Eger - hetilap, 1886
1886-01-05 / 1. szám
4 hetlen hazafiságában. Ha változtatott is politikai szint és irányt, de mindig magyar hazafias érzékkel s szándékkal szerkesztve. Változtatta szerkesztőit, kiadóját, változtatta nevét, czimét, de soha sem változtatta kétségbevonhatatlan magyar hazafiasságát. Azonban mi csak is arra vállalkoztunk, t. olvasó! . . hogy e lapnak bölcsőjéről —- melyet egész odaadással ringattunk nehéz időkben — s nem egész élete történelméről írunk. Bízzuk ezt avatottabb kezekre, s érjük be azzal, hogy: „emlékeztünk régiekről,“ már-már elfeledettekről, mikről pedig megfeledkeznünk becsületes magyarokul nem szabad ! Ezzel bezárjuk sorainkat, kívánva azt, hogy az ..Eger“ újabb 25 év múlva is éljen, hasson s munkálkodjék imádott hazánk, s benne szűkebb hazánknak : Hevesmegyének igaz érdekeiért ! Levél a szerkesztőhöz. Pápa, 1886. jan. 1. Nem tagadom, jól estek a íigyelmes, s megtisztelő sorok, melyek arra liivtak fel, vennék szellemi részt, mint az „Eger“ egykori rendes munka-társa, az „Eger“ 25 éves jubileumán. Mond- jam-e, hogy nagy örömmel teszem ezt ?! Hadd jöjjünk, kifejezni hódolatunkat, elismerésünket az egy negyedszázad óta „sem megfogyva, sem megtörve“ jó harczot, harczoló derék „Eger“-ünk iránt. Mert az „Eger“ megérdemli e hódolatot, megérdemli ez elismerést. Egy negyedszázad óta szolgált jónak, nemesnek, jóért, nemesért szerényen. Olyan volt, mint a gyertyatartó, mely maga árnyékban marad, de a benne égő gyertya másoknak világit! De most jubileuma alkalmából kihozzuk őt a szerény árnyékból, hadd ragyogjon a közelismerés glóriájától övedzve, önfényétől önfényében. E fényt úgyis maga szerezte magának. Kiemelkedett társai közül büszkén, mint homoksivatagból az obelisk; — küzdött lankadni nem tudó erővel, városának jobbjaival, nemesbjeivel egyetértve az igaz közügyért, mint a Grál- mouda főnkéit hősei; — megállót! egyformán tűrhetetlenül úgy szemben a csábbal, mely veszteget, mint szemben a vészszel, mi letiporni kész, - miként ezt a százados cser teszi a nap égető sugarai-, s az ég orkánaival! Bírta az öntudat, s a tiszta am- bitio nemes tüzét, mely lelkesít, miként csaták zajábau a riadó. Szive vo lt városának, melytől nevét vette, lelkiismerete volt polgárságának, melynek érdekeit védeni született. csendesebb lesz, csak te eredj be a házba. Nem neked való ezt a csúnya beszédet hallani. Borcsa engedett ura parancsának és bement; Mátyás pedig egyenesen a kis ajtóhoz lépett, mely belülről be volt reteszelve. — Mi az? Mit akar?“ — kérdezé csendesen a kívül dörömbözőt. — No, csakhogy itt, vagy, te házasságrontó nyavalyás; hiszen veled is lesz mindjárt számolni valóm; csak gyere ki. — Ejnye, Jóska sógor, de mérges vagy; csak nem haragszol talán rám, hogy még engem is fenyegetsz? — Gyere hát ki, ha van „mersz“ benned, te ravaszabb a rókánál, gyávább a nyúlnál; te anyámasszony gárdistája! Mátyás erős, izmos, bátor ember volt, termete majdnem egy öl magas, széles, munkabíró vállakkal, erős, edzett karokkal, ki csak mosolygott Jóska sógor fenyegetésén, aki alig ért neki a válla közepéig. Hanem már akkor, midőn közöttük a szóváltás megkezdődött, egy csoport kiváncsi ember gyűlt a ház elé, nem azért, hogy a veszedelmet csititsa, hanem hogy a veszekedés lefolyását lássa, és gyönyörködjék a mások kárhozatán. Mert minek avatkoznék a más dolgába? Arra való az elűl- járóság; az elöljáróság pedig soha sem ér a helyszínére annak idején, hanem rendesen akkor, midőn már megvan a veszedelem. Most hangok hallatszottak már a tömegből: „Nem mer kijönni, — nem mer kijönni; — Mátyás fél Jóskától; — anyámasszony gárdistája.“ Mátyás röstelte nagyon, hogy őt gyáva embernek tartják, pirult a tömeg röhögésén, és tartott attól, hogy rajta szárad a Nemes hivatása korán sincs e negyedszázaddal befejezve. Hiszen ha végigtekintünk társadalmi köreink összes árnyalatain, s ha phsychologiai buvárlatokat teszünk a salonokban, vagy a proletárság között, s ha szemlénkben a sima padló el nem ejt, s a lehajló gerenda be nem töri fejünket: — be kell ismernünk, hogy mai társadalmunk beteg, melynek éber orvosra van szüksége. A hit kétkedéssé, a remény kétségbeeséssé, a szeretet haszonleséssé változott. Az önfeláldozásból önzés lett, a közérdekből önérdek, s erénytógát visel a — Mephistofeles. Keresve kell keresnünk a nemzet-fentartó hármas morált : az egyéni morált, a becsületet; a társadalmi morált, a közjóért való lelkesedést; s a politikai morált, a hazaszeretet önzetlenségét. Az a társadalom nem egészséges, hol általános a panasz, a csüggedés, hol - mert egy világ elfonnyadt, meglesz tagadva már tavasz, s örök tél jósobatik, mintha bizony nem ezernyi elhervadt virágok rothadásából nőnének újra fel a virágok! Az a társadalom nem egészséges, hol bukást bukás követ; hol az embereket kötél, golyó, viz, méreg temeti el: hol a becsületszót már kikaczagják, s a hiteles okmányt kétkedve fogadják el, mert előbb meg kell vizsgálni, nincsenek-e azok meghamisítva? Az a társadalom nem egészséges, hol — nem is beszélve vallásról — a közügy iránti lelkesedés eltűnt, mint a naphta-láng, s a cor- ruptio rút fekélye terjedt el mindenfelé, és férfiak, kiket magas piedestálra emelt a közvélemény, hogy Vesta papnőiként őrködnének a társadalom erény-oltára felett, lesülyednek a jellem- telenek pimasz hadához. Mintha hazugság volna már, s nem volna igaz többé, mit az avignoni bölcs a sírjára Íratott: „Inkább ezerszer becsülettel halni, mint becsület nélkül élni.“ És a — sajtónak épen ilyenkor jut a legszebb, s legnemesebb feladat. Kiemelkedni büszkén, tisztán, magasan, mint az obelisk, mit fel nem ér a föld sara. Küzdeni gigászi erővel, mint a Grál-monda szent hősei. Követni kitartásban a századok cserfáját, s a közérdek iránti lelkesedésben a csaták riadóját \ Ilyen voltál derék lap, derék egri sajtó eddig. Egy egész századnegyed tanú rája. S miként nem lehet képzelni a tüzet a nélkül, hogy ne világitana, — visszhangot a nélkül, hogy ne adná vissza a hangokat: — úgy nem voltál elképzelhető a nélkül — hogy ne mindig az igazság tüzével világítottál volna, s ne mindig az igaz közvélemény hangját adtad volna vissza! A mi a növénynél a nap világa, a mi festménynél a szín, s a szívnél áz érzés: — az voltál Te negyedszázad óta városodnak, a közérdeknek. Indúlj hát újból szép, s nehéz útra ! Lásd új utad alatt az új negyedszázadban boldogúlva boldogan népedet; — magasra nőve a barázdák kalászát, gyümölcsözve embereid izzadását. Ne szólj anak hasábjaid többé sem rengéséről földünknek, sem áradábolondul rá adott csúfnév, s örök gyalázatként fogja azt viselni fia, unokája és minden maradéka, mint az már elég gyalázatos szokás a mi magyar fajú népünknél. Megígérte ugyan feleségének, hogy nem ereszti be a dühöngő embert, de azt nem Ígérte meg, hogy ki ne menjen elébe az utczára ; — pedig bár ne tette volna; bár inkább száradt volna rajta a csufnév, rajta és maradékain mindörökre! De hát ki tudja a jövendőt előre istenen kívül! ? — Mátyás is, szép lassan eltolva a reteszt, kinyitotta a kis ajtót, és kilépve a küszöbre, szembe találta magát sógorával, ki az italtól feldühödve, mint a veszett állat, állott a tömeg előtt, éktelen káromkodással ajkain, és egy súlyos fejszével a kezében. — Vége az életednek, ha be nem eresztesz, — ordított sógorára, — te gyalázatos házasságrontó; álij félre előlem, mert különben meghalsz! — Már pedig nem halok meg, sógor, pedig félre sem állok, mig nem tudom, mi a szándékod, — felelt Mátyás nyugodtan. — Nem parancsolsz te nekem ; szabad vagyok a feleségemmel, ura vagyok neki, — bírája vagyok neki, — Ítélek felette életre halálra; — s ma még meghal valaki! — Legyen eszed, Jóska sógor, és ne csinálj veszedelmet, — csititá Mátyás a feldühödött embert. Menj haza békével, és mikorra kialszod magad, a feleséged is otthon lesz. De a részegségtől vadállattá aljasodott ember Mátyás csila- pitó szavait gyávaságnak vette, s felbátorítva a mögötte csoportosult tömeg egyes felkiáltásaitól, még indulatosabban erőszakolta a bemenetelt, s fejszéjét feje fölött megforgatva, vérben forgó szemekkel rohant a kis ajtó felé, hol Mátyás állott a kezében felejtett vasvillával.
