Eger - hetilap, 1885
1885-04-07 / 15. szám
Melléklet az „Eger“ lo-ik számá'oz. 1 Danielik János prisztinai ez. püspök beszéde a főrendiház martius hó 26-iki ülésében. Xagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek Engedelmet kérek, hogy ezen szakasz felolvasása alkalmából, mely szakasz bennünket czimzetes püspököket az ezen házban jövőre helyt foglalandó tagok sorából egyszerűen kitörül, nehány kegyeletes szót szenteljek azon kor emlékezetének (Halljuk!), mely százados törekvései és véres tusái után, támogatva az életexigentiák által, az aldunai és balkán-félszigeti tartományokat a magyar szent koronával állampolitikai kapcsolatba hozta, és létesité azon püspöki székeket, melyeknek czimzetesei e házban egész mostanáig üléssel és szavazattal bírtak. Elmélkedve ezen korról, eszembe jut, amit 1443. november 9-én Hunyady János irt épen a Balkán szorosok tőszomszédságából erdélyi vajda-társa-, Ujlaky Miklósnak : „Seregünk — úgymond — még egészen ép és viadal után áhítozik, s napról-napra növekszik, mert a király tábora megtelt bosnyák, bolgár, dalmát, albán és rácz érkezőkkel, kiket megjelenésünk nagy örömre hangolt, Eleségnek bőségében vagyunk, a készlethez, mit magunkkal hoztunk, még hozzá sem nyúltunk. - a környékbeliek vásárra hoznak mindent, mire szükségünk van.“ Ezen néhány sorból is tudjuk, mennyire jól és otthonosan érezték és találták magukat őseink azon korban a Balkán tájain. A népség versenyez az élelmi szerek összehordásában, a királyi tábor megtelik a különféle törzsekből érkezett lelkesedő önkéntesekkel, a vajdák hűbéri szolgálatot tesznek, s hüségi esküt fogadnak, szóval mennyire közel voltunk már ekkor azon eszmény megvalósulásához, a melyért a 17. század végén és a 18. század elején egész Mária Terézia uralkodásáig, midőn az orosz befolyás emelkedett túlsúlyra, annyi államférfi, diplomata és történet-tudós lelkesült, értem egy nagy confoederalt dunai állam eszméjét, és pedig a magyar szent korona oltalma alatt és a magyar nemzet vezénylése mellett. E tényből az a tanulság foly, hogj' azon időben ezen nagy és annyi erőteljes törzs lakta területen, semmi más nép vagy törzs sem birt államalkotó képességgel, csak mi, és hogy ebbeli fölényünket ama századok diplomatái, államférfiai és történettudósai készségesen elis- merék. A többi, a nehézkedés törvéuyénél fogva mind ránk támaszkodott és szorongattatásai közt nálunk keresett oltalmat. Őseink végrendeletet hagytak ránk, melyet azon időből fenmaradt egyik okmányban következő ünnepélyes szavakban látok kifejezve: „Vívjunk meg inkább ezer veszélylyel, sem mint a birodalom megcsonkittas- sék. Az országból nemcsak végleg, de ideiglenesen sem szabad valamit elidegeníteni, ffyalázat érné a magyart, ha ő apáitól kapott örökségét nem hagyhatná egészen és épen fiainak és unokáinak által.“ S e végrendeletet őseink mai napig híven megtartották. Soha semmi körülmények, még a legvégsőbb szorongattatások közt sem mondottak le örökös joggal egy talpalatnyi darab földről sem. A törökökkel kötött békekötések fegyverszünetek voltak inkább, semmit valódi békekötések, melyek a békét egész országok és tartományok örökös átengedésével vásárolják meg. Ők engedtek az erőszaknak, de mindig a jog és szabadság fenntartásával, hogy azt. a mit az erőszak elvett, a midőn lehet, visszaszerezhessék. Meg tudták ugyanis becsülni az erkölcsi erőt, melyet a fen- tartott jog kölcsönöz az elveszett ügynek. S a fentartott jog becsének ezen érzete szilárdította meg bennök kétségkívül az elhatározást, hogy ők a velünk egykor hűbéri viszonyban állott tartományokban létezett püspöki székekre folytassák a kinevezésekot akkor is, midőn a korona közvetlen hatalma ezen tartományokban már megszűnt és maguk ezen püspökségek is végkép elpusztultak. Jogérzetüknek ugyanis inkább felelt meg, folytatni a kinevezéseket és a kinevezetteket azután otthon foglalkoztatni, az országos tanácsokban, a kormány- és törvényszékeknél, vagy a mire az akkor meggyérült püspöki székek és gyakori diplomatiai érintkezéseink idejében, még szükség is volt. a diplomatiai téren, a Stambulbá, Velenczébe, Rómába Krakkóba és a különféle német udvarokhoz és országgyűlésekhez menesztett küldöttségekben, semhogy a kinevezés megszakításával a vég abdicatiónak hitét megszilárdítsák s ez által az utókornak valamiben praejudicáljanak. Hitük és reményük a nemzet ősi missziójában oly erős és rendithetlen volt, hogy nem haboztak őket az országgyűlésen, és pedig ezen ősi tiszteletreméltó házban iilési és szavazati joggal, mintha csak valódi megyés püspökök volnának, felruházni. hogy ittlétekkel emlékeztessék a nemzetet, hogy mily fontos és főbenjáró hivatás teljesítése várakozik reá, és ápolják benne a reményt és hitet, hogy jönni fog előbb-utóbb egy idő, és támad egy férfin, a mint támadt is egy az oly kedves és rokonszenves emlékezetű savoyai Eugenben, a ki ezen eszmének tudatára ébred, és azt kedvező időben végre is hajtandja, nem tűrve azt, hogy a magyart kelet felől mind csak kisebb nép és törzs vegye körül, melyre neki befogása még sincs, sőt a mely olyanok befolyásának van kitéve, kik a magyarnak nem igen különös jó barátai. Ha mégis az előttünk fekvő törvényjavaslat minket czimzetes püspököket ülésezési jogunktól megfoszt,
