Eger - hetilap, 1889

1889-05-14 / 20. szám

159

és a mi naptárunkban előre Antonia, Vilma, .Tozefine sat. — és csak úgy sokkal kisebb, a tárgyat lenéző kifejezésit betűkkel iratik: Antonius, Vilmos, Jóska, sat.

Mi roppant consekvens vagyunk, és azért szóltunk előbb a kedves kis szárnyas angyalkákról. Most Luczifer uraság azon híveiről szólunk, kik a társadalom fennállásának főalapelvét, mi a testvériség azon jeligéjében: „Egyes az összességért, és az összeség az egyesért“ nyert legpregnánsabb kifejezést, ignoráják és azt kívánják, hogy az összeség: a társadalom az egyes érdekeiért hozzon áldozatot, de az egyes a társadalomnak ne áldozzon többet, mint a mennyit az tőle önhatalmúlag elvenni képes, — s ha a társadalmat valamely crisis megfosztja ereje, hatalma, és tekintélyétől, akkor átcsapnak az erősebbhez, lévén hagyomány, nemzeti érzet, jog, sat. izetlen dolog előttük, s nem tesznek nemcsak erőfeszítést, de kísérletet, sem ezen izetlen idealistikus dolgok fentartása vagy visszaszerzésére.

Most tehát szólunk egy pár szót a nyárspolgári szellemről, mely Cantu Caesar világtörténetében oly szépen, oly mesteri ecsettel jellemeztetik, és hazánkban, kivált Egerben, mindinkább tért nyer.

A nyárspolgári szellem a világtörténelem mostani korszakában csodás dolgokat mivel, ez kétségbe vonhatlan; de kétségbe vonhatlan az is, miszerint a nyárspolgári szellem itt Egerben nemcsak az egyszerű úgynevezett Grader Michel-féle viselkedés utánzásában nyilvánul, hanem a fenhéjázásnak egy sajátságos negélyezésével is jár, mely aztán az illetőt még ráadásul nevetségessé is teszi.

Azért t. egri szőllő-, föld-, bolt-, ház-, és iparbirtokos uraim, csendesebben azokkal a czibere-moslékon tartott agarakkal. Múlt számunkban a nyárs-polgárnők elszigetelt tetteit jellemeztük, most beszélünk az önök mindennapi életük folyományáról, mely azért is nevezetes, mert nem elszigetelt egyes esetekben, hanem a közszellemben, minden közérdekű intézmények megbénulásában nyilvánul.

De tartsunk kronologikus rendet, és nézzük meg azon, — ma gyűlölt és megsemmisíteni szükségesnek tartott gentry és közép- osztályu értelmiség’ viselkedését, mely majd egy ezred évig fenntartotta a nemzet fölényét, független-égét és alkotmányát, és hasonlítsuk azt össze a mai demokraticusnak csúfolt, de lényegében nyárspolgári szellemű osztály viselkedésével, mely a tehetetlenséggel szemközt a helyzetet uralja, a hatalommal szemközt pedig gyáva és meghunyászkodó.

De mielőtt erre térnék, engedtessék meg egy kis természet- tani reflexió. Nem Flammarion, Humboldt és Zecchi Angelo müveiből beszélünk. A mai kor jelszava a materialismus, beszélünk tehát Darvin nyomán, ki a fajok átalakulását és a vele szoros összefüggésben lenni állított szellemi erők átöröklését hangsúlyozza.

Szibériában Maryan öt nehéz esztendeig végzett súlyos kényszermunkát és már csaknem lemondott a reményről is, hogy borzasztó rabságából menekül, mikor egy reggelen eleresztették. Egyidejűleg azonban tudatták vele, hogy kegyelem utján kapta vissza szabadságát, és hogy ezután jól viselje magát odahaza s ne sok gondot okozzon a hatóságnak, mert könnyen visszakerülhet. Maryan még most sem tudja, ki vetette magát érte a czár lábaihoz és ki eszközölte ki a megkegyelmezést. Valószínűnek tartotta, hogy a franczia születésű matróna, kivel anyai részről némi rokonságot tart s ki az uralkodó egyik igen kedves emberének a neje. De ez a feltevése teljesen megdült, mikor értesült, hogy a matróna már mintegy féléve meghalt.

Mikor Varsóban a rendőrségnél jelentkezik, az egyik főtiszt- viselő nagy titkolódzva és bizalmas mosoly kíséretében kérdezi tőle:

— Ki az a talpig gyászba öltözött ifjú hölgy, aki minden évben megjelent a felséges czárnál, egy-egy nyilvános kihallgatás alkalmával, és részére kegyelemért könyörgött?

— Nem tudom; — felel Marian és ez a felelet jobban meglepi a rendőrtisztviselőt, mint Maryant a megelőző kérdés.

— Pedig az a hölgy olyan mély alázattal, olyan őszinte, igaz ragaszkodással, és olyan megindító szomorúsággal esedezett a kegyelemért, hogy a jószivü czár végre teljesítette kérelmét. Lehetetlen, hogy ön ne tudná, ki az?

Maryan Varsóban alig tölt annyi időt, mennyi néhány czikk bevásárlására szükséges, azután falusi jószágára vonul.

Elhatározta, hogy minden gyanúsítás kikerülése végett elzárkózik a világtól. Vendéget nem fogad, látogatóba nem megy, s vadászattal és olvasással tölti idejét. Sokáig töprenkedett a

Midőn őseink Ázsiából kiköltözve uj hont kerestek s találtak, — úgy látszik, náluk is a kastrendszer — bár a hinduktól eltérő formában — már existált, mely miglen ott egyik kasztból a másikba való átlépés vagy éppen nem, vagy sok nehézséggel járt, nálunk csak be kellett bizonyítani — hogy az ember szellemi és anyagi tehetségénél fogva előbbre való kaszthoz tartozik, s meg- állapittatott a felvétel még pedig örökösödési joggal.

Az Ázsiából átköltözött honfoglalók tehát a készséggel fegyverfogó s magát feláldozni hajlandókat az elfoglalt föld uraivá tették, az áldozatot igénylő actiótól visszavonuló és szolgai szerepre válalkozók pedig utódaikkal együtt szolgák maradtak, ügy látszik, hogy ős hazájuk szomszédságában valamely chinai Dar- vintól azt tanulták, miszerint az egyén a családtól átveszi, át- örökli a tehetségeket is, és igy, aki fegyverfogható nemes volt, fia is az lett, s ha a véletlen azon tehetséggel, mely e kaszté veit, más alsóbb kasztbelit megajándékozott, felvétetett a kasztba utódaival együtt.

Évszázadok változtattak e viszonyon, szolgákból urak lettek. A műveltség előrehaladása folytán idegenek bevándorlása vált szükségessé, s megszületett a polgári osztály, mely értelmiségénél fogva felülállt az úgynevezett paraszton, de a nemesek, a kiváltságosak, a törvényhozók osztályába még nem tartozott.

A szt. István által adott azon példa, hogy a papok is, mint az értelmiség plebejus képviselői a nemesek osztályába tartoztak, impulsust adott a későbbi kornak arra, hogy az értelmiséget, doktorokat, profeszorokat, ügyvédeket sat. magához emelje és a törvényi)ozásban mint tényezőket szerepeltesse.

Honunkban aföuii osztály: gróf, báró, nem létezett, a soproni országgyűlésen tétetett le a későbbi felső ház első csirája.

A nemesek egyenrangúak voltak, a főnemes (praenobilis), és armalis mind később korbeli jelenség.

Az ország ezredéves alkotmányát, midőn a nemesség egy része a főúri czim mámorában, a hiúság és udvari fény által el- vakitva, átpártolt, csak is a nemesség a magához emelt közép- osztály intelligentiájának közreműködésével tartotta fen, és pedig sok vér és anyagi áldozat árán.

Az 1848 évet megelőző időkben, midőn az újabb kor világ- eszméinek illata érezhető volt, ez a középosztály a haladás zászlaja alá szegődött, ez tette lehetővé vér és vagyon-áldozaton a haladás eszméinek megvalósítását, ez küzdött a többi tétlen, és csak egyéni érdeküket őrző nyárspolgárok és plebejusok joga, és szabadságáért; ez küzdött az eszmékért saját anyagi érdeke mellőzésével.

Az 1848/9 lezajlott. A nemzeti örökséget az indifferens szép és magasztos eszmékért vagy épen nem, vagy csak kis mértékben lelkesülő utódok vették át — s mint tartják fenn, mint őrzik a nemzeti, a közérdekeket ?

fölött, ne kutassa-e ki azt a hölgyet, aki megkegyelmeztetését kieszközölte; de belátva, hogy most erre az idő nem alkalmas, lemondott róla.

II.

Gyönyörű tavaszi nap van s az idő délutánra jár.

Maryan fegyvert akasztva vállára, egyetlen kutya kisére- tében a hegyek közé indul; de nem a vadászat kedvéért, hanem azért, hogy foglalkoztassa önmagát.

A szép iránt lelkesülni tudó, fogékony kedélyű ifjúra hatalmas benyomást gyakorol az erdő susogó csendje, a fel-felhaugzó madárdal, a siető patak csevegése, a vízesés locsogása, a gyönyörűen változó panoráma, a sűrűn nőtt fák között soha meg nem szűnő halk moraj, és általában a természet az ő szingazdag képeivel és ezernyi szépségeivel.

Maryan afölött tűnődik, ki volt az ő rejtélyes megmentője ? — és eközben folytonosan előbbre halad. Ennek az a következménye, hogy a nap épen alkonyra száll, mire az ifjú észreveszi, hogy eltévedt. Találomra nekiindul, hogy az erdőből kiérjen, de már az öreg este vonja fel csillagsátorát, mire ő czélt ért.

Az erdőszélen körültekintve, észreveszi, hogy a széles völgyben park terül el, melynek apró kavicscsal behintett, kígyózó utai messzire fehérlenek, és melynek a hegyoldalba is felhuzódó kőkerítésétől ő csekély távolságra áll.

Néhány pillanatig habozva tekintget szét, hogy merre induljon, amint a parkból hirtelen dal hallatszik. Meglepetve figyel, s mindjárt az első akkordnál megbizonyosodik felőle, hogy aki dalol, az nő. A hang gyönge ugyan, de tiszta és megragadó, mint

*