Eger - hetilap, 1889
1889-07-30 / 31. szám
250 veuhetedik öreg apja se pipált. Érti, maga melegített parádi savanyú vízzel élő vizi bornyú! . . — Mindjárt holnap el fogok menni, hogy a rendkívüli élvezetben részem légyen, — mondám mélyen meghajtva magam. — Hanem ez még hagyján; folytatá a bájos özvegy, neki pirulva, — de hogy mer ön bennünket, hölgyeket, minden finomság s udvariasság ellenére, ágyúkhoz hasonlítani? Pfui done! Szégyelje magát! — Bocsánat, asszonyom. Engedje, hogy e súlyos váddal szemben védekezhessen!. — Halljuk. Kiváncsi vagyok rá, hogyan vágja ki magát? — Látja, édes jó nagysád, minden ember ahhoz a tárgyhoz szereti a szép hölgyeket hasonlítani, a mi előtte legkedvesebb, s legméltóbbnak látszik. A poéta például a rózsához hasonlítja a not; pedig ez udvariatlanság, mert a rózsa hamar elvirul, elfonnyad és elszárad. A szerelmes ifjú „angyalinak mondja imádottját. Pedig ez ostobaság. Igaz. hogy angyalt elevenen még senki sem látott közülünk, csupán festve. De hát köztudomású, hogy a festett angyalok mind himnemüek]; igy tehát no-angya- 1 o k nem lehetnek. A szentirás sem említi sehol, hogy az angyalok kétféle nemmel bírnának. Szó sincs róla, hogy a menyországban házasság léteznék. Alkalmasint innét vau, hogy a házasságban sincs — meny ország. — A zeneművész például azt állítja, hogy a nő zongora, de többnyire rosszul van hangolva. Egy gourmand azt mondta, hogy a nő jó falat, csak hogy rosszul van elkészítve. A botanikus azt tartja, hogy a nő egy pompás csokor illatos virágokból, de bürök és keserű lapu is sok van közzé keverve. Egy tapasztalt huszárkapitánytól azt hallottam, hogy a nő hatalmas kard, melynek csak a nyelve éles, de a többi része mind tompa. Mig egy zsugori házi ur, ki nem rég nősült meg, igy kiáltott fel; pompás, díszes ház a nő; kár hogy nem lehet — bérbe adni. — Azt pedig nagyon jól tudja édes jó nagysád, hogy előttem, mint kiszolgált egyéves önkéntes pattantyús frájter előtt legkedvesebb tárgy az én fegyverem, az ágyú. Ezért hasonlítottam én a nőt az ágyúhoz. És niucs-é igazam? Vétettem-é az illem, és az udvariasság ellen? Nem! Százm szór is nem! Mi az, ami menydörgésszerű hangjával inegreszket- teti a sziveket? Az ágyú. Ki az, kinek parancsoló szavára megremeg a szív? A nő. — Mi az, ami előtt még a legbátrabb, legvitézebb katona is megdöbbenve s hódolattal áll meg? Az ágyú, meg a — n ő. Yan-é tiszteletre méltóbb látvány, mint egy jól megtermett haubitz, amint királynői fényében és pompájában egész méltósággal ül trónusán, a lafettán, körülvéve udvaronczai- nak, a díszes tüzéreknek seregétől? Nem dobbau-é meg a szív, midőn egy hátultöltő sugár Armstrong-ágyú, az ő karcsú, fényes i-----------------------■----- ----------------------- '"V-JL-.7.V-- ------------M ondom, hogy a párbaj a magánosok háborúja; ön ilyen háborúra hivott föl engemet, s én tanulva a felséges párbajozók, a koronás fők viselt dolgaiból, fölszereltem magamat mindennel, mi biztosíthatta részemre a diadalt. Elláttam magamat kötelekkel, pokróczczal, tisztességes modorú szövetségesekkel. — Hogy nem tudlak megenni! — Kiszemeltem a legalkalmasabb időt és helyet. — Óh, vad pimasz! — Bizony beismerem, hogy barbár dolog a tizenkilenczedik században, mikor a jognak kellene uralkodnia, a nyers erőre apellálni. De hát ön provokált. Háború? Jó, hát legyen háború. Csak nem hitte ön, hogy puszta kézzel jövök eléje, hogy itt vagyok; vagdaljon meg. Ugv. hogy egy szál karddal, gyakorlatla- nul, a hadászatban gyakorlott ellen elé? Oh , a történelem ilyen ostoba hadvezért egyetlen egyet sem említ. Én csak a bölcs hadintézők példáját követtem, mikor kellőképen fölszerelve, neki készülve szálltam a harcz mezejére! Jóska, ne üsd tovább ezt az urat. — De harap, instálom. — Ha harap, — de csak akkor! rúgj rajta egyet. Ezt megengedi a hadászat bon-tonja. — Pardon, uram! ön láthatja, hogy nagyon udvarias és méltányos ellenség vagyok. Beszüntettem a további rohamokat. Megdöngettük önt alaposan; ön legyőzve fekszik előttem a földön, annál fogva ön a vesztes. Most még csak a hadi költségekről lehet szó. A hadi költség az én tisztes szövetségeseim napi dijából áll, melyet én előlegeztem nekik. — Ennél a pontnál is be akarom bizonyítani, hogy lovagias ellenfél vagyok. — Itt mindjárt kivehetnék zsebéből a hadi költséget, mielőtt elhagynánk a kastélyt, (mint a poroszok tették a fran- cziákkal,) de én ezt nem teszem. — Fogadja ön becsületszavára, termetével, mint egy herczegnő, hat lovas fogatán végig száguld az országúton, követve tüzérlovagok díszes suitejétől? Nos, kedves nagysád, udvariatlan, impertinens vagyok, mikor a hölgyeket ágyúkhoz hasonlítom ? — Az igaz, hogy ki tudja magát okoskodni. Nem hiába fiskális. No majd én is védelmezője leszek a hölgyek előtt. De csak egy föltétel alatt. — Előre is alávetem magamat a föltételnek. — Ha elmondja, miről fog a jövő uborka-levélben Írni? Ez aztán a nagy feladat, miután még magam se tudom. Annál kevésbbé, mert legkedvenczebb tárgyamról: a — nőkről már nem merek Írni, annélkiil, hogy újabb veszedelmeknek tegyem ki magam. Azt hiszem tehát, legokosabban cselekszem, ha magáról az „ubork a-évadróP‘ irok, például ilyetén formán; „Beköszöntött immár városunkban is az uborka-szezon. Piaczaink telvék tökkel (mintha amúgy is eléggé bőviben nem volnánk!) meg egyéb fajta éretlen gyümölcsösei, daczára „éber rendőrségünk erélyes tilalmának“, mely szigorún elkoboztatja az éretlen gyümölcsöt, hogy abból annál bővebben lakmározhassanak — András bác-dék. De hát akkor Mi-haszna irta volna meg a német költő, hogy; „Die flüchte, die verboten sind, die sehmek- ken gar so süss.“ De meg aztán nem eléggé „erélyes“ a kidobolt tilalom. Egy kissé hatásosabbnak kellene lennie, minő például hajdanában a Keglevich-grúfok szilvási pisztrángos tavának tilalom-tábláján vala olvasható : „Itt a halászás tiltatik. Ebugatta\u — Ez aztán fogott. — Igazán uborka-izü. Kezdek ásítani. — Csak azt ne tegye az istenért ! Mondok újságot. — Halljuk! — Tudja már, mért szállították le az egri mészárosok közelebbről a has árát? — Miért? — Mert már nemcsak a négy-, hanem a két lábú marhák is vágásra kerülnek nem sokára. Különösen a kétlábuak közt a „szarvas“ marhák egy idő óta igen elszaporodtak. — Igaz, igaz; de ez már nem is újság. Aztán meg nagyon mészárszék-izü. — Mondok hát érdekesebbet, — kiáltám, erősen megvakarva a fülem tövét, hogy valamit még kisüthessek. — Kiváncsi vagyok! — szólt halk hangon az én kis menyecském, kacsójával ajkait kezdvén veregetni, ami, tudvalevőleg, csalhatatlan jele az erős ásitásingernek. — A kommune elnöke, a mi derék Ferko barátunk, kicsi liija, hogy a Farkas Menyhért sorsára nem jutott. _ . . . ---------------hogy holnap délig megküldi nekem. Gondolja meg jól a dolgot! Mi újra kezdhetjük a hadakozást, ha úgy tetszik! — Nyomorúlt! — Jóska! ha a tisztelt ellenfél úgy találná, hogy a harcz még nem dőlt el. . . . — Megküldöm. — Becsületszavára ? — Becsületszavamra. — Helyes! — Én úgy járok el, mint egy nagylelkű győzőhöz illik, példátlanul a történelemben. Nem foglalok el semmit a legyőzöttől. Hadisarcz nélkül távozom. — Jóska! kösd össze egy kicsit a tisztelt ellenség kezét, hogy oldaltámadással ne háborgathassa nyugodt visszavonulásunkat. Uram, van szerencsém magamat ajánlani. Ha a bíróságnál óhajtana panaszt emelni, szívesen kiszolgáltatom önnek a bizonyítványt, arról a tizenkét pál- czaütésről, melyet fölvett. Hű leírását adom a közöttünk lefolyt háborúnak; tudok kissé hozzá, hiszen történelem-tanár vagyok! — Ha pedig újabb revanzs-háborúra lenne kedve, rendelkezzék velem bármikor. Nem, nem, nem rendelkezett vele s a bíróságnál sem tett panaszt. — Másnap elutazott a reggeli vonattal; nem tudta senki hová ? miért ? Hanem azért a szokatlan párbaj története később még is ki- szivárgott; eleinte csak az aranyhajú nő kaczagott fölötte; utóbb ismerős asszonyok is nevették, s végre az egész világ kaczagta. Mert ilyen a világ! Minden áron nevetni akar. Az mindegy, akárkinek a rovására, — de nevetni akar.
