Eger - hetilap, 1889

1889-05-14 / 20. szám

158

közéletünkben folyvást élénk és tevékeny részt vett, s tekintélye- és hatalmas befolyásánál fogva sok üdvös dolgot létesített, — bár ellenei — mert, noha gyér számmal, ilyenek is voltak, — sok rosszat is tulajdonítottak neki. Tény az, hogy soha senki se fordult hozzá ügyes-bajos dolgában a nélkül, hogy kérelmét a tehetség szerint kedvezoleg el ne intézte volna. S ezt még legnagyobb ellenségei is igazolhatják. — De egyenesen az ő magán- érdekű befolyásának róják fel, hogy Eger és Gyöngyös városok az egyenes világforgalmi vasúti összeköttetéstől elestek.

E kegyeletes sorokban, melyeket a boldogult emlékének szenteltünk, nincs helye az említett odiózus ügy felett való vitatkozásnak. „De mortuis nil . . .“ De egynémely körülményt röviden érinteni szükségesnek tartunk.

Visontai Kovách László maga volt az, aki az „Eger“ lap akkori évfolyamában, „Most vagy soha!“ czim alatt irt terjedelmes czikksorozatában a legnagyobb lelkesedéssel s megdönthetiek érvekkel küzdött a mellett, hogy a bpestmiskolczi vasútvonal Eger és Gyöngyös városok közvetlen érintésével építtessék ki, mert ezt nemcsak országos, nemzetgazdászati, politikai, hanem még stratégiai érdekek is föltétlenül követelik. S még sem úgy történt. — Miért? — A gyöngyösiek — mint akkor beszélték, — azt mondták, hogy nekik nem kell olyan vasút, amelyik csak érinti a várost, s aztán elszalad mellette. Hanem szárnyvasut kell nekik, amelyik ott fenekük meg s nem megy — mert nem is mehet — tovább. — Hát Eger? Volt-é csak egyetlenegy nyomatékos szó is, mely akkor Eger érdekei mellett a képviselőházban felszólalt? — feleljenek meg e kérdésre az akkori idők történelmi adatai.

Néh. visontai Kovách László, mint maga is széleskörű ismeretekkel biró politikai, s nagy készültségi! gazdászati iró, nemcsak a budapesti országos sajtót kisérte folyvást tevékeny figyelemmel, hanem különösen élénk munkásságot fejtett ki a heves megyei lapirodalom emelése körül is.

Amint lapunk, az „Eger“ — akkor „Egri Posta“ czim alatt, — a 60-as évek elején megindult, visontai Kovách László nyomban fölkereste a lap akkori (mostani) szerkesztőjét, s vele szorosabb viszonyba lépve, fölajánlotta a lapnak nagybecsű munkásságát. Ez időtől kezdve, egész az utóbbi évtizedig, — mikor az „Eger“ lap és v. Kovách László politikai elvei s nézetei ellenkezésbe jöttek egymással, — a boldogult állandó, s egyik legkiválóbb tehetségű s buzgalmú dolgozó társa volt e lapnak, mely abbeli törekvéseinek, hogy a magyar időszaki sajtóirodalom színvonalára emelkedjék, legfőképen a visontai Kovách László kiváló irodalmi becsű czikkeiben találta leghatalmasabb támaszát s előmozdítóját.

De midőn a lap és munkatárs, politikai nézet-eltérések miatt meg is váltak egymástól, — visontai Kovách László akkor sem

Az „EGER“ tárczája.

A dal vége.

— Elbeszélés —

Irta: Olsavszky Lajos.

I.

— Maryan megjött.

— Nem hiszem.

— De úgy van; a saját szemeimmel láttam őt.

— Én beszélni is akarok vele, mert csak akkor hiszem el, hogy a deportált lengyel nemest még más is megmentheti Szibéria ólombányáitól, mint a megőrülés, vagy az utszéli halál.

Az egész Varsó vaiószinütleunek tartja a gyorsan terjedő hirt, hogy Maryan visszajött: azt pedig épenséggel hihetetlennek mondja mindenki, hogy ép testtel és ép elmével tért volna meg.

Bátyját mintegy öt év előtt Varsó közelében, egyik jószágán rablók rohanták meg.

A nép között szálló hírek szerint a rablók mindannyian álarczot viseltek és borzasztóan elkinozták a mesés gazdagságú urat, hogy mondja meg: hol vannak elrejtve családi kincsei? Az erőslelkű slachticz előbb szembe köpte a vezérül fellépő, sugár növésű és még nagyon fiatalnak látszó kérdezőt, azután meg elharapta a nyelvét, hogy ne is tudjon szólani. A szörnyű vallatás alatt a fájdalomnak egyetlen hangja sem hagyta el ajkait; néma megvetéssel tűrte a hitvány söpredék kínzásait, ügy halt

szűnt meg az „Eger“ lapot folyvást jóakaró, baráti figyelemmel kisérni, mit tettleg is tanúsított azáltal, hogy midőn az „Eger“ lap harmadéve 25 éves fönállásának jubilaeumát ünnepelte, az ünnepi évfolyam első számát, egy az „Eger“ lap keletkezése s történeti fejlődését vázoló érdekes vezérczikkben visontai Kovách László nyitotta meg.

S ime, ez érdemek azok, melyekről az „Eger“ lapnak egykori jeles munkatársa, néh. visontai Kovách László elhunyta alkalmából megfeledkezni — a hálátlanság méltó vádja nélkül, — nem lehet., nem szabad. — Ez érdemek azok, melyekért a szerkesztő az „Eger“ lap nevében a jeles munkatárs, — és saját nevében a ritka jószívű s tántorithatatlanul hű barát ravatalára, ez igénytelen sorokban, a kegyeletes megemlékezés szerény, de hervadhatlan koszorúját ezennel letészi.

Az országos közszellemnek Egerben magát mutogató közkedveltségü fiacskája.

Irta Abraham a Sta Clara junior.

E lap egyik előző számában arról irtunk, hogy minő szellem uralkodik azon fenhéjázó szárnyatlan angyalkák körében, kik az adott helyzettel kibékülni, s magukat beletalálni nem tudván, az elérhetetlennek gyarló utánzásában lelik gyönyörüket.

Örvendünk, hogy ezen elmefuttatásunk egy kis figyelmet képes volt kelteni; ha más haszna nem lesz is, eszébe juttatja talán némelyeknek azon német közmondás igazságát:

Schuster bleib bei deinem Leisten,

Der Pech hat, darf sich nicht erdreisten.

A férfiak, mint hallottam, jót kaczagtak czikkemen. Hogy is ne! — rájuk nem vonatkozott, más ember miseriáját pedig mindig hajlandóbb az ember felösmerni, mint sajátját, rajta mulatni pedig kellemes időtöltés.

Ámde ha az egri férfi-publikum azt hiszi, hogy az ő számára nincs jegyzet P. Abraham zsebében, nagyon csalatkozik.

Mi a velünk világra jött udvariasságnál fogva a nőknek adtuk az elsőséget.

Naptárunkban, melyet jövő évre saját csillagászati megfigyelésünk folytán szerkeszteni szándékszunk, nem úgy lesznek összeállítva a szentek nevei, mint a Cleopatra uralkodási idejéből hagyományként átvett naptárakban, hol a rizs-aratás 1-ső napjára, mint az uj év 1-ső napjára junius 13-ára tétetett Antonius tiszteletére az Antal név, mi későbben Paduai Antal néven is meghagyatott, és csak mellesleg nyomatik Antonia, mint női név hozzá, — mi visszamegyünk a régi Pharaók idejére, kik egy rabszolganőt tiz szabad úri phariseus-nőnél is többre becsültek,

meg, hogy a rablók nem is vették észre, mikor szállt el a legbüszkébb lengyel nemesnek erős testéből a még erősebb lélek; halálát csak onnan tudták meg, hogy az egyik rabló a testhez nyúlva, azt már meghidegültnek találta.

Maryan negyed órával született későbben bátyjánál s a két fivér azzal a határtalan gyöngédséggel és szeretettel ragaszkodott egymáshoz, mely ikrek között olyan gyakori.

Bátyja meggyilkoltatása idején külföldön járt; de azért a mint hazajött, rögtön elfogták. Azzal vádolták, hogy bátyja vagyonára áhítozva, ő maga vezette a rablókat. Semmi terhelő dolgot nem tudtak ellene bebizonyítani; de azért meggyötörték és Szibériába hurczolták.

A nép mesének tartotta a rablást és titkon a hatóságot gyanúsította, hogy emberei, saját jól megfizetett közegei által, éjnek idején tétette el láb alól a veszedelmes embert, ki lázadás esetén hatalmas támasza, sőt vezére lett volna a felkelőknek. Pedig a lázadás kitörőiéiben volt. Maryan örökölve bátyja roppant vagyonát, szintén veszedelmessé lett; őt tehát egyszerűen rablónak bélyegezték és szintén ártalmatlanná tették.

A néphit továbbá azt tartotta a Maryan ellen emelt szörnyű vádról, hogy azzal nem csupán a hazáját rajongással szerető ifjút akarták megbélyegezni, hanem a nemzeti ügyet, a függetlenség és szabadság híveinek ügyét is. A felsőbbség látva, hogy a vád hitelre nem talál, nem akarta Maryant a nemzeti ügy vértanújává avatni és ezért nem végeztette ki, de szabadlábra helyezni sem találta czélszeriinek és ezért (parancsszóra) a birák Szibériába küldték az ifjút.

A hatóság vádja, vagy a nép hiedelme volt-e igaz? Nem derült ki.