Eger - hetilap, 1886
1886-09-07 / 36. szám
28(5 fog bekövetkezni, ha a nemzet szervezetten áll ellenségeivel szemben. E szervezet a magyar társadalom! A magyar társadalom nem tűzhet ki magának magasabb czélt, mint hogy fentart- sa magát uralkodó elemként az önálló magyar államban. Igenis, minden hazafi gondolja meg, hogy bármely kis adományával az erdélyrészi magyar közművelődési egylet javára, egy porszemmel járult ő is a haza védbástyájának erősítéséhez. Nagy feladatot vettünk magunkra, de visszariadnunk — a költségek miatt — nem szabad. A mit egyenként elvégre ki nem lehet vinni, egyesült erővel végre lehet hajtani. A szellem és kéz egyesülése csodákat mivel! Az egyesülés nem csak azokat az erőket öszpontositja, a melyek addig is megvoltak, s csak a szétszakadozottságnál fogva nem mutathattak fel semmi eredményt; hanem azon érzésnél és érdekeltségnél lógva, a melyeket felébreszt, teremtő elvvé lesz, azaz uj erőket hoz lét- r e és oly erők öntudatára segíti a lelket, a melyek máskülönben ismeretlenül maradtak volna. Ha Magyarország aggja-ifja, gazdaga-szegénye meghozza áldozatát az erdélyi kulturegylet javára, és az ily egyletek ügyét magáévá teszi, — akkor bátran átléphetünk az uj ezred küszöbén, mert nemzetiségünket többé mi veszély sem fenyegetné, hanem megerősödve a más fajbeliekkel is, bátran nézhetünk a jövő elé, ezer évre megint biztosítva lesz életünk. Ürmössy Lajos. A párbaj-düh. A párbaj a középkor maradványa, melynek fő alapvonását a nyers erőbe vetett önbizalom képezi. Egy egész társadalmi kérdést foglal magában, melyet a jog- és társadalmi renddel ösz- hangzásba hozni még nem sikerült senkinek. A párbaj jogosságát és czélszerüségét kevesen vitatják, szükségtelenségét mégis még kevesebben merik kimondani, sőt a mai uralkodó fogalmak szerint senki sem lehet bizton afelül, hogy a mig egyik percz- ben a párbaj ellen elmélkedik és elitéli azt, nem jő-e abba a helyzetbe, hogy a másik perczben síkra szálljon? A társadalmi jogrend biztosítékát az állam-hatalom képezi; a törvény ismét az a szabályozó, a mely szerint a megsértett jognak elégtételt kell szolgáltatni. De a világ a megsértett jognak rendesen vagyoni jelleget ad, s a midőn tisztán személy-kérdésekről van szó, az adott elégtételt nem tekinti egyenértékűnek a sérelemmel. A jogrendnek egyik alapelve, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. De a mily különböző az emberek képessége, műveltségi foka és érzékenysége: époly különbözőnek kellene lenni az elégtételnek is, a mi a jogengyenlőség alapelvébe ütközik. Innen van az, hogy mig egyik teljes elégtételt lát a csekély pénzbírságban, vagy rövid fogságban: a másik a teljes elégtételhez életet kér. És mivel lehetnek valóban oly esetek, a mikor az állam- hatalom az egyenlően kimért jogszabályok szerint kellő elégtételt nem képes nyújtani: az önsegélyt minden ferde következéseivel kiirtani nemcsak hogy nem sikerülhet, sőt társadalmi szabálylyá válik az, a törvény tiltó rendelete ellenére. Nem czélunk az ellen szólani, mikor a törvény erőtlennek mutatkozik a kellő megtorlásra és a letiport férfierő vagy véletlen által követel megtorlást; mikor a fontolgató komolyság nem hetvenkedő könnyelműséggel, hanem az elkeseredés végső eszközével hívja fel a végzetet bíróul, mert ily esetek előtt meghajol a legszigorúbb erkölcsbiró is; és bármikép Ítéljen magában a társadalom hiányos védeszközeiről, a becsület védelmére kelt bátorságot tisztelnie kell; hanem szólunk a párviadal elfajulásairól, mely napjainkban gyermekes könnyelműséggel űzetik és a társadalom e komoly baját alkalmas nevetségessé tenni. A mily tiszteletreméltó a megsértett becsület komoly védelme az éiet koczkáztatásával s mint végső eszköze alkalmasabb hiányában az önsegélynek: ép’oly nevetséges a párbaj dühnek az az elfajulása, mely napjainkban mind gyakrabban előfordul. Éretlen gyerkőczök részint henczegésből, részint félreismert bátorság nyomása alatt lépnek arra a térre, melyet menthető elismeréssel csak az érett komolyság foglalhat el. Diák-stiklik, melyek semmiben sem különböznek az utczai rakonczátlanságtól; erőtlen vágy hősnek tűnni fel veszély nélkül, könnyelműen kocz- káztatva a véletlen balesetet, mit számításon kívül hagynak. Oly korban és környezet között, a mikor az ifjúság pezsgő forrongása a fegyelem zaboláit igényli, hogy jóra idomittassék; mikor a megállapodott komolyságról szó sem lehet, apró botlásokért, melyeknek a ki nem fejlett ifjú minden lépten ki van téve, a párbaj helyet nem foglalhat, és nem egyéb, mint paródiája a társadalom e komoly bajának. Pedig a legtöbb párbaj e körülmények között keletkezik. Egy tévesen felfogott szó, egy meggondolatlan kifejezés, indokolatlan vágy a rettenthetetleu bátorság színében tűnni fel, a bajnoki név zománcza ábrándos leánykák előtt, a legtöbb okot szolgáltatnak a tévelygésre. Ily esetekben a társadalom és a törvény már nem lehet elnéző, mert az az egyetlen indok is hiányzik, mely a szigorú bíró előtt a törvénysértést menthetővé teszi. Távolról sem kívánjuk ezzel azt állítani, hogy az ifjúságból oltsuk ki a becsület iránti érzéket, és nyafogó vádaskodókká neveljük öker; sőt elienkezóleg az önálló gondolkodás érettebb szakában szükséges bennük az önbecsérzetet fejleszteni, hogy ismerje kiki, mivel tartozik a becsületnek és a férfiúi önérzetnek. De meg kell velők értetni első sorban azt, hogy a férfias önérzet jelentőségéhez először is az szükséges, hogy valaki férfiú legyen, Az „EGER“ tárczája. „Szeret — és — nem szeret“ S mig a levél hull, egyre hull, A szív jobban-jobban szorul. Szeret . . . nem szeret . . . Sűrű lomb közt, hűs árny alatt, Hol csend ölén a gondolat Mereng s a napsugár csak Titkon, lopózva jár, S hol oly lágyan zeng bölcső-dalt Fészkén a kis madár, . . . Egyszerre im, miként szellő Besurran egy szép, ifjú nő. Körültekint nagy titkosan, Jaj, hisz neki nagy titka van! ügy fél, vigyáz: nem látja-e A napsugár szeme? Nem hallja-e a csalogány Miként ver a szive? S szive titkát vaj’ nem-e jő Ellopni a pajkos szellő ? . . . Nincs semmi nesz, minden nyugodt; A lány szakit egy kis lombot: Puha ujja csipegeti Róla a levelet. Piros ajka meg Így susog: Kezében már az utolsó, S „szeret“! — hangzik ajkán a szó. „Tehát szeret . . .“ — rebeg a lány, Rebeg örömteli, S örömében a levélkét Ajkához emeli . . . Csókjára egy madár zendül, A lány rebben, s tova repül . . . Petheö. A „Merengö“-ben. Mi lehet, merre lehet az a Merengő? kérdik sokan. Mi is csak hírét hallottuk ekkoráig, de most már ismerjük, s igy megmondhatjuk, hogy Eger kies vidékének egyik festői partján, dús tenyészető szőllőktől koszoruzott halmok lejtőjén áll egy szép nyári lak; ez a „Merengő.“ Neve a villa homlokzatán nagy betűkkel messze a völgybe tekint le, s ormán enyelegve lengeti az alkonyi szellő a nemzeti színű lobogót, mely a nagy nap ünneplését jelzi, és hirdeti a természet ölén. Mert nagy volt a nap kétszeresen, — ez évi szeptember 2-ika — és örökké emlékezetes, a melyen a „Merengő“ megnyílt az egri érdemkoszorúzott dalkör előtt, hogy azt mint szívesen látott kedves vendégét keblére fogadja.
