Eger - hetilap, 1887
1887-04-05 / 14. szám
107 tartanunk, mert még az 1865. egyházmegyei névtár csak annyit tud róla, hogy „In valle liac peramoena (Tárkányiensi) iuxta Ca- talogum Petri Pázmán olim erat coenobium Carthusianorum, de cuius fatis nihil constat.“ Amit a levéltárok poros aktái közül napfényre hozott Kandra Kabos, azt sanctionálja s teljes egész- szé teszi dr. Bartalos Gyula a régészetből, nyelvészetből s a néphagyományból vett és sikerrel alkalmazott magyarázott adataival. Minden hízelgés nélkül elmondhatjuk, ha más egyházmegye is dicsekedhetnék egy Bartalossal, — történeti nyelvészetünk irodalmi magaslaton állna. Midőn a magyar kath. egyháztörténelem nevében megérdemelt elismeréssel adózunk Koncz Ákosnak a „gyöngyös-tarjáni plébánia történeti adataiért“, Kandra Kabosnak a „borsodme- gyei Szemere egyháztörténeti vázlataiért“, Nagy Gézának „Tárná Sz. Miklós hitközség történetéért“, Mosoray Antalnak „Keresztes Püspöki és fiókegyházai egyháztörténeti adat»iért“, meg fog bocsátani ft. Folt in János ur a nagytudományu történész, és archeológus, ha „A besnyők sírhalmai Szihalom mellett, és a magyar pogánykori leletek“ czimü értekezése fölött leplezetlenül teljes lelkesültségünknek adunk kifejezést. A magyar őstörténelem nevében köszönet a tudós szerzőnek azon fáradságért és bátorságért, melylyel müvének adatait gyűjtötte, s meggyőződésének kifejezést ad. Tanulmányának folytatása hivatva van az eddig egyetemlegesen elfogadott „avar korszak“ megjelelésén kívül a specialis „magyar“ ősrégészetet megteremtve, annak hívőket szerezni. Történetíróink ősatyja, Anonymus mellett felhozott újabb érvei csak tiszteletünket és elismerésünket növelik a tudós szerző iránt. A 205—224. 1.1. közlött okmányok és regesták nagyon becses kutforrásait képezik az egri egyházmegye majdan megírandó történetének. A vegyesek rovatában első helyen megoldását találjuk azon kérdésnek: „Mi állott hajdan Egerben a török mecset helyén? Véleményünk szerint a minaret restaurálásán munkálkodó bizottság nagyon szépen felhasználhatná az itt bebizonyított igazságot, s talán nem múlná felül erejét, ha sz. Katalin régi egyháza emlékét egy kis táblával megörökítené. Derék munkát végzett Kovács István t. barátom, midőn a török világból közli a jászberényi regestákat. Apró kövek ezek. de ilyenekből rakjuk össze hazánk török uralom alatti másfélszázados történetének teljes épületét. Ha sok szépet reméltünk az egyházirodalmi egyesület által megindított, „Adatok“ múlt évi kötete után: a második kötet eddig megjelent része, melyet itt röviden ismertettünk, többet adott, mint reméltük. Köszönet érte az egyesületnek, ép úgy Eközben „Jól átsült“ kidugta az orrát a kocsi-ablakon s igy szólt magában: — Ha az ötödik, aki mellettünk elmegyen, — a fehérneműjét is belészámitva — valami fehéret fog magán viselni, az jó jel lesz rám nézve. Miután azonban ez az ötödik elmenő történetesen egy Komor vadászkatona volt, bőrharisnyákkal, — nyomban utána tette : „Természetesen, a katonaság ki van zárva. . ' Amint a hatodik elmenőre várt, aki történetesen épen egy halott-bemondó volt, egyszerre elájult, amint ennek feli é r nyakkendőjét megpillantotta. Egy halottbemondó !!! A fuldokló még a szalmaszálhoz is kapkod. Mikor a kocsiról leszállt, még igy szólt magában: — Nem! nem fogunk verekedni. Lehetetlen, hogy párbajsegédeink megengedjék, hogy ily csekélységért összeapritsuk egymást. A kiáltás: „Előre, uraim!“ — kizökkentette ábrándozásaiból. — A mennydörgettébe is! Miért vették a párbajsegédek az ügyet kezükbe? Csak nem azért, hogy estve a fő-felügyelő „anyámasszony-segédeknek“ gúnyolja őket! ? Most már belátta „Jól átsült“, hogy a kedvező pillanat elérkezett, midőn a Baraide-től tanult pompás szúrást érvényesítheti. Ah! a roham nagyszerűn sükerült. S a mi legfőbb: csalhatatlanul! Oly csalhatatlanul, hogy mint a fáradhatatlan, tudományért lelkesülő munkások mindegyikének a haza, s az egyedül boldogító valódi kultúra nevében! Historicus. — Balassa Bálint, történeti regény, irta P. Szathmáry Károly. (Egyetemes regénytár, II. évfolyam, 12-ik kötet, Budapest, Singer és Wolfner kiadása.) Termékeny regényírónk, ki tárgyait mindenkor az eseményekben oly gazdag és drámailag változatos magyar történelemben keresi, ezúttal kétszeres értelemben „történeti“ regényt irt, a mennyiben nemcsak történelmi szintéren játszanak a benne elbeszélt események, de hőse egyszersmind irodalom-történetünknek egyik legkiválóbb és legrokonszenvesebb alakja : az első Balassa Bálint, a 17-ik század végének kitűnő lantosa, kinek élete annyira valóságos regény, annyira tele van szerelmi és harczi kalandokkal, fordulataiban annyira gazdag és meglepő, befejezésében annyira tragikus, és minden részletében annyira alkalmas a lélektani fejtegetésekre, hogy csodálni való, miért nem vonla magára már előbb Íróink figyelmét. P. Szathmáry Károly szerencsés tapintattal választá e legújabb műve hőséül az ékesszavu lantost, ki annyit szeretett és annyit szenvedett. S nemcsak a hős egyénisége és viszontagságai, de hazánk akkori állapota, egyrészről a bécsi udvartól való függés, másrészről a török hódoltság s hozzá még az erdélyi zavarok, oly bőséges anyagot nyújtanak, hogy a regény elejétől fogva végig, akár korrajzi szempontból (mert szerzőnk a végvárakban, nemesi kastélyokban, a bécsi udvarban és az erdélyi fejedelem környezetében folyó életet egyiránt elevenen festi), akár egyszerűen csak a mese szempontjából tekintve, folyvást érdekes marad. Ara csinos piros-vászonkötésben 50 kr. — ,,Uj kistükör“ czim alatt Bart a László, bpesti tanács- jegyző, sa „Községi közlöny“ szerkesztője tollából népszerűén irt közigazgatási mű hagyta el a sajtót. Szerző e könyvét községi bírák, s az elöljáróságok többi tagjai, valamint általán ama jobbmódú földműves gazdák számára irta, akiknek sorából a községi képviselet választatni szokott. És irta zamatos magyarsággal, oly világosan, hogy aki elolvassa, mindjárt meg is érti. Száraz szavú, tudományos munkák, bármilyen kitűnőek legyenek is, a községeket kormányzó képviselő testület és az elöljáróságok tagjai által el nem olvastatnak, a kaptafamunkájú kézikönyvek vaskos és borsos köteteinek átböngészésére a bírónak, vagy az elűljáróság tagjának se akarata, se pénze, se ideje nincs. Arról kellett tehát gondoskodni, hogy a nép közé olyan szakmunka jusson, mely a Inai közigazgatási igények színvonalán, minden szükséges tudnivalót röviden, de magyarán megmagyarázzon, s az illetőnek olvasási kedvét, ne szegje. És ezt a czélt a fönt idézett munka el is érte. A közigazgatás százféle részleteiről egészen magyaros észjárással ád alapos értesítést. Es a magasabb iskolákat nem végBaraide soha se vette magának azt a fáradságot, hogy egy haszontalan vágást tanítson. Megtanította rá „Jól át sül tét.“ De egy órával előbb ugyanarra tanította ellenfelét, „J ó 1 át nem sült“-et is. E módon „Jól átsült“ bizonyos lehetett benne, hogy nem csalatkozik, mert ugyanazon pillanatban, midőn unokatestvérét fölnyársalta, ez őt darabokra metélte. Egy: „kampecz!“ kiáltás, s mindakettö kimúlt ez árnyékvilágból. A böcsület pedig meg vala mentve! Abban a pillanatban, amidőn „Jól átsült“ párbajban elesett, bökte, ki a torkán a fő-felügyelő az ő leghatalmasabb „hm“-ját. Örömteljes arczczal kiáltott föl: — Végre megcsíptelek, te kutyapeczér! S e szavakkal kihúzott a két ujjúval a szájából egy halszálkát, mely még a vendéglőben a fogai közé akadt. E miatt „hm“-mogott ő keme oly gyakran, mit a szegény „Jól átsült“ a saját vesztére félremagyarázott. így történt, hogy a boldogtalan, ok, gyűlölet, és bátorság nélkül megölette magát a fő-felügyelő kedvéért, aki még csak távúiról se gondolt rá. Ez, vagy ehhez hasonló a históriája, száz párbaj közöl, legalább is kilenczvenkilencznek. Megverekszünk — a „Karzat“ mulattatására. *
