-játékhoz, melylyel dr. Axmann Bé 1 áné, szül. Lenhossék Jenny úrnő a gordonka-művészt kisérte, mely különösen a két első darabban a virtuozitásnak bizonyos fokát követelte meg, s melyben a t. úrnő, — ki pedig tudvalevőleg a zongorát ritka művészi felfogással s tehnikával kezeli — önmagát megtagadva, annyi discrécziót fejtett ki, hogy a gordonkát teljes érvényre emelkedni segítse! — Az ötödik piéce hegedű-duett volt, s szólt a közönség ama nagyobb részének, mely a klasszikus étlap nehézkesebb fogásai után, egy kis könnyebb, magyarosabb zamatű eledel után vágyakozott. Bloch és Wald mann, a két hegedűművész játszott egy hegedű-kettőst, melyet Huber Károly irt át Császár tál ián

kaptafára készült, de azért magyarnak tartott „Kun ok“ czimü operája legkedveltebb, s legfülbemászóbb dallamai után. A duett, főleg oly két művész által előadva, mint Bloch és Waldmann, szintén rendkívül tetszett. Mi részünkről különösen a kettősfogású recitativók meglepő tisztaságában s tökéletességében gyönyörködtünk legnagyobb mértékben. A hegedűsöket e darabban Willmouth kisérte zongorán, ami mégiukább emelte azt a kedvező reputa- tiót, melyet ez estén közönségünk körében nemcsak gordonkajátéka, de megnyerő külső megjelenése által is nagy mértékben kivívott magának. Szükséges-e végül koszorús dalkörünk közreműködéséről is megemlékeznünk, mely ez estén a szegedi országos dalversenyen előadandó két verseuydarabját mutatta be a nagy- közönségnek, hogy hallhassák s élvezhessék azok is, kiknek esetleg nem lesz alkalmuk azt a szegedi dalversenyen meghallhatni. Az egyik az „Ébresztő“, Szabados Bélától, pályanyertes versenymű, melylyel az összes versenyző hazai dalárdák fognak pályázni. A másik: „Szózat a dalhoz“, Groll Jánostól, az egri dalkör számára Írva s annak ajánlva, azon darab, melylyel dalkörünk, mint szabadon választott versenydarabbal fog a küzdőtérre kilépni. Az első versenydarab nem épen nehéz; s dalkörünk a tudás, a jól tudás, önérzetével, könnyedén, s méltósággal adta elő, csak kevés, vagy talán épen semmi kívánni valót se hagyva hátra a kritikának. De a másik, a szabadon választott darab, nagyon nehéz, s egyes részleteiben a leggyakorlottabb dalárdákat is erős próbára teszi. Azt hiszszük : dalkörünk diadala e versenydarab precis előadásán fordul meg, mert ha azok a kritikus helyek sükerülnek, szükségképen kell, hogy a szakértő bírálók osztatlan elismerését vívják ki dalkörünk részére. E műnégyes előadása a jelen estén eléggé sükerültnek mondható ugyan, de kifogástalan s minden igényeket kielégítő előadásához még egy kevés tanulás lesz kívánatos. S akik e két versenydarab ma esti előadását hallották, teljes megnyugvással bocsáthatják dalkörünket — a kilátásba helyezett diadal reményében — a szegedi versenyutra. S ha dalkörünknek e két versenydarab betanulása körül kifejtett páratlan szorgalmáért e helyütt őszinte szivvel, a legnagyobb elismeréssel adózunk, úgy ez elismerésünkben, valamint közönségünk osztatlan elismerésében is méltó rész illeti meg Pokorny Jánost, az egri dalkör e ritka buzgalmú, lelkes és önfeláldozó karnagyát, ki e két versenydarab betanításával valóban mesteri feladatot vitt véghez. Ss. I.

kérek belőle; soha sem üzérkedtem a művészettel s a inig élek, már nem is fogok; s aztán öreg is vagyok már arra, hogy mint lánczra vert oroszlán mutogassam magamat. De nem is tudnék mit kezdeni az ön milliójával, mert lássa, sem a börzén nem játszom, sem takarékpénztári dividendákra nem áhítozom s aztán szerény igényeim az ön milliójával is csak a mostaniak maradnának, azokat pedig istennek hála még reklám-drót s moi.stre- plakátok nélkül is ki tudom elégíteni.“

így hallottam e szavakat saját szájából s aztán visszatért az örök városba Rómába, hogy megírja „Krisztus“ oratóriumát, „Beethoven kantátáját“, újra átdolgozza „Esztergomi miséjét“

— „Prometheus“ szimfóniái költeményét, „Szent Czeczilia“, „A strassburgi harangok“ s egyéb nagyobb szabású müveit s mellé még néhány operai átiratot Írjon, hogy érettük járó kiadói díj fejében kinyomtatva láthassa „Szent Erzsébet“ oratóriumát és „Magyar koronázási miséjét.“

A midőn pedig későbben a győztes német hadsereg diadalittasan és a milliárdok vonataival tért vissza Berlinbe s midőn az uj német császár Vilmos, a hetvenes évek elején kiterjedt birodalma szellemi nimbusa emelésére, a legfényesebb feltételek alatt igyekezett őt fővárosa számára megnyerni: ismeretes ama válasza, melyet a szerencsés hóditó hízelgő ajánlatára adott: „Köszönöm Felség, de már öreg vagyok arra, hogy a nagy Németország igényeit kielégíthetném, bárha még elég erőt érzek arra,

hogy csekély tehetségemmel hazám szolgálatára állhassak.“

*

Liszt Feren ez magyarországi működése és ténykedése

— 1868—1886 — a hazai műtörténelem legfényesebb s legkiha- tóbb lapjait képezi. — S bizonyára eljövend az idő, ahol annak minden mozzanata, eredménye és jelentősége részletesen meg lesz

örökítve. S kell is, hogy legyen, mert ez nemcsak hálás, hanem erkölcsi s hazafiui kötelessége is a magyar műirodalomnak. — Mert ha őszinték akarunk lenni, be kell vallani, hogy Liszt Ferencz hazája iránt tanúsított és önzetlenül lerótt hazafias viselkedéseinek értéke — s .itt nem tartózkodom kimondani a legkeményebb szót, — botrányosan hálátlanul lett viszonozva úgy a hivatalos Magyarország, mint az ellene folytonosan roszakaratu- lag szított és félrevezetett hazai közvélemény egy nagy része által. — Mert sok minden egyebet mellőzve, csak az intéző körök ama rideg, visszatetsző magatartására s ama pirító parlamenti nyilatkozatokra kell visszagondolni, — a kormányelnökkel az élén, — melyek Liszt Ferencz, mint Magyarország egyik büszkeségének halála után felszínre kerültek s melyek a méltányosabban s hálásabban érzők minden nemesebb törekvését megbénították és sok időre eredménytelenné is tették. De ha már az intéző körök nem tartották méltónak a nemzet nagy zömét támogatni abban, hogy hamvai hazakerüljenek a haza földjébe, mihez leánya: Wagner Cos ima nyilatkozata szerint is, nem kellett volna több, mint a nemzetet képviselő kormány vagy parlament részéről egy egyszerű megkeresés: legalább annyit megtehettek volna, hogy az utókor számára érintetlenül hagyták volna, megillető kegyeletből, zeneakadémiai lakását. De ez sem történt, hanem engedték minden ingóságát széthordani s deriire-borura szétosztogatni, csak hogy még nyoma se maradjon annak, hogy a század legcsodáltabb, legüunepeltebb és leglegendaszeriibb művészeti géniusza, (a ki hozzá még mint magyar föld szülötte, első világhirdetője volt a magyar név és a magyar zenének,) hogyan lakott hazájában, hogyan rendezte be magát s hogyan élt szellemi tevékenységének? Rómában a Vat ikánban ma is mutatják az idegen látogatóknak, a hol IX. Pius pápa közelében lakott, s a hol e kima-