Eger - hetilap, 1888
1888-07-31 / 31. szám
242 városra alig létezik — és miután í. czikkiró saját nyilatkozatai szerint itt nincs veszteni való idő, — tehát ezen ügyhez szólni mindig időszerű. Sőt szerintem épen most legidőszerűbb, mert most a veszedelem láttára lehet ágitálni és sikerrel a védekezés eszméjének megnyerni a kedélyeket, melyek tapasztalat szerint az első esőzések, havazások s keményebb hidegek után ismét csak a reménynyel- védekeznek, hogy „no most elázik a phylloxera, most pusztul e nagy hó alatt, most kifagy,“ stb. — mint azt most már három télen át mindig hallani alkalmunk volt. — De más okból is, mert a vesszőmegrendeiésnek ideje szintén augusztus és szeptember, és nem jó várni a hivatalos hirdetéseket, liánéin jobb idejekorán hozzá látni és a többi, a megrendelésekkel versenyezőket megelőzni. — Azért „szerencse föl!“ t. B. H. ur, és akár barátom, akár ellenségem, itt váll váll mellett, Önnel egy sorban küzdők e közös czél érdekében. — És mondhatom, szívesen állok szövetségesének, mert tapasztaltam, hogy többet bir mint én. — Elő példa rá R. M. űr, ki minden rábeszélésemnek képes volt elleiitállani — és semmit sem akart termi — s ime, Önnek sikerült Ót rábírni! Öntől vett át néhány Herbemont (vagy Jaguéz?) vesszőt és ki is ültette szőlőjébe. Ha most még többen volnánk, — s kiki maga cselekednék, és még egy párt maga után vonna, — mily hamar megbirkóznánk e csapással! Ergo haladjunk viribus unitis. S azért fogadja köszönetemet az ügy nevében, hogy e lapok t. szerkesztőségének, és később plágiumképen B. A. neve alatt iró úr felhívásának is megfelelt — és nemcsak e lap hasábjain, hanem a tett mezején is működik és — mint köztudomású dolog, — erélyesen. Azért is szívesen fogadok minden jó szándékú tanácsot és bírálatot, — s habár, mint mondtam, a nyilvánosságot az utolsó fórumnak tartom — ha Önnek épen úgy tetszik, az újságban is. Szerintem a közönség ugyan több hasznát látná annak, ha azok, kik magukban hivatást és tehetséget éreznek a közönséget közügyekben szolgálni, — a nyilvánosság terén csak egyetértésben járnának el; az eszmék tisztázását pedig maguk között kísértenék meg, nehogy a sok pro et contra véleménynyel, az úgy is már nagyra nőtt fogalomzavart növeszszék, legalább a közönség azon részében, mely nem ér rá, vagy más okból nem képes a dolgok fenekére látni, és azokból a helyes következtetéseket levonni. Tisztelt válasziró úr meggyőződhetik, épen a most felmerült kérdésnél e nézetem helyességéről. Ön, Uram, kiadta nyilvánosan a jelszót: az egylet nem ér semmit — amit tesz, rosszúl teszi — s a tanár? — legfőbb rósz tanácsadója; — s azt nagyon helyesen tette, volna akkor, ha jogánál fogva mint egyleti tag az egyletnél, vagy mint bortermelő a szőlészeti tanárnál, a kellő informá- cziókat megszerezte volna, és esetleg saját helyes véleményének érvényt szerezni nem sikerült volna. Most az ily eljárásnak mi a következménye? a személyes kérdés ! A közönség nagyobb része még kevésbbé informálva mint Az „EGER“ tárczája. A szegények nővére. Zola Emil „Lenge h is t ó r i á c s ká k“ ez. elbeszéléseiből. VI. Mikor a szegények nővérkéje fölébredt, lelkiismeretfordulást érzett. Arra gondolt, hogy összefutkosta az egész országot, hogy Ínséget, és nyomort enyhítsen, saját nagybátyja és nagynénje nyomorúsága pedig nem jutott eszébe. A szegény gyermek szivét fájdalmas könyörület fogta el. Az öregekben csak nyomorultakat látott, anélkül, bogy a fölött gondolkodott volna, jók-é, vagy roszak. A könnyek közt nem tőn különbséget; neki csak egy gondolata, egy küldetése volt: a könnyeket fölszárasztani. Gyönge, tiz éves elméje még nem bírt tiszta fogalommal az osztó igazságról, előtte csak a könyörület, s jótékonyság vala ismeretes. Midőn egy napon valaki azt mondá neki, hogy egyik vagy másik szegény nem érdemelte meg a tőle kapott alamizsnát, nem értette meg ezt a beszédet. A szegények nővérkéje, hogy mulasztását jóvá tegye, a szép uj krajezárokon csakhamar egy darab földet vásárolt, ami szomszédos volt az ő viskójukkal. Azután vett egypár ökröt, melyeknek fehér-tarka szőre úgy fénylett, mint a selyem. Az ekéről sem feledkezett meg. Akkor fogadott egy béres gyereket, aki a a czikkiró maga — az odadobott jelszavakat felveszi, — és az eredmény? — hogy Önnek barátai Önt, — az Ön által megtámadottak barátjai ezeket hallgatják meg; a véleményképzésre hat az egyesek személyes befolyása — és nem az ügy igazságos volta; s ez által a tisztelt czikkiró úr legjobb akarata mellett, a szándékolt jó szolgálatnak hatását gyöngítette. Azért igyekezzünk ezentúl csak is oly dolgokat, melyekre nézve végleges megállapodásra jutni nem tudunk, nyilvános — de egészen tárgyilagos vita tárgyává tenni. Én részemről azon kérdésnek: vájjon B. H. úr vagy a „B. A. neve alatt iró“ urnák nézete helyes-e? — vitatását ez időszerűit feleslegesnek tartanám, mert már befejezett tényekkel állunk szemben, de azért mégis bocsátkozom ennek fölvilágositá- sába, mert lehet, hogy jövőben az ügy annak hasznát veheti. B. H. urnák magyarázatai és nézetei a vesszőosztás fölött igen helyesek, ha azt az úgynevezett fiskális szempontból bíráljuk, és az egyletet mint üzérkedő firmát tekintjük, melynek egyéb hivatása nincs, mint kellő mennyiségben árút előállítani, hogy az a szükség, azaz kereslet esetében, a pénztár javára értékesíthető legyen. De elfelejti a t. czikkiró úr, hogy az egylet oly testület, melynek oly természetű haszna vagy jövedelme egyáltalában nem lehet, mely az egri bortermelő közönség érdekeivel ellenkezik, — mert létczélja és feltétele épen ezen érdekek előmozdítása. „A tudomány hatalom“, s mégis épen az egyletnek e főczél- ját, e hatalmat: a hasznos tudományokat terjeszteni, a t, czikkiró ur nem akarná megengedni ? — Már fent emlitém, hogy e kérdés tárgyalása elkésett, nemcsak azért, mert befejezett ténynyel állunk szemben, hanem azért is, mert minden historikus esemény azon idők szempontjából ítélendő, amelyben történt. — S azóta már az idők és nézetek nagyon megváltoztak, mióta a czikkiró ur az egyletet megtámadta. Czikkiró ur ugyan meg van győződve, hogy a phylloxera ellen kiizdenünk kell és tisztában is van vele, hogy hogyan — s elhiszem, hogy ez iránt tisztában is volt már évekkel ezelőtt. — De a ki a nép vezére, — az ifjúság tanítója akar lenni, annak — ha czélt. akar érni — nem szabad saját tökéletessége magas polczáró': a dolgokat tekinteni, és saját tökéletes eszme- menetét a vezérlendő vagy tanítandó közegekben keresnie, vagy feltételeznie, hanem annak tudnia kell leereszkednie azon niveaura, hol gondozása tárgyai állanak, annak igyekeznie kell azok eszme- menetébe behatolni, és annak révén keresni és olykor találni azon eszközöket és fogásokat, melyekkel az elérendő helyes czél felé Vezetheti őket! Az egylet hivatása és az én hivatásom nem lehetett oly egyéneket, mint a t. czikkiró ur, gondozása tárgyává tenni; azokhoz, magasabb értelmiségük és vagyoni függetlenségüknél fogva, leginkább fordulhat azon anyagi, erkölcsi és értelmi eszközökért, melyekre hivatása teljesítésében szórni, de nem lehetnek kész igát az öregek ajtaja elé vezette. E közben pedig a kis lány a városban mindenféle élelmi szert vásárolt: szőlőt, duóm lisztet, sót, főzeléket s egyebet. Három nagy szekér követte őt tele rakva mindennel, ami a háztartáshoz szükséges vala. S valóban csudálatra méltó vala, mily értelmesen költötte el a pénzt, a jó isten adományát, hogy semmit se adott ki haszontalanságok- ra, mint ez egy ilyen serdülő lánykánál könnyen megeshetett volna, hanem csupán erős bútorokat, len-fehérnémüt, réz-edényeket. vásárolt, szóval mindent olyat, amit csak gyakorlott gazd- asszonyok szoktak vásárolni. Mikor a három szekér egészen megtölt, azokat is oda vezette az igás mellé. Ekkor belátta, hogy a viskó ugyancsak nyomorúságos, és sokkal kisebb, semhogy ezt a sok holmit mind magába fogadhassa; sajnálta tehát, hogy egy gazdasági udvart nem vehetett, nem mintha erre elég pénze nem lett volna, hanem mert azon a vidéken akkor eladó gazdatelek nem találkozott. Elhatározta tehát, hogy könnyeseket fogad, s egy tágas lakóházat építtet a nyomon! viskó helyén. Egyelőre azonban, miután sietett, megelégedett annyival, hogy a viskó elé egy rakás pénzt szórt az épület-anyagok beszerzésére és a kőmivesek napszámára. A kis lány oly serényen intézkedett, hogy munkásainak egy órájukba se került, mindent rendbe liozüiok. Guillaume és Guil- laumette még aludtak, s igy sem a kerekek nyikorgását, sem az ostorpattogást nem hallották. Ekkor a szegények nővérkéje belépett, ajkán a szelídség s okosság mosolyával. Örült, rajta, s kezeivel tetszőleg tapsolt, hogy serénységével az öregek ébredését megelőzte. Még egyszer végig tekintett szerzeményein, s ekkor örömtől dagadó kebellel kezde kiáltani:
