Eger - hetilap, 1885
1885-04-07 / 15. szám
3 litikánk iitközhetik. még mindig nagy és mély gyökérrel bír. Ámde hogy ilyennel örökre ne bírjon, ngy hiszem, arról önmagunk tehetünk legtöbbet. Én azt tartom, hogy a rósz indulatot a jó indulat fegyverez- heli le leginkább és legtöbb sikerrel. A kivánt változás siettetése tehát legnagyobb részben tőlünk, jövendő magunktartásától s a nemzet által követendő jóakaró és észszerű politikától függ. Én a magyart úgy ismerem, mint a ki minden körben, a hová lábát teszi, hóditólag rokonszenves és szeretetreméltó tud lenni, ha azt igazán akarja. Szeretet és rokonszenv pedig szeretetet és rokonszenvet kelt. A kik ma gyűlölnek, meglehet, szeretni fognak, ha velük való magán és társadalmi érintkezéseinkben mindig ugyanazon jó és nemes indulattal találkoznak. Érvényesítsük tehát szellem-erkölcsi hóditó fegyvereinket is, de állandóan és következetesen; mert a „constantia morum“ itt is, mint mindenütt, a sikernek biztositéka. És mi tapasztalni fogjuk, hogy a mágnes-vessző, mely elhajlott, tőlünk, ismét felénk irányul, és a keleti dolgoknak kivánt megoldását nagyban elősegitendi. E mellett, szólnak azon esetek, melyekben egyes hazánkfiai máris sikert és őzéit értek. Erie utalnak az előrelátó trónörökös ő fenségének annyira rokonszenves keleti utazásai; hogy ne feledjem Bismarck herczegnek, ha jól emlékszem, mintegy 15 évvel ezelőtt Bécsben alkalmilag elejtett szavait sem, melyekkel minket keleti érdekeinkre figyelmeztetett, s a mely szavak szintén nem szűkölködtek minden realitás nélkül. És koszorús költőnk mélabús felsohajtása: „Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban,“ mire másra utalna, mint arra, hogy törekedjünk régi befolyásainkat visszaállítani: hogy hol, és a világ mely másik táján, mint éppen a keleten, régi dicsőségünk ezen vérünk áztatta classicus téréin, hol a koronának még mindig vannak fent,ártott, jogai ? Legyenek tehát bármily nagyok a nehézségek és akadályok, melyek a hagyományos politikának útjában állanak, legyenek az ellenszenvek, melyek azt, perhor- rescálják, még oly hatalmasok és erőszakosak, az élet nagy exigentiái előtt meg kell hátrálniok. Biztosnak veszem, hogy az első politikai nagy szükség, a mint felmerülend és érezhető lesz, visszaállítja a kapcsolatot köztünk és a tartományok közt, melyekre a korona „jura sua usque adhuc legitime retinet“ ; természetesen nem a régi hűbéri formában, mit az uj korszak nem tűr, hanem a szabad szövetkezés és érdekközösség alapján. De hát erre azt lehet mondani, mit használ mindez a czimzetes püspököknek, hiszen világos és bizonyos, hogy ha a végrendeletnek politikai része teljesülne is, a régi püspökségek még sem lennének visszaállíthatok. Erre röviden megjegyzem, hogy nem a betű, hanem a dolog érdemére kell fektetni a súlyt. Nem az a kérdés t. i. hogy e vagy ama püspökség pl. a pristinai, melynek én vagyok a czimzetese, visszaállitható-e még, vagy sem, hanem a kérdés abban kulminál: vájjon áll-e az ország érdekében, hogy keleten egy rokonszenves hierarchia is legyen, mely az anyaország hierarchiájával organicus kapcsolatban álljon? Ha el is hiszem, hogy annak létesítése nehézségekkel, akadályokkal jár, de hiszem azt is, hogy azok nem lesznek legyőzhetetlenek, mert legfeljebb is csak diplomatiai tárgyalások és pénz kérdése maradnak. Ily reménykedés és nézetektől vezéreltetve igen természetes, hogy én, és hiszem, hogy velem együtt más czimzetes püspök társaim is igen fájlalják, hogy épen az uj korszak elején, a pirkadó hajnal első sugaránál, nekünk meg kell válnunk ezen főrendiháztól, melyben három századon át ezen politika symboluma gyanánt ültünk és mindig rokonszenves és baráti fogadtatásra találtunk. (Tetszés.) Szabad-e reményleniink, hogy a nemzeti kegyelet mégis megvédi a százados fát, mely ott áll a Tisza és Duna partján — igaz, már nem virágzik, gyümölcsöt sem hoz, de a földbe mélyen belenyúló gyökere még mindig sarjakat. hajt, melyek védik a gátat, mig maga a fa, a múlt emlékeiből font koszorújával fennen hirdeti az ősi dicsőséget, és tettre serkenti a lelket és szivet. Ha a nemzet nem kegyelmez neki, mi természetesen nem menthetjük meg. (Éljenzés.) Jtiyt’i', á'S.-ltfC. nyomtla. JS-i5.
