Eger - hetilap, 1888

1888-07-03 / 27. szám

210

cliori is ügyekezni fog e qualifikácziót, saját jól felfogott érdekében, minél hamarább megszerezni.

Sokkal nagyobb jelentőséggel bir ennél az újonnan megválasztandó főegyházi karmesternek egy más feladata, mely leginkább kívánatossá teszi, hogy egy, minden tekintetben korrekt, s nemcsak magasabb zenei képességgel, de kiválóbb társadalmi műveltséggel is bíró, s ezek alapján kellő tekintélyt, s felsőbbséget gyakorolni képes egyénnel töltessék be az egri székesfőegyház karmesteri állása. S e nagy fontosságú feladat: az egri székesfőegyházi zene- és énekkar teljes és alapos r e o r g a n i z á c z i ó j a.

Mindenki tudja, aki a dolgokhoz ért, s a viszonyokat figyelemmel kiséri, hogy székesfőegyházunknál a chorus hosszú évek sora óta tespeteg stagnáczióban, — hogy ne mondjuk: évről évre fokozatos hanyatlásban van. A baj okait fürkészni, szellőztetni, s fölmutatni, ez úttal sem feladatunk, sem czélunk. De hogy ez a baj megvan, s hogy e bajon már a vallási érzület-, a közáhilat-, hitbuzgalom-, s az egyházi istentisztelet ünnepiessége- s magasztosságának emelése tekintetéből is gyökeresen segíteni kell, — az egyszer bizonyos.

Hogy az egri székesfőegyházi ének- és zenekar fölöttébb hiányos, hogy — a mellékeseket nem is említve, — hiányoznak belőle a 1 egné 1 külö zhe 11 e n ebb elemek: egy alt-énekesnő, egy alt-viola játszó, egy cellista, egy klarinétos, stb. melyek, — hogy Olasz- és Németországot ne is említsük, — például csak Alsó-Magyarországon, az úgynevezett Bánátban, a svábfalvak paraszt muzsikusokból álló templomi chorusainak egyetlen egyikéből se hiányoznak; — hogy a mi főegyházi ének- és zenekarunk, épen e hézagok miatt, nagyobb ünnepek alkalmával, egyetlenegy, csak középszabású mise-szerzeményt se képes, dilettánsok, és katonai zenekari tagok segítsége nélkül előadni; — hogy a mi székesfőegyházi ének- és zenekarunk próbákat — amiknek pedig elkerülhetlen szükségességét senki sem fogja tagadni, ha ép zeneérzékkel, s a tisztességes egyházi zene iránt némi érdekkel viseltetik, — évről évre csak elvétve tart hébenkorban; s hogy ép e miatt a közvasárnapi eh or ál is muzsika nálunk minden kritikán alul áll; — ezek általánosan ismert szomoruságos közállapotok.

Kell-é. szükséges-é, elkerül hetlen-é e bajokon, még pedig a a legsürgősebben segíteni ?

Azt mondják: hja, az ilyen reform tömérdek pénzbe kerül; pénz pedig nincs. így is jelentékeny összegre rug a székesfóegy- házi zene- és énekkar föntartása.

Mikor ilyesmiket hallok, nem tudom elgondolni: száuakoz- zam-é, vagy boszankodjam a szűklátkörüek jajveszékelésein. Mindig eszembe jut ilyenkor a travestált diák példaszó, hogy: „Parva sapientia regitur — chorus ecclesiasticus agriensis.“

Az „EGER“ tárczája.

Két kis levél.- P. l.-hez. Mikor sötét felhőt Látsz az égen szállni, Jusson az eszedbe: Vágyó lelkem száll ott Tégedet meglátni.

S mikor ablakidhoz Siró szellők szállnak, Jusson az eszedbe:

Az én fájó lelkem Sír bennök — utánad.

II.

Óh, ha rajtam állna, és hahogy tehetném, Visszavarázsolnám még egyszer a múltat, A melynek emlékit megsiratom százszor S lelkemen a hányszor keresztűlvonúlnak.

Óh! hogyha tehetném, hogy még egyszer véled Elbolyongjak ott a százados fák árnyán,

Megcsókolva százszor picziny kis kacsóid’,

S aztán ha meghalnék . . . aztán, azt se bánnám. (Párád.)

Istvánffy Gyula.

A fővárosi napi lapokban, — melyek, dicséretökre legyen mondva, egy idő óta élénk figyelemmel kisérik, s csaknem hétről hétre gondosan registiálják, a budapesti kath. templomokban iin- nepnaponkint előadásra kerülő jelesebb egyházi zenemüveket, — nem csekély meglepetéssel olvasom, hogy itt, vagy ott, egyes, nagyobb szabású egyházi zenemüveket, a budapesti sz. Vincze- zárdaszűzek vezetése alatt álló „leányiskolák növendékeinek énekkara közreműködésével“ adtak elő. De még nagyobb, és jogosultabb a meglepetésem, midőn a szomszéd kis Gyöngyös város lapjaiban időről időre olvasom, hogy az ottani kántor-tanító, a derék és ritka buzgalom Kóczián vezetése alatt álló katli. egyházi vegyes énekkar mily szabatossággal s ügyességgel adta elő, ez vagy amaz ünnep alkalmából, egyik vagy másik jeles egyházi zeneszerzeményt.

Ilyenkor mindig azt kérdezem magamtól: vájjon lionnét veszik az illetők azt a tömérdek költséget, melybe egy ilyen énekkar szervezése, föntartása tanítása s begyakorlása kerül ? A felelet rá az, hogy: bizony sehonnét se, mert ez az illetőknek, egyéni szenvedélyszerü buzgalmuk-, törekvésük- s fáradozásukon kivid, egy árva fillérjükbe se kerül. S még is minő siiker, mily lélekemelő eredmény ?! . . .

Hát egy, ezekhez hasonlónak létesítése nem volna lehetséges, és nem sükerülhetne nálunk, Egerben, hol annyi jó akarat, annyi tehetség és erő.áll rendelkezésre, s kínálkozik e czélra? A már magasabb fejlettségnek indult egri koszorús dalkörrel kapcsolatban, nem lehetne-é nálunk egy szélesebb körű vegyes négyes kart szervezni, legfóképen azon czélra, hogy székes- főegyházunkban jelesebb énekkarok, motetták, oratóriumok stb. adathassanak elő ? Nincs-e nálunk a derék angolkisasszonyok vezetése alatt egy igen népes leány nevelő intézet, melyben hogy az énektanítás az eddiginél szélesebb kört, nagyobb figyelmet és több gondot nyerjen, nemcsak kívánatos, de t a n- tervszerű is egyszersmind? Mibe kerülne itt egy rendszeres énekiskola fölállítása, melynek kebeléből aztán rövid idő alatt nemcsak egy derék „női énekkar,“ hanem a tehetségesebb, s jobb hangú növendékekből idővel kitűnő magánénekesnők is kerülnének ki, akik némi csekély buzdító ösztöndíj, vagy egyéb szokásos kedvezmények mellett, kitűnő támaszai lennének a székesfőegyházi kórus énekkarának, melynek karmestere azontúl nem lenne kitéve annak a rendkívüli zavarnak és kellemetlen helyzetnek, a minőben ez idő szerint gyakran részesül, ha az egri székesfőegyház kórusának egyetlen sopráti- énekesnője, vagy beteg, vagy szabadságon van, aki nem lévén helyettesíthető, — a kórus még kevésbbé képes feladatának megfelelni, mint egyébkor.

A majmocska.

Párisi életkép, Daudet Alfonztól.

Szombateste a fizetés estéje. E nap estéjén, mely egyszersmind a hét vége is, mindenki érzi a vasárnap közeledtét. Az összes külvárosokban hallani a lármát, kiabálást, látni a tolakodást s lökdösődést a csapszékek ajtaja körül. A munkások e tömege közt, mely nem fér el a járdán, hanem a piszkos országúton hömpölyög, -— egy női árnyalak siklik lopózva keresztül, a tömeggel ellenkező irányban. Ócska, keskeny takarókendőbe van beburkolózva, s széles fejkötőtől körülfogott kicsiny, sovány arcza szeméi metes, alázatos, de ah, mégis oly nyugtalan tekintetet árul el!.. Hová megy ? Mit keres ? ... Gyors lépteiben, merev tekintetében, mely lépteit még inkább sietteti, ez aggodalmas kifejezés tükröződik le: „Bárcsak el ne késném!“ . . . Útja közben visz- szatekintenek rá, gúnyolják, nevetik. A munkások csaknem mindnyájan ismerik, s amint elhalad mellettük a szegény nő, rútságát csufnévvel bélyegzik meg:. „Nézzétek a majmot,! A Bálint majma gazdácskája szimatjára indult. . . Kszsz! . . Kszsz! — csettegik utána, — nem találod meg, Ammié, — — nem fogod megtalálni!

A női árny, anélkül, hogy rajok hallgatna, fut, — rohan tovább, aggodalmasan, lihegve, mert ez az országút, mely a bástyákhoz vezet, igen meredek.

Végre czélhoz jut. Oda ért a faubourg végére, a külső boulevard sarkán. Egy hatalmas gyár. . . Épen a kapuk zárásához készülnek. A gép gőze, a pataknak átadva, fütyül, s oly sistergéssel oszlik el, minő a vasúti mozdony megállásakor hallható. Egy kevés füst száll még föl az óriáskéményekből, s a fülledt,