Eger - hetilap, 1889
1889-04-23 / 17. szám
135 érdeke s a jó ügy vár, úgy daczára a -szomorú viszonyoknak, a gazd. egyesület nem csak megerősödik, de fontos feladatát teljesítheti is. — Mit tegyünk hát? Mindenekelőtt érezzük magunkban a kötelességérzetet — mi gazdák, érezzük, hogy nekünk tennünk kell, fel kell költeni az egész megye gazdaközünségében az érdeklődést az ügy iránt, s ez főként azoknak kötelessége, kik társadalmi állásuknál fogva arra hivatottak. Erőt kell gyűjteni minden téren. Össze kell forrni a megyével. — s ez nem nehéz, mert hiszen a megye közönségének épen úgy érdeke, mint minden gazdának, hogy a gazd. egyesület megfeleljen czéljának, azért kell. hogy a megye mint ilyen, erkölcsi s anyagi támogatásban részesítse a g. egyesületet. A gazd. egyesületet — ha kell, alapszabályváltoztatással is, — olyan alapokra kell fektetni, hogy abban a megye minden polgára — a nagy birtokostól a földmivelőig, feltalálja munkakörét s anyagi hasznát. A községeknek oly előny nyújtandó, hogy tőlük joggal lehessen az egyleibe való belépést követelni. Az egylet anyagi erejét, mindjárt a kezdetnél, annyira fokozni elkerülhetlen, hogy egy szakavatott titkárt alkalmazni lehessen. A papság — e kiválólag fontos társadalmi tényező — bár nem foglalkozik — közvetlenül — a gazdálkodással, de magasztos hivatásánál fogva, nem lehet közönyös híveinek érdeke iránt, s ezért meg vagyok győződve, hogy ha a gazd. egyesület fontos feladatát teljesiti. a hevesmegyei papság részéről mindenkor hathatós támogatást nyerend. Eger és Gyöngyös város polgárainak érdeke annyira össze van forrva a gazdaközönség érdekével, hogy feltétlenül hiszem, miként a gazd. egyesület érdekeit, sok buzdítás nélkül is, támogatni fogják. A gazdasági egyletnek — kivált eleinte — egészen a gyakorlati téren kell mozognia, meg kell mutatni, hogy ha kér támogatást, jogosan kéri, mert közvetlen hasznot is tud nyújtani a támogatóknak. Végre, ha sikerül a g. egylet élére egy jóakarattal ellátott tevékeny elnököt megnyerni, ki az egylet munkálkodását helyes irányban fogja vezetni, úgy a hevesm. gazd. egyesület fel fog virágozni, s meg fogja tenni, mit a közönség tőle joggal el vár. Igen, ha mindenki erősen akar, s kitartóan tesz is. úgy a hevesmegyei gazdasági egylet nem lesz ezután egy fekete táblára kifestett czim, de lesz egy üdvös, hasznos intézmény. (lett, akkor már a Bem serege visszavonulóban volt, minek folytán, néhány ágyúlövés után, Czecz is visszahúzódott hadtestével. Elbeszélésem keretébe tartozik fölemlítenem, hogy, mint a borsodi hat fontos üteg egyik tüzére, én is a Czecz hadtestében voltam. Tehát a Czecz honvédéi az említett éjjelen kényelmesen pihentek Tordán, az ottani derék magyar nép vendegszeretö házainál, — midőn a nagy-enyedi menekülők jajveszékelése riasztott föl bennünket álmainkból. Mindnyájan az utczára rohantunk. Elszorult a szivünk, midőn e szerencsétleneket, a legkeményebb télviz idején, minő — jól emlékszünk rá, — az 1848 9-iki volt, csaknem félmezetlen állapotban. összefagyva, jajgatva, kezeiket tördelve, megpillantok. A honvédeknek csak egy kiáltásuk volt: „Fegyverre! Menjünk Enyedre!“ A huszárok haza siettek uyergelni, a bakák pakolták a borjút, s mi tüzérek is szerszámoztattunk, — mindenki boszút lihegve készült, hogy a következő pillanatban indulhasson, — midőn egyszerre jött az ezredes parancsa, hogy főbe lövés büntetése alatt senki se merjen helyéből mozdulni. Az elégedetlenség, a megdöbbenés csöndes moraja vonult végig az ajkakon. De csakhamar meg kelle sorsunkban nyugodnunk, s úgy a szerencsétlen menekültekkel, valamint a tordaiakkal is megértettük, hogy Bem tábornok szigorú parancsa: Tordáról egy tapodtat se mozdulni, mig ő a hadműveletet a Czecz-dandár számára ki nem jelöli. Bem apó pedig, köztudomás szerint, nem érté a tréfát. A boldogtalan menekülteket aztán úgy, amint csapatonkint érkeztek, csakhamar magukhoz vitték a derék tordaiak. Akiknek rokonaik, ismerőseik voltak, azoknál kerestek menedéket. A többiek is azonnal találtak nemes, jó szivekre úgy, hogy pár Az egri polgári lövésztársaság. Mily szép, mily hangzatos czim ez! .... Maga az „egri“ jelző, tudjuk, történelmi fontosságával úgy városunk szülötteinek és minden egyes lakójának, valamint társadalmi intézményeinknek is oly megkülönböztetésül szolgál, melyet hazánk számos más városa méltán irigyelhet tőlünk. A másik, a „polgár“-i jelzőért korunkban társadalmi életünk minden alakja versenyez s mindenki önérzeitel vallja magát polgárnak, ha tiszta fogalmával bir az egyenlőség eszméjének. Hiszen mióta a nép bármely osztályából felemelkedhetünk mind ama lépcsőkön, melyeket a tisztességes és becsületes munka csak megérdemelhet; mióta a magasabb állásokra többé nem kizárólagosan a születés, hanem az egyéni tulajdonok képesítenek: azóta „polgár“ mindenki; tudjuk, még ama „polgártársak“ is, kiknek ezelőtt 3, legújabban pedig 5 évenkint van csak alkalmuk e jelző dallamosságában gyönyörködni. S lám, ezen kettős jelzőt, mint antik-ékszert, városunknak a fentebb megnevezett társulata viseli, anélkül, hogy értékét városunk méltóképpen becsülni, a társulat pedig saját érdekében felhasználni tudná. Alapszabályai értelmében, minden szélesebb alapon való előkészítés nélkül, évenkint meg-megalakul, többnyire a régebben szereplő és néhány uj taggal; de városunk közönségének általánosabb érdeklődése- és pártfogásában szűkölködvén, éppen csak, hogy fenntartja magát. Pedig különös b e c s ü- lésünket és tisztelettel párosult jóakaratunkat, támogatásunkat már tisztes kora által is kiérdemelte a társulat. 1876 óta százados múlttal dicsekszik lövésztársaságunk. Olyan korszak ez, kérem, a melylyel még a közvetlen érdekekre alapított társulatok életében is ritkán találkozunk. Honnan van e tartós életerő? Minden, a mi létjogosultsággal bir, szervezetében, alkatelemeiben hordja életrevalóságát. — Ezen társaság már keletkezésével magába fogadta mind- amaz elemeket, milyen a kölcsönös baráti szeretet, becsület, vidám kedély, a sportok legnemesebbje, a lövés, valamint a jótékonyság, a melyek a társulatnak tartós életet biztosíthatnak. Hogy az egri lövésztársaság keletkezése óta a külső jellegben, mint minden egyéb, a mi a múltból származik, a korhoz, emberekhez, s az ezek által teremtett uj viszonyokhoz hasonult, az kétséget sem szenved; hisz’ a kor mosolyát érdemelné meg, ha még a 48—49-iki szabadabb eszmék által átalakított idők után is a zöld frakk és vöröshajtóka sablonját viselné; hanem inkább el kell ismernünk, hogy bírja ama fontosabb jelleget, a mely nem más, mint az önzetlen hazafiasság, mert a hazaszeretet, a honfiúi kötelességek eszméje lebeg a társulat fölött mint vezércsillag. perez alatt, mintha semmi sem történt volna, újra és újra csendes lön a tordai hosszú utcza, mely még néhány perez előtt jajszóktól visszhangzott. Egy ily nyugodt momentumban, magam is indulóban voltam haza felé, midőn egy sarkon egy kis gyermeket pillantok meg, egész testében remegve, s csöndes pisszegéssel zokogva. — Hogy hívnak ? Palinak. — Hová való vagy? — Enyedre. — Te is elfutottál ? — El. — Hát édes apád? — Meghalt. — Most? — Régen. — Hát édes anyád? — Megölték a móczok. Meg Boriskát is. — Ki volt az a Boriska ? — Nőném. — Nincs senki rokonod, vagy ismerősöd a városban ? — Nincs. — Nem hivott magához senki ? Nem kértél valakit, hogy vigyen magával ? — Nem mertem. A kis fiú minden kérdésemre félve, remegve válaszolt. — No ne félj, ne sírj, Palika! — Kézen fogtam, s szállásomra vezettem. Midőn gyertyát gyujték s a kis fiúra pillantottam, minden idegem összerázkódott. Csupán egy ingecske volt rajta, meg egy vékony kabátka. Feje födetlen, lábai mezetlenek. Nagy isten! Hogyan bírta ki ez az alig nyolez éves, vézna gyer*
