Eger - hetilap, 1889
1889-06-11 / 24. szám
192 gyár aranyokkal frankját 47 krral számítva, s a magyar aranyok Francziaországban is teljes értékűek. Arra is figyelmeztetem a Párisba utazni szándékozó t. olvasót, bogy a kiállítás területén lévő vendéglók csaknem kivétel nélkül meglehetősen drágák, különösen az úgynevezett „magyar csárdák“, ahol jól meg szokták koppasztani az embert. A párisi ember úgy él, mint már fönebb jeleztem. Reggel theázik, vagy kávézik, 11—12 óra közt bevág hirtelen egy beafsteket, vagy szeletet, s mikor elvégezte a napi foglalkozását, s teljesen elveti hivatala vagy üzlete gondját, esti 6 óra tájban, akkor megy ebédelni kényelmesen. Ebéd után 7—8 órakor megy színházba, vagy más mulató helyre, ott vigad éjfélig, akkor elmegy a nappali fényben ragyogó bulevardokon valamelyik kávéházba egy feketére, vagy egy pohár sörre, s úgy tér éjjeli nyugalomra. S ez az étrendi beosztás nemcsak foglalkozási, de hy- gienikus tekintetből is igen helyes és okos. Nem ugy mint nálunk, ahol ebéd után telt gyomorral, (tudniillik akinek van mit enni), s ennek folytán ellustult testtel és lélekkel megyünk ismét a hivatalba, bureauba, üzletbe stb. dolgozni! Csodálom, hogy mi, kik más dologban annyira szeretjük a müveit népeket, különösen a francziákat utánozni, — e nagyon helyes intézményükben sehogyan sem törekszünk jó példájokat követni. Akik azonban nem juthatnak Párisban minden alkalommal magyar konyhához, azoknak ugy j u t á n y o s s á g, mint tisztaság és Ízletesség tekintetében, étkező helyiségekül leglelkiismeretesebben ajánlhatom az úgynevezett „Duval-féle étab- li s s em e n t“-okat. — Ez a Duval mészáros volt Párisban, s egy ízben a Madelaiue-téren egy restaurácziót állított fel, mely s a- játságos berendezése, ételeinek finomsága, s olcsósága által csakhamar egyike lön a világváros leglátogatottabb éttermeinek annyira, hogy az^ egyre szaporodó közönséget nem volt képes többé kiszolgálni. Élelmes vállalkozók tehát kon- zorcziumba léptek vele, s mikor én Párisban jártam, már akkor a „Compagnie anonyme des établissements Duval“- nak huszonkét restaur ácziója volt a világváros különböző pontjain, valamennyi telvén telve egymást követő étkező vendégcsoportokkal a nap minden szakában, de különösen délesti 5 órától 8 óráig! Fönebb említettem ez éttermek sajátságos berendezését, melyre bizonyosan kiváncsi lesz a t. olvasó. Hát ez a sajátságos s a mi fő : igen praktikus és kényelmes berendezés a következő: Amint az ember egy „Restaurant Duval“-ba lép, az ajtón álló azonnal kezébe ád egy csinosan kiállított étlapot. Ezzel a vendég, ha magánosán van, leül egy csinosan fölte- ritett kis étkező asztalhoz, amelynél csak magának van helye. De vannak nagyobb asztalok is, társaságok számára. Ott rögtön szolgálatára áll egv pinczérnő, egyszerű, tiszta öltözetben : kartonruhában, fehér köténynyel s kis fehér fökotőben. Valamennyi pinczérnő egyformán van öltözködve. Egy árva szalaggal sem szabad egyiknek többet felöltenie, mint a másiknak. Az obiigát plajbász ott függ az oldalán. Udvariasan kérdi: mivel szolgálhat? A vendég a kezében levő étlapról megjelöli a dinert, s a pinczérnő a plajbászszal aláhúzza a megrendelt fogásokat, s aztán a legnagyobb pontossággal s előzékeny figyelemmel szolgálja fel azokat. Étkezés után a vendég nincs kényszerülve félóráig a fizető pin- czér után kiabálni, hanem egyszerűen veszi a saját étlapját, bemutatja azt a fizető asztalnál, hol egy pillanat alatt kiszámítják tartozását, melyet k fizetvén, lebélyegzett étlapját újra kezébe adják, melyet a vendéglőből való kilépésnél a z ajtónál 1 ó n a k visszaád. Amely Párisba készülő t. olvasóm tehát tanácsomat akarja követni, s kirándulási vállalattal akar utazni, az csupán menettérti jegyet váltson, s amint Párisba ér, s a vonatról leszáll, azonnal üljön comfortableba, s vitesse magát a kiállítási szállás- h i v at alb a, hol mindjárt adnak neki tetszése szerinti árban, ehhez mért alkalmas és kényelmes szállást, éppen ugy, miként ez a bpesti országos kiállítás alkalmával történt. — Vagy még jobban teszi, ha egyenesen a párisi magyar egylet helyiségébe hajtat, hol aztán honfitársainktól mindenre nézve szives készséggel kap útbaigazítást és támogatást. Ugy a párisi magyar egylet, valamint a szálláshivatal czimét könnyű szerrel meg lehet a lapok utján szerezni. Ez alkalommal, Párisba készülő t. olvasóinknak becses figyelmébe ajánljuk a párisi magyar egylet következő értesítését: „A párisi magyar egylet, tekintettel azon sokféle nehézségekre, melyekkel a párisi kiállítás megtekintésére jövő honfitársainknak — különösen a kellő nyelv és helyismeretek nélkülözése folytán — küzdeniük kell, és a minek következtében leggyakrabban lelkiismeretlen kizsákmányolásnak és megsarczolásnak vannak kitéve, hazafias kötelességének tartja a hazai sajtó utján honfitársaink figyelmét magyar kolóniánk egyik legkiválóbb tagjára, Mayer Sándor urra: illetőleg annak 13 rue Blondelben levő „Grand Hotel Blondel“ czimü szállodájára fölhívni, a mely kötelességünknek annál szívesebben felelünk meg, mert a nevezett Mayer Sándor ur már az 1878-iki kiállítás alkalmával és azóta is állandóan a Parisba érkezett honfitársainak olcsó és megfelelő elszállálolása s azok minden tekintetbeni szives, előzékeny útbaigazítása körül nem közönséges érdemeket szerzett magának.“ Én részemről, Mayer Sándor ur vendéglőjét nem ismerem, tehát se jót, se rosszat nem szólhatok róla. De azért első szükségből meg lehet kísérlem. Ha nincs megelégedve vele az ember, akkor áll odább, amikor tetszik. A Párisban lakó magyarok — mint a „Párisi Magyar Értesítő“ egyik utóbbi számában Írja, — most nagyon összetartanak, s gyakran összejönnek esténkint a világtárlat területén levő magyar csárdában, hol hazánkfiainak száma, a párisi kiállításra érkezőkkel együtt, gyakran igen jelentékeny. Miután azonban az ez idő szerint Párisban élő magyarok közt igen sok a „kétes existenczia,“ akiknek legnagyobb része a budapesti hírlapok levelezőjének adja ki magát, s az ilyenek, kullancs természetüknél fogva nagyon hamar odaragadnak egyik-másik Párisba érkező hazánkfiához, a legnagyobb készséggel s előzékenységgel ajánlkozva ciceronénak, tolmácsnak, hogy kivált azon könnyen hivő jámbor hazánkfiait, akiknél különösen tömöttebb Az „EGER“ tárczája. A petákfalvi tűzoltó-banda. Tréfa. Sete Pétertől. Mióta a tűzoltóság annyira divatos intézménynyé vált, széles Magyarországon is mindenfelé elterjedt ugyannyira, hogy ma már csaknem minden falunak van tűzoltósága. Még kulcsos Eger városának is. Még pegyig — ahogy hallom, — jeles és mintaszerű. Ugy is illik. Mert nincs, és nem is lehet nemesebb és magasztosaid feladat, — mint, életünk föláldozásával is — tűzbe rohanni azért, hogy embertársaink életét és vagyonát megmentsük. Láttál-é már vagy egyszer, halandó szemeiddel, tűzoltót, nyájas olvasónőm ? S ha szerencsés voltál láthatni, képzelhetsz-é magadnak férfiasabb alakot, délczegebb leventét, s dicsőbb középkori lovagot „sans peur et rapproche“, — mint egy tűzoltót, az ő ellenállhatatlan uniformisában? Nem hiába zengi a költő: Tűzoltónak születni Nagy ós szép gondolat! . De bármily jeles és mintaszerű légyen is a tűzoltóság hires Eger városában, a mienkkel, a petákfalvival még sem állja ki a versenyt. De nem ám! Elmondom: miért? A mi — t. i. a petákfalvi — tűzoltó egyletünknek valamennyi szerelvénye hazai gyártmány. A mászó létránkat a nőtáras ur faragó bérese készítette. Még a torony tetejére is fölér, — ha vagy ötöt együvé kötöznek belőle. S ritkítja párját az a jelessége, hogy még egyszer se tört le alattunk. Az igaz, hogy toronytüz még nem is volt nálunk. — A vizipuskánkat két honi művész készítette, egyetértő, közös kombináczióban. Tengely Jóska, a helybeli érdemes kerékgyártó, meg Paki czigány, a még érdemesebb kovács. Adja is a vizet hatalmas sugarakban, mint a parancsolat — ha kiöntözzük belőle — vedrekkel. Hidroforunk, — no, az ugyan nincs ,még, de lesz, még pedig nagyszerűségében mindeneket fölülmúló. Éppen most töri rajta a koponyáját Samu, az árendás, aki, közbe légyen mondva, már a „móbillum per- p e n t u m o t“ is kitalálta, — hogyan lehetne oly hidrofort készíteni, melylyel még az „kőcziklából“ is vizet lehessen szivattyúzni. Egyletünk tagjai is mindannyian elismérésre méltó jeles hazafiak. A főparancsnokunk, nemes Csiriz Márton, kondiczió-
