Eger - hetilap, 1887
1887-12-06 / 49. szám
386 Tolnai Lajos helyet foglalt a felolvasó kis asztalnál, elővette irományait, lehúzta kesztyűit, s pár, improvizált szóból álló bevezetés után, azon kérdést vetve föl: van-e a magyarnak nemzeti hőséposza? — rövid foglalatban felolvasta nekünk az úgynevezett bún mondakört, illetve az Attila mondakörét, a nagy hunkirály haláláig, úgy, amint azt történetíróinknál, különösen Szabó Károlynál bőségesen megírva találjuk. Befejezésül a Csaba- moudára térve, a felolvasása elején fölvetett kérdést azzal válaszolja meg, hogy: igen is, van a magyarnak hőséposza, s tárgyát a székelyek közt élő Csaba-monda képezi; de még nem jött el a magas röptű költő-szellem, ki e mondakör részleteit egybegyűjtve egy magasztos nemzeti hőséposzszá teremtse meg; s nem lehetetlen, hogy e nagy költői szellem az itteni hallgatóság köréből fog egykor kiemelkedni!“ Magunk is kíváncsian ügyeltük a felolvasót, vájjon e jósigéinél merre tévedeznek látnoki szemei, s melyiken akadnak meg tehetséges fiatal és (pardon: majd öreget is írtam) poétáink közöl, kik ott rajongták körül a felolvasót, mint meteorok az üstököst. De bizony nem vehettem ki. Azután hamarosan másra is tért az eszem járása. Azt kérdeztem magamban: vájjon jó Tolnai Lajos beszélyirónknak minő fogalmai lehetnek általán a vidék, s különösen Eger intelligens közönségéről, ha azt teszi föl, hogy ezek a magyar históriában annyira járatlanok, hogy még az Attila mondakörét sem ismerik? Pedig mint aféle iró ember és emeritus professzor tudhatná, hogy az Attila históriáját a „Hármas kis tükör“-böl, hol az bőven meg vagyon Írva, már a mi földműves népünk is szélűben ismeri. De talán újabb történelmi momentumokkal, fontos fölfedezésekkel s epizódokkal illustrálta s bővitette ki felolvasó a hunmondakört? Váltig kerestünk ilyesmiket felolvasásában, de bizony nem találtunk, s azt hisszük, ez volt főleg az oka, hogy a kissé hosszúra nyúlt felolvasás meglehetősen hidegen hagyta a közönséget. Kétség kívül növelte ezt a felolvasás lankadt, helyenkint csaknem értketlen monotoniája is, miről felolvasó annál kevésbbé tehet, mert az ilyes előadásokra kevésbbé kedvező orgánumát még a hosszú ut mai á propos fáradalmai is erősen megviselhették. Tolnai ur ugyanis még a déli vonattal vala városunkba megérkezendő, de Füzes-Abony helyett Nyék- ládházán vette észre magát s csak az esti vonattal, kitáradtan, érkezhetett meg körünkbe, s még jól ki sem fújhatta magát, midőn már a felolvasó asztalnoz kell vala lépnie. A programra 4. pontja szabad előadást jelzett a forradalom utáni korszakot alkotó irányokról költészetünkben, a kimagaslóbb alakokkal. Tartja Tolnai Lajos. — E számnak, megváltjuk, a legnagyobb érdeklődéssel néztünk eléje annálinkább, mert e korszak irodalmi nehéz küzdelmeit magunk is átéltük. Nemzeti irodalmunk e küzdelmes, mondhatnók válságos időszakát még nem irta meg kellő részletességgel s nem helyezte megfelelő világításba a magyar irodalom története. Egyike ez irodalomtörténetünk legérdekesebb, epizódokban, s fejlődési mozzanatokban leggazdagabb időszakainak, mely széles medrű tanulmány-forrást szolgáltat az irodalom-történet búvárának, s rendkívül érdekes, vonzó és tanulságos részleteket a felolvasónak. E korszak az, melp, — midőn a lángelmék elnémultak, vagy csak olykor, elvétve, félve, titokban szólaltak, meg, — az absolut hatalomnak minden nemzeti irodalmi törekvést tűzzel vassal irtó, pusztító s üldöző erőszakoskodása közepeit, e g y uj, fiatal irodalmi generátiót teremtett, mely nem szült ugyan világra szóló koryp/j aeuso- kat, de teremtett számos oly derék k ö z b aj n o k o k a t. k k nemzeti irodalmunk történetében mindenkor tiszteletre méltó helyet fognak elfoglalni, s kiknek legnagyobb része, bár polgár i hivatása más téren követelte szellemi erőinek felhasználását,1 ma is kiváló művelője nemzeti irodalmunk egyik-másik ágának A Sáros y és Lisznyay buzdítása, a P á k h Albert, Sz^'lestey László, Degré Alajos, Vas Gereben, Vahot I mre, sa „Hölgy-futái“ szárnyai alatt felnőtt „uj nemzedé k“ soraiból legyen elég csak a következőket fölemlítenünk: Gy őry Vilmos, Gy ő rfy Gyula, Dal mady Győz ő, T h a 1 y Kálmán, Szokoly Viktor, Szulyovszky Iguácz, Kis éri, Vérté ssy Arnold stb. — Hittük, reméltük, hogy Tolna i Lajos ez érdekes korszak egyik epizódját fogja fölvetni, s arról fog eddig ismeretlen, vonzó képet előttünk föltárni. Csalódtunk. E helyett Tolnai Lajos ur felöltötte professori tógáját, s praeceptori arczot vágva kathedráján, tartott nekünk egy ékes irodalomtörténeti praelectiót a legújabb kor lyrai, drámai s regényirodalmáról, s annak kimagaslóbb alakjairól, — amit ma már minden 8-ik oszt. gymnázista alaposabban tud, s minden laikus bővebben megtanulhat Toldy vagy Beöthy Irodalomtörténetéből. Meg kell azonban vallanunk, hogy Tolnai kiváló, ritka folyékony, s teljesen korrekt praeceptori előadással bír, kifejezései választékosak, svádája perfekt, olvasottsága széles körű, irodalmi jeleseinkn ek a külföld kitűnőségeivel való összehasonlításában Ítélete alapos, okadatolt, s kiterjedt irodalmi tanulmányra valló, úgy, hogy egészbenvéve azt a benyomást tette ránk, hogy Tolnai urban felekezetűnek valamely főiskolája egy igen derék irodalomtörténeti tanerőt nélkülöz. Különben ez előadásának legérdekesebb mozzanata, midőn legujabbkori lyrai költészetünket ismertette, miközben valódi költői lelkesedésre hangolva, még lelkész-korából átszállóit szónoki páthoszszal oda nyilatkozott, hogy vannak költemények, melyek költőjüket a halhatatlanok sorába emelik. „Sorainkban is üdvözlünk — úgymond — egy jeles költőt, kinek nem egy, de Az „EGER“ tárczája. Búcsú a szúzdohánytól. (Az uj dohányjövedéki törvényhez való bánatos kommentár és felelet néhány városi levélre. Kesergi egy dohánytermelő poéta.) Bodor füstfelhődért akit úgy szerettem, Búcsút veszek tőled, kedves czigarettem. Már az én számomra soha meg nem gyúrnak Takaros kis géppel bársony női újjak. Mert egy hatalmas kéz teneked sírt ásott, S nem várom trafiktól, haj! feltámadásod. Bús sóhajom kísér, mindörökre válván; —- De igy parancsolja erős Tisza Kálmán. Ti is, öreg pipák, amott a sarokba’, Most lesztek igazán csak lomtárba dobva, Bajtatok is teljes egy nagy nehéz átok, Örökre kiszárad görbe csutorátok; Kebletekben, ahol szűzi *) tüzek égtek, Egy parányi bagó megmarad emléknek, Ti pedig pihentek elhagyatott árván . . . De hát rákényszerit erős Tisza Kálmán. Mindenki fináncz lesz, fiatal is, ősz is, A szolgabiró is, meg a krumplicsősz is, A „nemzetes“ biró s a „téns“ polgármester Szűz dohányt kutatni ezután nem restell, S aki ettől nem fél . . . ! ezerszer jaj annak, Utoléri sorsa nagypipás magyarnak, Hogy majd megtanítják, de a — maga kárán, Mert igy parancsolja erős Tisza Kálmán. Biz én ezután is szűz dohányt termesztek, De hozzá se’ nyúlok, jaj, mert rajta vesztek; Csak egy csipetnyit se szabad kóstolónak : Bekötik a száját a nyomtató lónak. Gyiklesős finámczhad léghajóba’ járkál, S rád tör a felhőkből, ha „szüzet“ pipáltál, Nem használ ez ellen se’ fogás se’ ármány, Mert igy parancsolja erős Tisza Kálmán. Sőt nagyon meghagyták: magam is vigyázzak: Cselédség, kukásnép, mi dohányt pipáznak, Bölcsen széttekintsek padláson és polczon, Megnézzem a zacskót ránczos gatyakorczon, Megkérdjem a bérest — csemegézni látva — „Mi van kendnek, András, az ábrázatába ?“ — Pofa-bagóra is M. K. jegy dukálván, Mert igy parancsolja erős Tisza Kálmán. Haj. szegény kukások hasztalan a bánat, Örökre vége a pipaczédulának, *) S ha a kívánságtól szivetek meghasad, Mégse’ lát egy levél dohányvágó vasat. *) Már hogy szűz dohányból való. *) Magyar dohány pipázására eddig kiadott engedély.
