Eger - hetilap, 1886

1886-10-05 / 40. szám

— 320 — jét. Ez igazság egyszerre elhomályosodhatik, de lesz idő, hogy a felhők közűi ismét kivillan fénye, mint a napsugár. A megyékre most nem jó idők járnak. A természeténél fogva terjeszkedni szerető hatalom egymásután nyeldesi el joga­inkat. A régi önkormányzatnak már csak foszlányai vannak meg... Fájdalom, igy van. De én úgy találom, hogy még abban a szűk keretben is, melybe az 1886. XXI. t. ez. helyezé a megyéket, még abban is lehetséges bizonyos mérvű öntevékenység, hogy még most is nem megvetendő s nem méltatlan munka vár itt azokra, kik a közügyek iránt, kik hazájok azon részének, melyhez szo­rosabb kötelékek fűzik, ügyei iránt érdeklődnek. S ki ne érdek­lődnék ezek iránt? De legyen bár még oly szűk a tér, helyt kell itt állnunk, mig lesz a térből egy talpalatnyi föld. Sőt ha e föld is elvész lábaink alól, még akkor sem szabad megadni magunkat, hanem tétlen resiguatio helyett mindent elkövetnünk, hogy visz- szaszerezzük azt. Mert amely nép ily, a történelem által szente­sitett szabadsági intézményről képes végképen lemondani, az már kivetkezett jelleméből, hűtlen lett nemzeti geniusához s bizonyta­lan experimentatiók őrvényébe dobta jövőjét. . . De bármint álljon e dolog, most nekünk az 1886. XXI. t. ez. törvényhatóságának keretében kell megélnünk s ennek határai közt kell szolgálnunk megyénkben a hazát. És akarjuk is ezt tenni. Jóakarat, buzgóság, odaadás, sőt a lelkesedés sem fog hiányozni közöttünk, nem különösen azok kö­zött, kiknek e tulajdonságokkal bírni első sorban kötelességük, értem a tisztikart, melyhez magam is szerencsés vagyok tartozni. Azzal kecsegtetjük magunkat, hogy ha ez a tisztikarra nézve hizelgő nyilatkozat is, a t. bizottság nem fog ennek ellen­mondani. De van egy körülmény, mely még emeli, még fokozza mind­nyájunk kedvét és buzgalmát, — s ez az, hogy ez uj aerában is oly férfiú kezébe jutott megyénk kormányzata, ki nevével s ne­vének hevesmegyei traditióival, az igazi szabadelműség ihletével, a közélet terén — és pedig úgy a parlamentben, mint Pestme­gye termében, úgy a publicistica küzdhomokán, mint a társadalmi tevékenység mezején kitüntetett fényes tulajdonságaival, s a nagy­világban szerzett tapasztalatai bölcseségével bizonyára képes lesz még a veszteségeket is nagyrészben feledtetni, a közjóra nézve előnyös jó egyetértést és békét közöttünk fentartani, s a megyei közigazgatást — minden hatalmi eszköz igénybevétele s a megye politikai szellemének vitiálása nélkül is — mindig tovább fejleszt­ve és tökéMesitve, oly magaslatra emelni, mely felé eddig is tö­rekedtünk, hogy abban istennek s embernek kedve teljék. Fogadja Méltóságod szívből fakadó legőszintébb üdvöz­letünket!“ Ez üdvözlő beszéd után Isaak István bizotts. tag indítvá­nya, hogy úgy a főispán őmlga beköszöntő, valamint Zalár fő­in i d ö n az uraságvadászik, menjenek Isten hírével.“ Ezzel oda-lépett a fához, ahol puskáink támasztva voltak, mind a hármat a vállára akasztotta, nekünk pedig azt mondta, hogy: „Isten hírével.“ Összekászolódtunk hát, s én épen Zsitvainak mondom, hogy adja fel a bátyit, — midőn a kerülő észreveszi. — Hát kendteknek őzük is van ? — Ma hajnalban lőttük lesen a kő alatt. — No hát akkor be kell kendteket hajtanom. Előre! — Épen indulni akartunk, midőn előttünk a völgyön Sánta Já­nos jön elő, de amint meglátta a kerülőt, oldalt húzódott s kike­rült bennünket. — Hát az kicsoda ott ? — kérdi a kerülő Sántára mutatva. — Az bizony Sánta Jankó. — Mindjárt gondoltam, hogy ő. Menjen csak kendtek közül valamelyik, hívja ide. — Erre Zsitvai elszaladt, oda ért Sánta Jankóhoz, beszélt is vele, de Sándor újra megindult és lefelé tartott. — Menjen kend is — mondja a kerülő Fejérhez, — mondja meg, hogy beszélni akarok vele, jöjjön vissza. — Fehér el is szaladt, utói is érte a meredeknél, meg is állította, beszélt is vele; — mire azután Sánta visszajött. — Midőn tíz lépésre közeledett a kerülőhöz, az ráripako- dott, hogy mit csinál itt? Sánta azt felelte, hogy vadászik. — Hát a puskája miért van most felhúzva? — Ezért! — felelte Sánta, s azon nyomban rá-ezélzott s rá sütötte a puskáját a kerülőre. jegyző üdvözlő beszéde kinyomassék, s a megyebizottsági tagok közt kiosztassék, — egyhangúlag elfogadtatott. Felolvastatott Beöthy Lajos. Hevesmegye nyugalomba lé­pett főispánja őndgának a megyéhez intézett következő búcsú­zó levele: Tekintetes megyei Bizottság! 0 csász. és apóst. kir. Felsége saját kérelmemre főispáni állásomtól legkegyelmesebben felmen­teni méltóztatott. És most — visszagondolva tapasztalt nagybe­csű szives és jó indulatukra, és visszaemlékezve azon kedves időre s múltra, melyet, minden bajukban híven osztozva, köztük annyi örömmel s megelégedéssel töltöttem, — fájó szívvel veszek búcsút a tisztelt megyétől, és mély fájdalmam közepette, csupán azon megnyugtató tudatot viszem magammal csendes polgári ma­gányomba, hogy ha nem tettem is a tisztelt megyének minden­ben annyit, mennyit kellett volna, ha nem alkottam is valami maradandót, de működésem szerény emlékéül egyre mégis rámu­tathatok, arra tudniillik, hogy békét és nyugalmat hoztam a me­gyébe és hagyok magam után. S igy, ha kormányzásom tettek­ben nem volt is gazdag, nem volt is fényes, zajos és feltűnő, de volt alatta béke és nyugalom, ami szerintem a legfőbb jó. Ezen hitben és azon kéréssel távozom tehát díszes körükből és zárom be búcsúszavamat, mely egyúttal hattyúdalom is, hogy: a Min­denható árassza áldását a tisztelt bizottságra, a tisztikarra és a megye minden lakosára. Tartsanak meg továbbra is mint egy­szerű polgártársukat nagybecsű jó emlékükben, szeretetükben s barátságukban. És fogadják forró köszönetemet mind azon jóért, melyet kormányzásom egész ideje alatt irányomban tanúsítani méltóztuttak. Különben, az én főispánságom történetet képez a tisztelt megye életében, mert én voltam Heves és Külső-Szolnok t. e. vármegyéknek utolsó — Heves vármegyének pedig első — főispánja. Még egyszer veszek tehát búcsút a tisztelt megyétől, és ezzel Isten velők, és ha az velők, ki ellenük? Kelt Egerben, október 2-án 1886. A tekintetes megyei bizottságnak alázatos szolgája, Beöthy Lajos m. k. Vavrik Béla biz. tag azon indítványa, hogy a megye kö­zönségének a nyugalomba lépett Beöthy Lajos volt főispán iránt érzett hálás tisztelete, s kegyeletes emlékezete jegyzőköny­vileg megörökittessék, — közhelyesléssel fogadtatott. Ezzel a beiktatás ünnepélye véget érvén, a közgyűlés a fo­lyó ügyek tárgyalására tért át. & A főispáni beiktatás ünnepét déli 1 % órakor a törzskaszinó dísztermében rendezett, mintegy 200 terítékű lakoma fejezte be, melyen a megyebizottság, s az egri közönség előkelőségei vettek részt. A harmadik fogás után a poliárköszöntők sorát Zalár József megyei főjegyző nyitotta meg, lelkes előadásit s a szónoki dikezio szépségeitől ragyogó beszédben üdvözölve megyénk uj fő, — A lövés után a kerülő állva maradt; —•. a vállához ka­pott. onnau egy puskát, épen a mi keze ügyébe esett, előkapott- azt felhúzta, — czélba kapta Sánta Jankót, — de mielőtt elpat- tantotta volna, összeesett és egy szó nélkül szörnyet halt. — Ekkor aztán összeszedtük a puskáinkat, s haza szaladtunk. — Hát a kerülő puskája kinek volt a kezében ? — Fehér vette el, el akarta vinni, de Sánta ráripakodott, a mikor azután letette a földre. — Ki nyúlt a kerülő tarisznyájába? — Zsitvai vitte el a puskaporát és serétjét. Nem sok volt az egész, alig néhány lövés. — Merre mentek kendtek a gyilkosság után? — Lementünk a völgybe, és hogy nyomunk veszszen, a patak folyóvizében gázoltunk a szekérutig, amin azután haza jöttünk. Másnap azután a másik három is bekerült. Tagadni nem le­hetett. Beismerték. Maga Sánta Jankó csak is azt hozta ment­ségére, hogy Zsitvai és Fehér biztatására ment vissza, akik őt a kerülő agyonlövésére ingerelték. Persze, a másik kettő tagadta ezt. Sánta Jankó, az az egyik szilfa, a melyik derékban tört ketté, busz évi fegyházra lett elitélve. Fehér és Zsitvai, — a másik két szilfának a koronája tört le, — három évi börtönt kaptak. Tillai, a negyedik szilfa, félévi börtönre ítéltetett, tehát csak a hegye sérült meg; de a szegény Csányi Pestáné fél élete tönkre ment. Elvesztette kenyérkeresőjét örökre. Az én egész kombinátiómból pedig alig igazolódott be va­lami kevés, — amiért azonban egy cseppet sem éreztem magam megszégyenítve.

Next

/
Thumbnails
Contents