Eger - hetilap, 1886
1886-02-23 / 8. szám
58 Mai számunk tárczája a baráti kegyelet bensőségteljes hangjától áthatott „Emlékezésit hoz Tarkanyi Béláról, a boldogult nagynevű főpap és költő egyik kebelbarátja-, jeles beszély- irónk, Vadnay Károly mag}', tud. akad. tag, a „Fővárosi lapok“ derék szerkesztője-, s lapunk meleg barátjának ragyogó tollából, egyenesen az „Eger“ számára írva. — A boldogult tüzetesebb életrajzát pedig egyik közelebbi számunkban fogjuk közölni. I HORVÁTH ZSIGMOND. 1822. f 1886. A gyászhir, hogy Horváth Z s i g m o n d, a jeles zirc.- cist. rend egyik, érdemekben gazdag tagja, az egri fő-gymnásium- nak évtized eken át szeretve tisztelt, nagy tudományi! tanára, utóbb az ugyanottani cist.-r. társház alperjele, több tudományos és közművelődési egyesület buzgó tagja, az orsz. meteorologiai intézet egri észlelőjének fölügyelője, hosszas szenvedés után, élete 64-ik, rendi pályája 41-ik évében, f. febr. hó 19-én elhunyt, — nemcsak városunk és megyénk művelt köreiben, de hazaszerte is számosak szemeiben fogja a részvét és kegyelet könnyeit fölidézni, kik a boldogultban a derék hazafit, a nemesszivü emberbarátot, a tudományok főnkéit szellemű harczosát, a magyar ifjúság lelkes barátját, s a páratlan buzgalmú tanárt ismerni, becsülni s szeretni tanuliák. A boldogult kegyeletes emléke örökre feledhetetlen lesz azon ezrek szivében, kik egykor tanítványai voltak; valamint emlékét őrizni fogják a cist.-rend tagjai, kik a boldogultban egy általán szeretett rendtársat, s azon számosak, kik benne egy áldozatkész, hű, odaadó barátot vesztettek. Menynyire szerették s becsülték rendtársai, fényes tanúsága azon körülmény, hogy az utolsó apátválasztáskor a boldogult is egyike volt a jelölteknek. A zirc.-cist. rend egri kolostorán lebegő gyászlobogó nemcsak azt jelenti, hogy a boldogultban a rendnek egy jeles tagja hunyt el, hanem arra is emlékeztet bennünket, hogy benne a magyar tudományosságnak s közoktatásügynek ismét egy kiváló oszlopa dőlt ki. Horváth Zsigmond Lajos 1822. évben született Győrött. Gymn. tanulmányai befejeztével, 1840-ben a zirc.-cist. rendbe lépett, s 1845-ben szenteltetett áldozárrá. Két évig lelkészkedett; pályája többi éveit a tanári széken tölté egész 1884-ik évig, misőbbi, szerencsésb időszak emberei közt akadjanak megint, kik ellenkező irányban áldatlanul működjenek. A költészet szeretete a negyvenes évek iskolai és felnőtt fiatalságának egyik legeszményibb vonása volt, s azt hiszem, hogy e fogékonyságnak nem kis része volt abban, hogy szabadsághar- czunkból oly dicsőséges történeti epopéa vált. De Tárkányi Bélával való első találkozásom sohasem élénkült föl bennem oly elevenen, mint múlt kedden este, midőn halálának gyászhirét meghallottam. Nem csak a jó barát, az irótárs érzése sajgbtt bennem, hanem az én boldog gyermekkorom vágányának egy szép darabját is mintegy elhervadtan láttam. Mert bár a kedves emlékek varázsa nem múlhatik el soha egészen, amig csak élünk, de kivesz belőlük az öröm, midőn elköltöznek azok, a kikhez füzvék. Ezzel mintegy szinöket vesztik; — a kolorit feketébe borúi. Azok között, kik engemet az irodalom szeretetére serkentettek, már csak ketten élnek: édes atyám, elaggva, és Lévay József, Borsodmegye főjegyzői székén, tevékenyen. Tárkányi Béla is azok közé tartozott. Látva, hogy már gyermekkoromban leirogatom a jó verseket és magvas gondolatokat, buzdított az olvasásra. Finom szellemű érseke: Pyrker László „Szent hajdan győngyei“-nel$ egy példányával ajándékozott meg, s ide adta olvasgatni az „Őrangyal“ czimü vallásos almanach díszes köteteit, és sok egyebet. Emlékezem, hogy már akkor buzdított a Klopstock „Messiás“-ának olvasására, de a melylyel — a múzsa és a költő iránti minden tiszteletem daczára — még jóval később sem boldogultam. Hálával vagyok eltelve mindazok iránt, kik — még mint gyermeket — kézen fogva, tovább vezettek az irodalom kertjében, mutogatva annak gazdag szépségeit. Igaz, hogy e nagy kertnek egyik szűk, mellék-ösvényén, melyet magam jártam, kevésre dőn, mint az egri társház alperjele, végleg nyugalomba lépett. Tanári működésében fő-szakmája a mennyiségtan és természettan volt, s e szakokban való bővebb kiképeztetése czéljából évek során át szünidejét arra használta föl, hogy a külföld legjelesebb tanintézeteit meglátogassa s tanulmányozza. Kiváló szeretettel azonban főleg a kísérleti természettant művelte, s e téren a bold. Jedlik Ányos bpesti egyetemi természettani professor társaságában igen sokat működött. E szakbeli ritka buzgó munkásságának fényes tanúja az egri cist. rendű főgymuásium természettani múzeuma, minőhöz hasonlóval hazánk hasonnemű vidéki tanintézetei közt csak kevés dicsekedhetik, s mely jelen gazdagságát, az intézet kegyarainak bőkezűsége mellett, legfóképen a Horváth Zsigmond iigybuzgóságának, s fáradhatlan gyűjtésének köszöni. Főleg e muzeum, az ő alkotása és büszkesége volt az, mely Hor- váthot holta napjáig Egerhez csatolta. — Jeles szakképzettségéről, tanulságos iskolai előadásain kívül, fényes bizonyságot tőnek, az egri főgymn. tanárai által a 70-es években rendezett népszerű felolvasások alkalmával tartott, s nagy érdekű kísérletekkel egybekötött szabad előadásai a természettan köréből, melyek az egri müveit közönségnek ma is élénk emlékezetében vannak. Mint tanárt, tapintatos szigora, erélye, s tanítványai előtt nagy tekintélye mellett, főleg a magyar ifjúság iránt folyton tanúsított, s egyre növekvő, kegyteljes atyai szeretete jellemzi annyira, hogy egy-egy, a tanulói kötelességektől messze tévedt ifjú megmentésére gyakran kész volt a legélesebb harczot küzdeni. Ezért tanítványai a rajongásig szerették. Az irodalom terén is szorgalmas és szép munkásságot fejtett ki a boldogult, miről a főgymn. évkönyveiben, s lapunk hasábjain megjelent számos, talpra esett, s a tudományt népszerűsítő értekezései s czikkei tanúskodnak; a szószéken pedig egyike volt az egri müveit közönség legkedvesebb hitszónokainak; mig a társas életben alkalmi toasztjai éles elméjének a legderültebb, de egyszersmind legnemesebb kedélyből pattant szikráitól ragyogtak. — Társadalmi s közművelődési intézményeink létrehozásában s fejlesztésében mindenha nagy áldozatkészséget s élénk munkásságot tanúsított. Ezért válaszlotta meg, egyebek közt, a hevesmegyei orvos-gyógyszerész egylet tiszt, tagjának. S az a, nemes szive teljes hevétől, s galambszelidségétől áthatott derült kedély, mely nemcsak rend- és tanártársai, de számos barátai s ismerősei körében is mindenkorra biztosította számára az igaz tisztelet s becsüléssel párosult szeretetteljes ragaszkodást, — még akkor sem hagyta el őt, úgy szólván eszmélő élete végső perczeig, midőn az erőteljes, ruganyos férfiút egy katastrófa egyszerre lesújtotta. E percztől kezdve életereje rohamosan hanyatlott alá, s ö, mint egy hős, bámulatos kitartásjutók ; lehettem rajta buzgó napszámos nehéz időkben, s tehettem közlegényi szolgálatot nagyelméjü vezérek seregében. És átjárta szivemet, lelkemet e bűvös-bájos kert erősitő levegője, hogy gyönyörömmé váljék a jó könyvek szeretete. Gondolom: Montesquieu volt, aki azt mondta, hogy nem érte öt életében oly keserű csapás, melynek fájdalmát egy órai gondolkozás ,ne enyhítette volna. De ez csak a nagy gondolkozók kiváltsága. Én azt mondhatom, hogy nem volt bánatom, keserűségem, csapásom, melyen az olvasás ne csillapított volna. Ezért vagyok hálás mindazok iránt, kik a könyvek szeretetére tanítottak, s ezért látom ma is oly élénken, mintha nem is negyven, hanem csak négy évvel ezelőtt történt volna, midőn bekopogtattam a betegen fekvő káplán szobájába. A posta- és fazekas-utczákat összekötő disztelen „hosszú köz“ északi végén feküdt a csinos, egyszerű alház, melynek kapuja fölött csizmadia czimer függött. Ot lakott az öreg Viparina, kinek műhelyében több legény, vig dana közt készité ama hosszú szárú, az alsó hajlásban ránczokba szedett csizmákat, melyekkel a czéh sok száz mestere — s legtöbbször a mester dolgos felesége — négy megye vásárjaira járt, széles, gyékényes tetejű szekereken, melyek rémséges nagy fa-íádákkal voltak megrakva. Ezekben a ládákban, mert mindig kiürültek, hozták ők haza Miskolczra házaik jólétét. Bár sokan voltak, mind jól megéltek. Vallásos, becsületes, közügyeket szerető emberek, kik közűi nem egy a város szolgálatában is számot tett. Ma is megvan hirök-nevök országszerte, s a távol élők azt hiszik Miskolczról, hogy még mindig csizmadia-város. Pedig már nem az. Nagyon megcsappant ott ez a mesterség, (vasút, terjedő gyáripar háttérbe szoriták,) s nem egy műhelyből zajos kocsma lett. A testestül lelkestűl magyar kézmivesek száma apadt le velők, olyanok, kik a közéjük került tót vagy sváb legényt is öt-hat év alatt alaposan meg tudták
