Eger - hetilap, 1889
1889-01-15 / 3. szám
21 Stesse) nővérek, Szabó Ella urhölgyeket; a gardedámok között. Deésyné, Eötvös Józsefné, özv. Erdélyi Józsefné, özv. Frantz Alajosné, özv. Fiilöp Józsefné, Gáspárdy Gézáné, Graefl Károly- né, Gröber Ferenczné, Halasy Béláné, Hosszufalusyné, Ivády Miklósné, Lipovnitzky Kálmánné, özv. Mészáros Istvánné, Pam- lényiué, Scbeidl Ágostonná stb. stb. úrnőket. X. Neveletlenség. ni. „Ad vocem: „csárdás“ — mint a diákos urak mondani szokták. Alig képzelhetek mai napság valódilag művelt, komoly s higgadt gondolkozású s itéletii embert, aki a mai íiatalság úgynevezett „csárdás-tánczától“ méltó megbotránkozással s undorral ne fordulna el. Nem is említve azt, hogy az egykor hires „magyar magántáucz“-ból a csárdásba átvett, plasztikai szépségű figurák helyett, a mai fiatalság egy része a csárdást úgy tánczolja, mintha egy helyben folytonosau káposztát taposna, mig más része esetlen, sokszor éktelen és ostoba (plump) Hozamokkal rángatja lábát, mintha örökösen a nehéz nyavalya törné. — miközben durva fordulatokkal rángatja ide-oda tánczosnéját, a levegőben rázogatva, izzadságtól — s egyébtől — czafatos zsebkendőjét: — az az ostoba szokás, (sajnos, nem tudom más jelzővel találóbban jellemezni!), hogy alig szólal meg a csárdás első hangja, már mindenki rohan tánczosnéjával a czigányok elé, annyira, hogy némelyik tánczoshőstől együtt csaknem a nagy bőgőbe, vagy czim- balomba bújik belé, aholott aztán egymás hátára gyűlve, egymást össze-vissza lökdösve, oly, minden hiedelmet, finomságot és ele- gáncziát kigúnyoló eszeveszett ugrálást visznek véghez, melyhez képest a falusi lakadalmak paraszt csárdása valódi szalon-táncz- nak mondható. Képzelje már most valaki egy nyugodt csöndes elmélkedő pillanatban ezt az éktelenül és féktelenül tomboló, rendetlen chaotikus csoportot, a jparfimeök s az át- meg átizzadt testek felszálló páráiból egybevegyült illatos gőzkörben, melyhez az „ylang-yl an g-odeur“-t a czigánypecsenye és czigáuybagó közbevegyülő athmosférája szolgálja, — s mondja meg: van-é ennél valami undorítóbb? S ezt nevezzük mi „nemzeti tánczunknak,“ s büszkék vagyunk rá! Szép fogalmat alkothat felőlünk a müveit külföldi, ha csár- dás-tánczunk után Ítél meg bennünket. nosan dühöngött odakiut, szünet nélkül recsegett, a villám kékeslila fénye a vastáblák résein is behatolt a szobába, folytonos zugás és bömbölés, mintha az ég a földdel végküzdelemre szállott volna. Kaszárnyánk nagy kutyája a „zsebrák“ rémesen vonított az őrház mellett, az én kis „miszem“ reszketve bujt mellém és fájdalmasan uyöszörgött. Most már minden katona talpon volt, nem mesélgettek többé, csak halkan sugdolództak. A mi társalgásunk is akadozott; a nagy lárma, leginkább azonban a dörgés által folytonos remegésben tartott épület s ezzel kapcsolatban az ablak-táblák rezgései zavarták a nyugodt társalgást, s különben is mindnyájan saját gondolatainkkal valáuk elfoglalva, s ezek azon kérdésben központosultak, vajon mi történhetett? Végre jött a felelet. A kiküldött őrjárat néhány kínos perez után egy bakával tért vissza, ki bal karját a jobbal támogatta. — Jelentem alássan ezredes uram — hebegé a baka fulladozó hangon, a nyugati őrtanyába miuden pillanatban beüt a menykő, már mind az ötünket megcsapott, nekem is a karomat érte, hogy a többiek élnek-e még. nem tudom, mert én a hogy magamhoz tértem, lesiettem segélyért. Tehát igaza volt az ezredes urnák. Alig hogy elvégző a baka jelentését, távozám. Távozásom közben észrevettem az adjutáns kárörvendő mosolyát, mintegy jelezve, most mehetsz természet kedvelő doktor ! — s én rohantam. Köpönyegemet visszahagytam, hiszen úgy is csak akadályozott volna a menésben. Már a kaszárnya udvarán is bokáig ért a havas viz; a mint a kettős kapun kiértünk, a bősz orkán azonnal elfujta lámpánkat, de azé:t nem volt nagyon sötét, mert az ég czikkázó lángostorát folyton csapkodtatta. Minden hegyvágányból s árokból örült sebességgel rohantak a vizek, a tajté- kozó habok mornu>gása, az eső zuhogása, a többszörösen visz- hangzó menydörgés oly kouczertet, képezett, minőt még nem hallottam. A hetek óta óriási mennyiségben meggyűlt hó egyszerre Más nemzeteknek is vannak illedelmetlen, frivol tánczai; a nagy műveltségit, illem, ízlés, finomság és elegánczia tekintetében első tekintélyű franczia népnek is van „cancan“-ja; de ezeket nem táuczolják salaitokban, s elite-bálokban; hanem csak a kétes hiri't helyeken, s legfölebb még, — de itt is a nemesebb Ízlés rovására, — az — operettekben. Olyan tánezot azonban, mint aminő a mi csárdásunk, ahogy mai napság, kivált kis városunkban tánczolják, — semmiféle müveit nemzet elegáns nőközönsége nem tűrne meg a paiquetteken. Matróna. Különfélék. — Adakozás. Szakállasfalvi Lengyel Miklós püspök, egri székesfo káptalani nagyprépost ő ntlga, az egri szegények iránt eddig is tanúsított áldozatkész netnes-szivűségének újabban az által adta tanujelét, hogy legközelébb 250 frtot küldött a városi elöljáróság kezeihez oly czélból. hogy ez összeget, saját legjobb belátása szerint, a városi szegények javára fordítsa. Városi hatóságunk a nemeslelkű püspök úr e legújabb adományát, az adományozó nemes intencziójának is legmegfelelőbb módon, az elszegényedett s munkaképtelenné vált városi tisztviselők, s illetve ezek özvegyei s árváinak fölsegéllésére szándékozik fordítani. — Egyházi zene. A jövő vasárnap, f. hő 20-án, Jézus sz. névünnepén, a székesfőegyházban tartandó reggeli istentisztelet alatt a nevezett fóegyház ének és zenekara Bieger J. ünnepi miséjét (Missa in honorem st Udalrici) fogja előadni. Betétek lesznek : „Jesu dulcis“, canticum st. Galli. és „Confiteor“ Reimanntól. Az egészen uj s nálunk még elő nem adott kitűnő egyházi zeneművekre fölhívjuk az egyházi zene iránt érdeklődő müveit közönség becses figyelmét. — Díszes esküvő fog végbemenni ma, kedden, f. hó 15-én délutáni 4'/a órakor az egri székesfőegyházban. Ekkor vezeti oltárhoz nagykállói Kállay Sándor, csász. és kir. főhadnagy a 60. sz. b. Appel nevét viselő gyalogezredben, az egri helyőrség tisztikarának egy kiváló s közkedveltségü tagja, Frantz Piroska kisasszonyt, néh. dr. Frantz Alajos és özv. Frantz Alajosné, szül. montedegói Albert Adél úrnő müveit és szeretetre-méltó leánykáját. Az egyházi áldást, a menyasszony családjának légi szomszédbarátja s tisztelője, Stephanovszky Sándor kanonok ő nsga fogja a boldog párra adni. olvadozni kezdett, elvesztette szép fehér szinét, s szürkévé, lucskossá változott. Az útnak semmi nyoma többé; de nem törődtünk vele; a Veli-verh egyik kiálló csúcsa volt irányadónk, s mi mentünk. De milyen menés volt ez ! Hányszor sülyedt lábunk egy-egy mélyedésbe, milyen a Kamt hegységben számtalan van, úgy hogy kénytelenek voltunk egymást kisegíteni. És az istennyila csak úgy hullott. Minden czikkázásnál észre lehetett venni, mint kóvályognak a sötét felhők közvetlen előttünk s fejünk fölött. A szó szoros értelmében a legsűrűbb felhők között valánk, büdös kénszagot éreztünk s sokszor megtapintottam legényemet, vajon él-e még. De azért mi csak mentünk. Végre háromnegyed órai rendkívüli erőmegfeszités után sikerült a hegyormára feljutnunk, hol az orkán még nagyobb erővel dühöngött; itt már négykézláb kellett járni és a sziklafalakba kapaszkodni, nehogy lesöpörjön a nagy mélységbe. — „Megállj, ki az? hallatszik két lépésnyire tőlem. „Ezredor- vos, segélylyel“ felelém. Káplár Vörös volt. Közelebb lépek hozzá. Mi történt? kérdem az egész izében reszkető altiszttől. „A villám — hebegé, — a villám beütött kétszer is őrtanyánkba, tessék csak bemenni. Az őrtanya egy egyszerű deszkából épített kunyhó volt, éppen hat ember számára, kik közül egy mindig őrt állott; ajtaja sarkából ki volt fordítva s a vihar által a mélységbe sodortatott, a villámhárító teljes épségben pár lépésnyire állott a kunyhótól. Berohantam, egy kis olajmécses egyik sarokban mélabúsan pislogott, s kísértetiesen világította meg a kunyhó belsejét. Jobbra egy szalmából font pádon egy, balra a földön egy más gyalogos feküdt mozdulatlanul. A szűk tér közepén pléh kályhácska állott, körülötte két baka hevert. A kályha csöve, mely a kunyhó tetőjén vezetett ki, darabokban volt szétszórva, s a tüzelő alatt a földben egy 40 centimeter mélységű gödör mii-
