Eger - hetilap, 1885
1885-11-24 / 48. szám
388 a dr. Dauilovics iránt való határtalan szeretetem s becsülésem szülte magasztalásnak styláris auxesisét; érezvén magában dr. S . . . . D . . . barátom, hogy ő ez állást, még puszta tiszteletből is, becsülettel s szakképzettséggel betölteni nemcsak képes, sőt köz elismerés szerint, teljesen be is tölti azt annyira, hogy városi kórházunkban az irgalmas nénikék nem győzik eléggé magasztalni hivatalos buzgalmát, finom modorát, s a betegek kezelése körűi való, gyöngéd, szeretetteljes eljárását. „Unser Herr Doktor ist ein ausgezeichnet liebenswürdiger Mann — monuá közelebbről egy derék irgalmas néne. — Gott! wie Schade, dass er ein J . . . ist,“ — tévé hozzá a jámbor Schwester, ég felé emelt tekintettel. De, mint hallom, s derék Paracelsus kollégám czikkéből is olvasom, legnagyobb megbotránkozást amaz állításom szült, hogy „a közjó érdekében a m e g f o n t o 1 a 11 a n u 1, v a g y a g é n e pressiója alatt adott szóból eredő ál b e c s é r z e t n ek is el kell némúlnia.“ Ez botrányos immoralitás! Az adott szó szentségéből eredő becsületérzet kigúnyolása! — mondják feljajdulva a nemes erkölcsbirák. Hát biz én elhiszem, hogy e t. erkölcsbirák uraimék előtt ismeretlen ama régi princípium, hogy: „Sapientis est consilium mutare in melius,“ — mert hát a „Sápientia“ bajosan tartozik az erősebb virtusaik közé. De hát lássuk ezt a tliémát egy kissé élénkebb illustráczióban. „Adj öt flórest kölcsön — fordul hozzám nem rég Bagolyvári Bendegúz spéczi barátom, — becsületem szentségére megadom holnapután.“ — Meg is adta — holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken. Ha jól emlékszem, a visszafizetés napja épen február 30-ára esett. Ezen a napon fizette ki istenben boldogult Beöthy Laczi barátunk is, — saját bevallása szerint, — összes adósságait. Élethalálra udvarol a bodrosfürtű dandy a szegény ártatlan leánykának. Egy nap százszor megesküszik, becsületére, hitére, minda húsz körmére, hogy feleségül, veszi; arany-hegyeket, Ígér, lehordja a csillagokat az égboltról; dúlt arczczal, kúszált üstökkel fenyegetőzik, hogy golyót röpít üres agyába, ha imádottja nem hallgatja meg. A szegény gyermek lépre megy ............s a dandy, m arkába nevetve, otl hagyja a faképnél. . . . E lapok szerkesztője, ki a 70-es években az akkor fönn ált „egri dalárdának“ (melyet, állítólag, tisztelt kommune-elnökünk, G. F. buktatott meg,) bukott karmestere (majd „kármestert“ Írtam) volt, — egy alkalommal, társalgás közben egy, eml ékül még most is őrzött aláírási ivet mutatott nekem, melyen a dalárdának mintegy 36 működő tagja becsületszóval kötelezte magát ^a tanulási órák pontos és szigorú megtartására. És az erre következő tanulási órán épen 5-en, mondd: Az „EGER“ tárczája. Athas, a vak énekes. — Kisoroszországi történet. — (Folytatás.) A temetőből kiérve éjszak felé fordította lépteit s egész éjen át mindig ment; útját még másnap is folytatta, minden pihenés nélkül. Csak dél tájban ült le egy patak mellett, megette a hazulról magával hozott darabka kenyeret s lecsillapította szomját a markába merített vízzel. Egy öreg paraszt hajtott el arra, bőrökkel megrakott szekerével, melyeket a székvárosba vitt. Megszólította a leányt s felvette kocsijára; az ment vele nappal és éjjel, a nélkül,'hogy valamit evett volna; szégyelte megvallani a fuvarosnak, hogy éhezik. Mikor kiviradt, ép egy csinos falun mentek keresztül, honnan látták a távolban a székváros tornyait csillogni. Ursa itt hirteleni elhatározással leugrott a kocsiról. „Itthon vagyok, — mondá — köszönöm a kelmed szívességét!“ Azzal elsietett. A nap ép ekkor emelkedett fel a láthatáron; az egész környék vidám fényben úszott s az üde levegőt a madarak csicsergése, éneke tölté be. A füvek s virágok harmata, a patak szök- döső habjaival vetélkedve, tükrözte vissza a hirtelen emelkedő nap fényét. A szántók dalolva állottak munkáikba s a zöld őszi vetésekből csicsergő pacsirták emelkedtek a levegőbe. A faluban még felöltözetlen gyermekek guggoltak a házak „öten jelentek meg.“ (Ha t. szerk. perhorreskálja, hogy ezt a magán értesülést ehelyütt felhasználom, - törülje ki. Ott a veres plajbász a kezében!) . . . De hát az ilyetén esetek a mai jeles erkölcsbiráknak a becsületről való társadalmi fogalmaik szerint, nem egyebek „jux“-nál, bolió tréfaságnál. Egészen más dolog az, s „becsület“ tekintetében is más mérték alá esik, mikor valaki „inter pócula,“ s „in bene sonant ibus“ azt mondja: „Pajtás! itt a kezem, nem disznóláb! Kád adom a sza valla to mat a következő választásnál!“ Az ilyen adott szót megszegni: becstelenség, s aki ezt „álbecsérzet- nek“ nevezi, az erkölcsháboritó hyppokrita! . . . Alászolgája! . . . Az is nagy megbotránkozást szült, hogy incriminált czikkem- ben dr. Axmann Bélát — úgymond dr. Paracelsus — oly pie- destálra állítottam, minőn még doktor nem állt soha . . . Nos lássuk hát: mit, mondtam Axmann Béláról? Azt, hogy a főváros legnagyobb orvosi kapaczitásai: Dr. Lumniczer és Dr. Kovács vezetése alatt szerezte praxisát; hogy a fővárosban eszközlött siikeres operátiói fölkeltették iránta a bpesti közönség figyelmét, s megválasztották az egyik fővárosi kerület körorvosának; hogy minden izében magyar; hogy egri fiú. föl din k, aki haza vágy, hogy ismereteit szülőföldje javára értékesítse; (még azt is hozzátehettem volna: hogy müveit társasköreinkben kedvelt egyéniség) ; hogy irodalmilag müveit férfiú, aki, családjával együtt, ha körünkbe telepedik, társadalmi s humanitárius intézményeinket vezérlő derék családaink közt nem utolsó szerepre lesz hivatva. Nos, hát ez azaz irigylésre méltó magas pied estál, aminőn még doktor nem állt ? Azt hiszem: t. Paracelsus kollegám ezt magának sem hiszi el. De legyen; s ha csakugyan igy van : akkor én nem tartózkodom Axmann Bélát még magasabb piedestálra emelni, midőn azt állítom, hogy az Axmann Béla- és családjának Egerbe tele- pedése, társas életünkre nézve v a 1 ó d i n y e r e s é g leend. (E nyilatkozatom olvastára szinte látni vélem egynémely bús hazafi polgártársam orczáján a förmedvényt!) Lássuk! Axmann Bélában Éger város orvosi kara egy igen derék, tehetséges és hasznos tagot nyerend, aminőre, mai viszonyaink között, egy 22,000, legnagyobb részt katholikus lélekszámból álló városnak okvetlenül szüksége van. Hisz e lapok múlt számának szerk. jegyzetében az állittatik, miszerint egy egri tekintélyes orvos többek előtt oda nyilatkozott, hogy: a főorvosi aspiránsok közt dr. Axmann Béla biralegtöbbqualifikatióval! — Másod sorban az Axmann-család által nyer társadalmi életünk egy par excellence művész-családot, melynek jelentősége minden müveit ember előtt azonnal evidens leend, ha meggondolja, hogy még el nem használt, s számbavehető dillettánsmüvészi erők hiányában, ma, jótékony czélra, egy valamire való hangversenyt sem vagyunk képesek összehozni! előtt; emitt egy-egy leány vizet merített a kutból, amott a másik, harmadik a tehenet vagy kecskét hajtotta ki. Egyébiránt falusias csend volt mindenfelé. Ursa lépteit egy kis ház felé irányozta, mely első tekintetre mindjárt feltűnt neki vörös fedelével, tiszta fehér falával. A többi házaktól kissé távolabb, egy dombocskán állott, csinos kis kert közepén. A fehér falak barátságosan, hivogatólag csillámlottak ki a zöld lombok közül, s az alacsony kéményből fölemelkedő füst, mint átlátszó föllegecske lebegett a fák koronái felett, melyek csöndes morajjal susogtak, mint valami imázó gyülekezet. Ursa azt gondolta, hogy itt a lelkész lakik, s egész bátorsággal ment a bokrok közt a ház felé. Az ajtó elé érve, heves ugatással jött feléje egy nagy fehér kutya. — Mit akarsz ? — szólalt hozzá a leány. — Szét akarsz tépni talán ? Ej, csendesedjél, jó barátom! — Azzal a kutyához közeledett, oly szándékkal, hogy azt megsimogassa. A kutya a jövevény bátor, szép hangjától megigézve, fai-kát kezd e csóválni, s ment előre a házba, hol egy kis konyhán keres tül, melyben minden serpenyő, minden fazék ragyogott a tiszt ágtól, csakhamar a fehérre meszelt lakszobába értek. Bent a szent Györgyöt ábrázoló kép alatt, hosszú fenyő-asztal mellett, egy férfi ült. Előtte egy tál forralt téj s majdnem egész kenyér volt, melyből a szeliditett csíz a morzsákat vagdalta. A férfi középidejü volt, szép arczczal, hosszú szőke szakállal s nagy, ábrándos kék szemekkel, melyeket mereven, mintha nagyon meg volna lepetve, függesztett a belépőre. — Ki van itt? — kérdé meglepő zengzetes hangon.
