Eger - hetilap, 1885

1885-10-13 / 42. szám

340

ensembléik által gyönyörködtetik a hallgatót, — az öntudatos összetanulás már ama kellő fokra fejlesztette az előadás harmóniáját, melyben az egyes szólamok teljesen alárendelik magukat egymásnak, s az egyöntetű, szépen egybeolvadó összhangzatnak, s csupán ott emelkednek ki helyenkint, hol ezt a szerző inten- tiója, s a zenemű harmonikus alkata megkívánja. E tulajdonságok jellemezték okt. 6-án, a requiem egyes részleteinek előadását, mely, mig egészben véve a legkritikusabb igényeket is teljesen kielégíthette, egyes részleteiben, különösen Wusching és Bognár gyászdalainak mélyen átérzett, gyönyörű interpretátiója által megható módon sükerült.

Ezen a magaslaton áll ma az „egri dalkör“, mely készületeket teszen, hogy a jövő évi országos dalversenyen, Pécsett, síkra szálljon, s Miskolczon kivívott babéraikoz újabbakat szerezzen. S a tapasztaltak után Ítélve, nekünk épen nincs kétségünk benne, hogy e nemes czélját el fogja érni . . . ha . . .

Ez a piczi „ha“ szó után bizonyára annak kommentárját várja a t. olvasó. — Ismeretes dolog, hogy az egri tisztelt publikum, nem tudva felfogni, vagy inkább nem akarva belátni a dalárda kulturális és társadalmi hivatásának fontosságát, megfoghat- lan közönyt és indolentiát tanúsít dalkörünk iránt annyira, hogy még a pártoló tagok számára rendezett, tehát ingyenes dalestélyei is — ha nincsenek tánczmulatsággal egybekapcsolva, — csakúgy konganak az ürességtől, ügy látszik, az egri nemes publikum nem sok élvezetet talál a művészi négyes-dalok előadásában. E részről tehát az egri dalkör sem kellő támogatással, sem megkivántató buzdítással nem találkozik, s hogy ez nagy hiba, s erősen lehangoló körülmény e derék egyletünk fejlődésére nézve — az egyszer bizonyos.

S hogy e szomorú körülmény daczára, dalkörünk pár év óta még is fönáll, sőt virágzik, a tagok többségének odaadó buzgalmán kívül, legfőkép az egylet fáradhatatlan elnökének, dr. Danilovich Pál városi tiszti főorvosnak köszönhető, ki semmi fáradságtól, semmi áldozattól nem retten vissza, ki éjjel nappal fut, fárad, törekszik, buzgólkodik, hogy a dalkör tagjait együvé hozza, s összetartsa.

S itt a helye, hogy „ha“ szócskánkat kommentáljuk. A legnagyobb kitartás, legernyedetlenebb buzgalom is lankadni fog elébb-utóbb ,ha végre kezd kimerülni. Részünkről kedvezőtlen, sőt aggasztó körülménynek tartjuk, hogy valamely egylet több-kevesebb számú tagjait a szünet nélkül való figyelmeztetés, a folytonos zaklatás, vagy épen álszemérem tartja az egyletben, s nem ama nemesebb ambitio, ama műveltebb felfogás, mely megtiszteltetésnek tartja, hogy ily kulturális egyletnek tagja lehet. A művelt lélek és érzés e felfogása, s nem a hajszolás, kell, hogy vezérelje a dalkör tagjait, hogy az egyletnek mindenha hű, állandó s buzgó támaszai legyenek; oda kell emelkedniük, hogy az egyletbeli tanulás óráit, napi fáradalmaik után, a művelt társas összejövetel, a baráti, kar társi találkozás, s a legnemesebb szórakozás idejének tekintsék, amelynek elérkezését ürömmel ’■várják, s a melyre szeretettel, kedvvel siessenek. Mig ez a dolog idáig fejlődik, és érlelődik, nem mondjuk, hogy elémozditása némely praktikus eszközöket nem igényel, melyek egyikét, a dalkör tagjai közt, időnkint, szűkebb körű barátságos estélykék és mulatságok rendezésében találjuk; — de azt állítjuk, hogy ha dalkörünk benső életének eme színvonalára emelkedik, saját magában oly alapot és erőt nyer, mely azontúl csak magáért, s kitűzött magas czéljáért, fog élni, fejlődni, s lelkesülni, s melyet azontúl többé semmiféle publikum indolentiája meg nem dönthet. Szikszai.

Társadalmi ferdeségeink.

(Vége.)

S mit mondjunk az „uj földes urak“-ról, kiknek elei még csak nem oly rég is, nyulbőrt meg tollút hordtak a hátukon, mig ma megtollasodott, felgazdagodott utódaik széltiben „nagyságot tátják,“ „méltóságoItatják“ magokat! . . Tisztelet az iparkodásnak! Mi az élelmes vagyonosodást nem: irigylésre, hanem követésre méltónak tartjuk, s ép ezért meg kívánjuk jegyezni, hogy e helyütt kizárólag, csak a veszedelmes, nevetséges, és igy méltó megrovást érdemlő c z i m k ó r- Ságról beszélünk.

Hajdan Erdélyország uralkodóinak „nagyságos fejedelem“ volt a czimök. Ma az „isten kegyelméből“ „felséges császárok és királyok,“ titulus dolgában, egy rangra emelték magokat a „felséges“ úristennel.

Hogy „a capite foetet piscis“ . . e téren is az ország fővárosa megyen „jó példával“ elől, az bizonyos. Hiszen ma már annyi ott a tisztviselő, állami, közhatósági, s magánhivatalnok, hogy ha fegyver alá sorakoznának, maga e hivatalnok-had egy fölöstökömre megenné vitéz Carol király egész irredentás rumuny- hadseregét.

Az is bizonyos, hogy e hivatalnokseregben annyi a rangfokozat, hogy czimszerinti megkülönböztetésökre kevés volna magának a kliinai császárnak teljes titulusa, mely pedig, tudvalevőleg egy egész szótárat foglal magában. Azután az egyes hivatalnokok, az alsóbb ranguakkal szemben, annyira féltékenyek rangkülönbAz „EGER“ tárczája.

A csoda-orvos.

— Beszélj'. —

(Folytatás.)

Némi vonakodás után megadta magát a gróf s csöndes léptekkel távozott a szobából. Az orvos kikisérte őt az első szobából, közben megígérve, hogy mihelyt eljő az ideje, azonnal be fogja hívni. Azzal gondosan bezárta az ajtót.

A benső öröm sugára derítette most fel a fiatal orvos komor arczát, midőn a kis, csöndes szobában egyedül volt a beteggel. Az ágy elé bocsátkozva forró csókkal halmozta el a fiatal asszony szép fehér kezét, s ujjaival a felbomlott barna hajfürtöket simogatta.

— Erős lélek s kitartás kell hozzá, — suttogá mintegy magában — de néhány óra múlva, reményiem, aratni fogom öt évi fáradozásomnak és szorgalmamnak termését.

Most megszorította a fiatal hölgy kezét, mire az felébredt, s szép epedő szemeit felnyitotta. Remegett a bámulat, öröm és aggodalom miatt, mikor a fiatal embert, kezét fogva, ágya előtt látta. Endort is szorongó örömmel töltötte be ez a pillanat, melynek boldogsága úgy tűnt fel mindkettőjüknek, mint álomkép, melyet féltek csak egyetlen szóval is megzavarni. Azért is egy ideig némán néztek egymás szemébe.

— Emma, — szólalt meg végre Endor, — ez az óra a kettőnké. Nyolcz napja, hogy ide járok s csak ma sükerült végre tanúk nélkül beszélhetnem veled. Ah, öt hosszú nehéz éve már, mióta

téged elvesztettelek. Mily drága most nekem ez a néhány perez, felér egy örökkévalósággal.

A fiatal ember szavai elérzékenyültek, a szép beteg szemeiben könnyek csillogtak.

— Oh, mennyi gondomba került, mig annyira felküzdöttem magamat, hogy nevem ismertté lett, s ebbe a házba is bejuthattam, — folytatá Endor. Álczát nem viselek, én valóságos orvos vagyok, te tudod azt, mert hisz orvosnövendék voltam, mikor először megláttuk egymást. Mily kedves emlék az még ma is.

A grófné Endor kezét mellére szorította s szelíden tekintett rá.

— Emma, tudom, mennyit küzdöttél, szenvedtél, mennyire ellenkeztél, mennyi könnyet hullattál házasságra lépésedkor; de hogyan hitted azt, hogy én téged elfeledtelek, mivel ama végzetes nap óta, melyen rokonaid unszolására kezedet a grófnak nyújtottad, én nem mutatkoztam többé közeledben? Nekem magányra volt szükségem, hogy elvesztésed feletti nagy fájdalmamat legyőzzem, látásod szivem sebeit csak jobban felszaggatta volna; hogy feledhettelek volna el téged, szivem életét ? Azóta is folyton reád gondoltam. Akkor szegény, ismeretlen voltam, a ki nem tudtam volna neked kárpótolni a fényt és gazdagságot, melynek a gróffal való házasság által részesévé lettél; azért nem is kérdezhettelek meg az egybekelés előtt: vájjon akarsz-e enyém lenni, s engem követni. Ismerve benső, hű szerelmedet, meg voltam győződve, hogy beleegyeztél volna; én nem akartalak szerencsétlen sorsra juttatni. Most azonban, midőn orvos vagyok, ki hivatásomat értem s nevem széles körben ismeretes, oly boldogságot ajánlok fel neked, melyet öt évi fényes, de rideg élet után méltán megérdemelsz. Tudományom titkait átfürkészve, merész, nehéz vállalatba fogtam, mely téged visszaadhat nekem s a süker a te elhatározásodtól függ.