Eger - hetilap, 1888
1888-10-09 / 41. szám
322 Ha pedig a mesterségével nem boldogult, s szőlőt nem vehet, — akkor is beáll „ur“-nak, s addig törekszik, somfordái, pályázik, korteskodik, inig megválasztják a városházára valami hivatalnoknak : adószedőnek, gazdának, vásárbirónak, piacz-komiszárosnak, kovártélymesternek, fertálymesternek, vagy ha egyébnek nem — végrehajtónak. — Exempla sunt odiosa, — mondja a latin példaszó, azért tartózkodunk ez irányban a bővebb körültekintéstől. „Csizmadia, maradjon a kaptánál!“ — tartja a közmondás. Aki mesterséget tanult, maradjon a maga mesterségénél, mert az nem szégyen, — sőt ügyekezzék azt minél nagyobb tökéletességre vinni. Aki pedig a kereskedői pályára adta magát, ne kezdje az üzletét mindjárt — bukáson. Csak egy kissé kell városunk polgárságának soraiban körültekintenünk, s azonnal örvendetesen fogunk meggyőződni, hogy szép számmal vannak közöttünk tekintélyes és vagyonos polgárok, kik mind tekintélyöket, mind szép vagyonukat becsületes kereskedői vagy iparos-pályá- jokon, becsületesség, szorgalom, munka, józan számítás, alapos szakértelem s takarékosság utján szerezték. De az is bizonyos, hogy az ipar mai magas fejlettsége folytán iparosaink csak úgy fognak boldogulhatni, ha mesterségükben annak kifejlettsége színvonalára emelkednek; s akkor biztosak lehetnek felőle, hogy közönségünk nem fog iparczikkekért idegenre szorulni, s nem fognak iparos polgártársaink részéről olyatén panaszok előfordulni, mint például az, hogy Egervárosában manapság csaknem minden nő, aki czipő-lábbelit visel, — még a szobalányok, sőt szolgálók, s kapás liajadonok is, — csaknem kivétel nélkül budapesti ezipőben járnak. De hát e kis kitérésből ezúttal elég is lesz tán ennyi. Térjünk a dologra. A jövő vasárnap, f. hó 14-én tartandó városi képviseleti közgyűlés alkalmával fog városunk közházának a beterjesztett javaslat alapján való kiépítése ügyében képviselőtestületünk, — múltkori határozata alapján, — véglegesen dönteni. Tehát a jövő vasárnap fog eldőlni: akarunk-e egy tisztességes külsejű, luxus nélkül, de jó Ízléssel, a hivatali helyiségek követelményeinek megfelelő czélszerüséggel kiépítendő, s a mellett még jövedelmező városházával bírni, vagy pedig maradunk a régi slendrián toldo- zás-foldozás mellett ? Megváltjuk, nemcsak mi, de számos komolyan, higgadtan gondolkozó, — de, sajnos, lármázni, és a városház tanácstermében szónokolni — vagy talán inkább szóhoz jutni — nem tudó polgártársunk várja nagy érdeklődéssel e nem köznapi s városunk társadalmi s közművelődési jellemének megítélésére nézve nem csekély fontosságú kérdés miként való eldöntését. Egy városi képviselő. Leány-egyesület. A „Bp. Hírlap“ De Gerando Antonina kiváló Írónőnktől a következő, figyelemre méltó czikket hozza: Megtudtam e napokban, hogy Pápán, 1888. január 23- kán „Leány-egyesület“ név alatt, egy felekezet nélküli önképző leány-egyesület alakult, melynek czélja a serdülő leányokat üdvös tevékenységre szoktatni, a rossz, léha vagy erkölcstelen időtöltéstől visszatartani, és velők a komolyabb olvasmányokat megszerettetni, felébreszteni bennök a szép, nemes dolgok iránti érzéket, hogy ily olvasmányokat képesek legyenek aztán valóban élvezni. Minden tag 1 forint beiratást fizet és tiz krajczár havi tagsági dijat. Lehet pedig tag minden feddhetlen erkölcsű leány, a ki 14 évet betöltött. Ez rendkívül üdvös eszme, mit más kis városban is lehetne utánozni. Mert éppen az nagy betegsége hazánknak, hogy az irányadó körök, azok, a melyek tehetnék, oly kevéssé élnek szellemi, társadalmi életet. Pedig oly században élünk, a melyben a magán törekvés, az elszigetelt egyén, vajmi keveset érhet el, a mi korunk a társulás, a szövetkezés korszaka; az egyesek eltűnnek a fejlődés végzetes törvényénél fogva. A tömeg kezében van a hatalom. Ezért szükségesebb mint valaha, hogy a tömeg felvilágosodott legyen, hogy öntudatra kezdjen ébredni, hogy lehetőleg kibontakozva az önzés kezdetleges, durva anyagi békéiből, ő is feljusson, a mennyire lehet, az altroizmus magasabb, nemesebb színvonaláig, a polgáriso- dás ez eszményéig. Már pedig a társadalmi nemesebb tulajdonokat csak a társas-élet adja meg, a társas-élet, mely ismeri a szellemi világot, oda behatolt, s mely aztán az egyesekre is oly áldásteljes hatással van. Nagyon fontos tehát, hogy legyenek ily társadalmi összejövetelek mindenütt, a hol már fölébredhet egy kis szellemi élet, s mindenekelőtt arra törekedjenek, lngy a nemesebb foglalkozásokra ösztönözzenek, ho°:y lehetőleg képessé tegyék az egyeseket a szép élvezetére ennek minden nyilvánulásában. Mert erre egy egész kultúra kell. Tegyük egy vad" ember elébe Ráfáelnek a leg- eszinényibb képét és egy szobafestő rikítóan mázolt czimtábláját, bizonyos, hogy a vadembernek a czimtábla fog tetszeni, mert Az „EGER“ tárczája. A dal. A dal tanít szeretni, Szivünket lángra gyújtja; Föl, a magasba törve Az égbe visz föl útja, Eget nyit: ránk mosolyg a Szerelem menyországa, Dalolj, dalolj, szivemben Gyújtsd a szerelmet lángra. A dal tanít remélni, A játszi, csattogó dal Trilláival beszórja Lelkünket száz virággal, Tavasz nyílik szivünkben, Uj élet álma száll ránk; Dalolj, dalolj, oly édes A szép remény, az ábránd. A dal tanít feledni, Ha elhal végső hangja, Lelkünket az elmúlás Bus álma elringatja, A múlt s a múlt emléke Mint a dal, elröpülnek, Dalolj, dalolj, feledni, Feledni kell szivünknek. K. I. A hajótörés. Monolog. * *) Irta: Coppée Ferencz. Fordította: Gabányi. A tengerparti korcsma udvarán, Jean Goéllo mester, a vén czimbora, *) Az egri színkörben előadta Z i 1 a h y Gyula, a szegedi színtársulat tagja. Edzett hajós, kinek a jobb karát Navarinnál egy golyó elszakitá, — Pipázva, groggot szürcsölgetve közbe, Nyáresteken köré csoportosult Kormányosoknak elmesélgeti A tengeren átélt kalandjait. * * * — Biz úgy fiúk, annak már hatvan éve, Hogy tengerészszé lettem, s egy napon A síkra szálltam a „Belle Honorine“ Nevű hajón. Egy három árboczos Rokkant, törékeny alkotvány, biz Isten Jobb lett voln’ feltüzelni! . . . Kedvező Széllel indultunk el Gabon felé. Én árva gyermek voltam, és halászva, Mezítláb futkosván a partokon, Nőttem fel, egy vén ember oldalánál, Ki nagybátyám volt, s minden áldott este Holtrészegen botorkázott haza, S a hogy csak bírt — ütött, vert engemet. Sokat szenvedtem már kicsiny koromban, Azt mondhatom! . . . Később, hogy a hajóra Kerültem, sorsom még rosszabbra fordult, Es meg kellett tanulnom tűrni — némán. Hajónk rabszolgákkal kereskedett, S mihelyt a sik tengerre kijutottunk, Többé nem volt titok, hogy milyen aljas, Mily undok czél vezérli utainkat. A kapitányunk, egy kövér vadállat, Korbácscsal osztá rendeletjeit. Legtöbbet kaptam én. Természetes
