Eger - hetilap, 1886
1886-04-13 / 15. szám
119 gazdagodásnak alább emlitett gálád módját a mi gonoszát sem sejtő hitelezők rovására; azok pedig, kik a rósz üzletmenet által önhibájukon kivűl jutottak tönkre, nem veszítenének mellette, mert ártatlanságuk épúgy kiderülne. De mig ezen kitűnő gyógyszer nem lesz behozva, addig e járvány akadálytalanul fog pusztítani, és naponkint több-több lesz a szerencsétlen áldozatok száma, mig végre a hitel, a kereskedelemnek eme legfontosabb tényezője, teljesen meg lesz semmisítve. Sonnenschein Fülöp. Fővárosi levél. Budapest, 1886. április hó 8. (Tavaszi séták. — Az Istensegitsbeliek. — Popper D.) „Puha ágyam hullámos redőit“ nem szívesen hagyom el időnek előtte. Az álom csalóka képei, a reggeli szendergés édessége, fölérnek legalább is azzal az élvezettel, melyet ily nagy város kora reggel nyújtani képes. Mert — tetszik tudni — nekünk tulajdonkép soha sem lehet szerencsénk a pirkadó hajnalban, a fűszeres illattal terhes levegőt csak úgy hírből ismerjük, a harmatot fűn-fán, virág kelyhében gyöngyszemként csillogni, költői ábrándnak mondjuk és ha néha napján érkezésünk is esik holmi madárcsicsergést, légydongást, zümmögést hallani, rá sem hederi- tünk, annyira eltompult már a mi érzékünk ilyesmikkel szemben a nagy zsivaj és lárma következtében, melyből bőségesen kijut mindenkinek egyformán reggeltől késő estig. De a tavaszi langy szellő kicsalt engemet is, mást is. és szürkületkor csatangolni kezdtem a zöldben. Bejártam a budai hegyeket, órákig elbámultam a Gellérthegy ormáról elém táruló fólséges látványt, gyönyörrel szemléltem az óriási hidak alatt hömpölygő nagy folyamot, mely innen és túl a fékező kőparttal enyelegve, mintegy fölvenni sem látszik a karcsú helyi hajók ide s tova czikázását. Megkerültem a zugligetet, sorba vettem a szebbnél-szebb nyaralókat, rálépetem a Margitszigetre és alkonyat felé ott hüseltem a városligeti fák árnyaiban. Szóval, bejártam — szokás-mondásként — Tolnát-Baranyát, és azzal a meggyőződéssel tértem haza, hogy az ilyen magamszőrű szegény embernek még is csak a városliget a legalkalmasabb nyaraló helye. A budai hegyes-völgyes vidék, a Gellért-hegy újonnan épült lépcsőzetével, a zugliget, sokkal távolabb esnek, semhogy az ember minden szik-szomra kirándulhatna ; a Margitsziget gyönyörködteti ugyan a szemet, elbűvöl szépségével, de — isten bocsássa meg a bűnömet — valami széles kedvem e helyen nem volt soha. Mindenütt ha tél-tűi tekintek, csak az ötlik szemem elé, hogy: tilos, nem szabad stb. akár merre járok-kelek, csak úgy érzem magamat, mint mikor demok- j.ata létemre valami nagy arisztokrata fényes termébe vezet pomnás kerevettel, drága bútorokkal és szőnyegekkel, és kérve-kér, hogy — ne vegyem rósz néven, de valahogy véletlenül le ne találjak ülni, és hogy lábujhegyen tipegjek, mert könnyen megrongálhatnék valami drágaságot. Szeretem a fesztelenséget. Emitt a városligetben szabadon mozgok, keresztül-kasul megyek pázsiton, tüskön- bokron, nézdegélem a hahotázva cziczázó legényeket, leányokat, bogarakat hajszoló apróságokat, mosolygok a czukorkákat áruló török mundérba bujt zsidó turpisságán, felvetődöm a tűzoltó térre, neki fogok vagy két-három puskát és lelövöm a szökő vizben ficz- kándozó tojást, sorba nézem a különféle mű előadásokat, nyüzsgést, mozgást és egy mákszemnyit sem bántja idegeimet a verklik keserves nyögése. Ha már a hangok világába tévedtem, kötelességem fölemlíteni, hogy miss Cora újból mutogatja az állat- kertben szelíd oroszlányait, melyek azonban — az igazság kedvéért be kell vallanom — mindamellett fene vadul ordítanak, és bogy eszük ágában sincs a terjedelmes asszony fejét adandó alkalommal leharapni, megérdemlik a tapsot, melyben inkább vau módjuk, mint — teszem hozzá — a „Czigánybáró nak“ a népszínházban. Este van, a terézvárosi templomban is megkondul a harang, az égen még csak egy felhőcske sem alkalmatlankodik a tündöklő csillagok közül, és mire fölérek a Stefánia-ut elején levő póznás emelvényre, fényben látom úszni a nagy Andrássy-utat. A kősze- gélyzeten ifjú házaspár mókázik, sugnak-bugnak, majd meg elkezdi a férj dúdolni, hogy — hej de csak párosán . . . stb. Rámondhattam volna, hogy: kedves uram, én is hallom és — vallom. * Lelkemből örülök, hogy abban a gyűjtésben, melyet a Budapesti Hírlap az Istensegitsbeliek részére megindított, kiváló részük van a derék egrieknek is. Mindenesetre érdekelni fogja e lapok n. é. olvasóit, — hogy a mint a megbízható forrásból értesültem, — a közel 4000 frt. meghaladó összeget Rákosi Viktor személyesen fogja kézbesíteni az istensegitsi plébánosnak a czélból, hogy a templom- és iskolaépítést haladéktalanul megkezdjék. ügy hírlik, miszerint a csángók, tőlük telhetőleg nagy pompát igyekeznek kifejteni a fönt emlitett újságíró fogadtatása alkalmával, ki ismert szellemességével híven fog beszámolni lapjának és közönségének mindenről, — amit látni és hallani alkalma lesz. Azt a méltó felháborodást, melyet Popper európai hírű gordonka-művész Egerben hirdetett hangversenyére való meg nem jelenése az ottani közönség körében keltett, tökéletesen méltány- lom. A n. é. közönség megnyugtatására szolgáljon azonban ama körülmény, miszerint a művész, kit a napokban, a budapesti zene- akadémiához is kineveztek tanárnak, tulajdonkép nem is rendelkezett magával, hanem inkább az impressariót illeti a felelősség és a megrovás. Megjegyzem még, hogy Popper ur véletlenül nem zsidó, (noha ő maga sem tudja, hogyan jutott e névhez) nem is halvány gyertyafény mellett ferbliznek, zöld játék-asztalok körűi. A nyárban hives ebédlő, gyik-szemű (oly mozgékonyak) pártás asz- szony-nénikkel, akik a névsort állítják össze, a két év múlva megejtendő megyei választásokra. Elmúltak. Az elődök kihaltak, az utódok elkoldusodtak. A vármegye sorsát a főispán intézi. Néptelenek az ősi úri lakok. Villámot megszégyenítő ötös fogatok megbámulására nem gyűl ki egy-egy falu. Országra szóló névnapok kimentek a divatból. A hegyaljai szüretek, a régiek leánynézői: kocsi-bér-kérdéssé zsugorodtak tót fuvarosokra nézve, kik a „lábán megvett“ szüretet hordják „haza“, lengyel zsidóknak. Szegénylegény, . . persekútor, . . megye, . . gentri . . ilyen sorrendben követik egymást a régi dolgok, az örökkévaló álmodások országába. Mintha nagy családnak volnának édes tagjai, kik közűi a holtak eljönnek az élőkért, sötét éjszakákon; s kik közűi az élők, emésztő vágygyal akarnak menni halottaik után. . Az egész bűvös romantika a múltaké már... Eőry Benő ezt forgatja deresűlő nagy fejében, átfutva az országházi beszédeken, melyekből olyan csípős, frissítő szél fúj a vármegye arczába. A reggel csípőssége, melynek feljövő első sugara őt már — a megyét — halva találja. . Mert: virrad. Szomorú mosolylyal dobja félre a lapot. Kint ordítva, óriás rohamokban fúj a szél. Egy hete tart. Egy hét óta nem látni már szekeret az országúton. A hófúvás olyan sánczokat rögtönzött a falu körűi, hogyha rá hagynák, nyár dereka olvasztaná ki őket közülök. Kiment. A konyha füstös kő-ivei alatt cselédség tengerit morzsolt. Énekeltek hozzá. Mélabús, szivszoritó nótákat, hogy tekintetes Eőry Benő az ajtó félfába kapaszkodott a meghatottságnak miatta. Vagy nem is az ének tette, mely, mint homályosan csillogó lámpa, viharzó tengeren: oly bizonytalanúl hullámzott a szelek rohamaiban ? A fosztok közt fiatal parasztleány ült .... Ruhája-szine, kezei, lába, arczvonala, fejtartása . . . minden uras rajta. Szegény özvegy-asszony egyetlen gyermeke, akinek csak a hangja vetekedett szépségével. Fel sem nézett, — mégis érezte magán a férfi szemeit. Égő, sötét szemeket, melyek sütöttek, mint nyitott tűzhelyek fénye. . . Benő úr visszament szobájába. Hogy ő azt a leányt soha észre nem vette! Elment mindennap mellette, s vére nem vált szájjá, hogy sikoltsa: „Ez a tied, ő a tied.“ Hiszen — parasztleány. Nagy léptekkel járkált szobáiban. A falakról büszke ősök néztek rá komoran. A családi czimer fenyegetve van. Ej — gon- dolá keserűen — az is hadd menjen a többi után. Mégsem. Dédatyáinak nem kell megfordúlniok aranyozott koporsóikban. A szél harsogva nevetett. Rosszul záródó ajtók — mint dobon a dobverő — ütemesen csattantak meg. A kéményből vissza- szorúlt a füst. Tele lett vele az egész szoba, s bántotta szemeit. Mert egy Eőry, nem sirt még soha. . . Aludni fog — tervezgeti boszúsan. Hanem mintha sötét szobája, mint egy aranypénz, olyan szint kapna töprengéseitől. Valaki felé hajlik! fülei suttogással lesznek tele, e^y kezet érez homlokán. Semmi. Negyven éves ember, akinek nincsen senkije. *
