Eger - hetilap, 1885

1885-04-07 / 15. szám

125 III. A makiári külvárosi lakosok felfolyamodásának. — mely­ben a legelő bérbe adását megtiltó tanácsi határozat megváltoz­tatását kérték — hely nem adatott. IV. A közvágó hid, úgy a tűzoltó őrtanya mellett készíten­dő szekér-közlekedési hid, és fedett csatorna kiépítésére vonat­kozó árlejtés eredménye elfogadtatott, e szerint a közvágó hid vállalkozási ára 3635 frt 36 krt a tűzoltó őrtanyai hid és Csa­tornáé pedig 1351 frt 79 krt tesz. V. A házi pénztárnok részére az 1883-ik évi alapítványi számadásokra, — a gazd. felügyelő részére pedig, az 1880. 81. és 82-ik évi számadásaira nézve a felmentés megadatott. VI. A legtöbb adót fizetők névjegyzékének összeállitásával Petravich Bertalan ein. alatt Babócsay Sándor, Fekete Károly, Fülöp József, Dusárdy József. Gyűltek Lajos és Úry Józsefből álló küld. bízatott meg. VII. A czéltalan lövöldözésnek a szülőhelyeken leendő eltil­tása végett szabályrendelet alkotásával a vár. tanács megbizatott. VIII. A községi iskolaszék véleménye a hatvani külvárosi negyedben felállittatni rendelt iskolára vonatkozólag; — tekintet­tel arra, hogy ezen uj iskola felállításához az állam mivel sem hajlandó járulni; sőt a már meglevő iskolák költségei segélyezé­séből a múlt évekhez képest az idén 20%-kal nagyobb levonást tett; a város pedig korlátolt anyagi helyzete miatt ez ujabbi ki­adást fedezni egyáltalán képtelen. — elfogadtatott, s Hevesme­gye közig, bizottsága ily értelemben értesittetett. Végül a fogyasz­tási adó-számadások vizsgálatára. Mednyánszky Sándor és Simo- nyi Károly képv. kérettek fel. Az amerikai kivándorlás. A belügyminisztérium a legterjedtebb közzététel végett, valamennyi törvényhatóságnak megküldte a new-yorki kereske­delmi kamara lapjának egy közleményét, melyben ezen kamara óva inti az európai kivándorlókat, hogy az Egyesült-Államokba jelenleg ne vándoroljanak. — A közlemény következőleg hangzik: New-York, 1885. január hó. Bevándorlás. Minden európai kor­mánynak, legyen az országos vagy municzipális, minden befolyá­sos állású egyházi és világi férfiúnak sürgősen figyelmeztetni kell a munkás-osztályokat, hogy a jelen idő az Egyesült-Államokba való bevándorlásra nem alkalmas, mert úgy a mezei gazdászat, Évek múlva. (A „schöne Rezi.“) Elbeszélés. (Vége.) Elég az hozzá, hogy Lajos nem feledte Rezit s tanulmá­nyai végeztével, mielőtt állását a gerichtsrath oldala mellett el­foglalta volna, útra kelt részben szórakozás végett, részben, hogy Andaut, kora ifjúsága aranyos helyét, s — mint Ilivé — első sze­relme tárgyát újra lássa. Izgult kebellel közeledett, s emlékei annál hevesebb dobo­gásra keltették szivét, minél inkább fölismerte a hegyeket, az er­dőt, a patakot, a völgyet, melyben Andau feküdt. Sötét estére vált az idő, midőn Andauba ért, s nem tudta már jól kivenni, mi lehet az a töltés-forma magaslat a patak mentén, s mi czélja lehet a földhányásnak a falu mögött. A „nagy kocsmában“ a szokott élénkség fogadta. Felment a jól ismert lépcsőkön, végig sietett a nyílt, oszlo­pos folyosón, bepillantott a konyhába, de megütközésére, sem Lizi, sem Rezi nem volt ott, A széles, nagy tűzhely mellett egy ismeretlen asszony osztogatá parancsait. Belépett a szobába, meg­lehetősen telve volt, de itt sem találta a kiket keresett, Az örök vidor, mosolygó Rezi s a kissé félénk Lizi helyett, egy pár pin- ezér-forma legény szaladozott az asztalok körül. Vacsorát rendelt s a kocsmáros után tudakozódott. Jó for­mán el is fogyasztotta, mire Winkl bácsi előkerült, Közönyös arczczal állt a vendég elé s kérdezte: mit akar. Lajos végig nézett rajta s úgy találta, hogy a néhány év alatt nagyot változott, Arcza elvesztette derült, mosolygó kifeje­zését, haja s szakáiéban nagyon sok fehér szálat lehetett látni, potroha, melyet elégülten szokott simogatni, nagy részben eltűnt, ruhája sem volt oly rendben, mint hajdan. — Jó estét, Winkl bácsi. Nem ismer? mint a gyár- és bánya-ipar pang, s a munkások tízezrei munka- nélkül vannak s nejeikkel s gyermekeikkel együtt éhséget szen­vednek. A new-yorki jótékony egyleteknél 45.000 család, mintegy 180.000 egyén nevével van jegyezve, kik az egyletektől az utolsó három évben segélyezést nyertek. Ez csaknem hihetetlennek lát­szik azok előtt, kik a szegénység és nyomor óriási növekedését nem ismerik. És a bevándorlás ezen Ínségesek számát folyton szaporítja. Az 1880 évi népszámlálás kimutatta, hogy a bénák, gyámoltalanok és bűnösök száma közöttünk nyugtalanító módon szaporodik, lakosságunkból egy fél millió foglyokból, tébolyodott, k, süketnémák- és vakokból áll, ezen fél millióból 100.000 beván­dorlóit. Tudva, hogy ezen figyelmeztetésünk minden európai ke­reskedelmi kamaránál olvastatni fog, valamint az összes amerikai konzulátusok által is, kérjük olvasóinkat, minden módon oda ipar­kodjanak hatni, hogy az Amerikába való bevándorlást megakadá­lyozzák, mindaddig, mig arra kedvezőbb viszonyok jönnek létre. A New-Yorkban megjelenő „Amerikai Nemzetőrében pedig, az újvilágba vándorolt hazánkfiairól nemcsak megdöbbentő, s mélyen elszomorító, de szégyenletes adatokat is olvasunk. A bevándorlást ellenőrző bizottság legközelebbi kimutatása szerint — Írja az idézett lap — a mult 1884-ben csupán a New- Yorkban partra szállt bevándorlók száma 330,030, tehát 75,879-el volt kevesebb, mint az előző'évben. E bevándorlottak közt volt 15797 magyarországi, 7093 cseh, és 3731 osztrák alattvaló. Mig tehát minden más nemzetbelieknél csökkent a be­vándorlottak száma, addig amagyaroké óriási mér­tékben növekedett! — S ebben az a legszomorubb, hogy már nemcsak a felső megyék, hanem Mosony, Sopron és Baranya megyék lakossága is tódul Amerikába, sőt a tisztán magyar ajkú alföldről is sokan mentek oda. De ami legfőbb: maholnap már titkolnia kell az ameri­kai magyar munkásnak nemzetiségét, ha meg akar élni; meg kell tagadnia származását, ha nem akar pirulni azon vádak súlya alatt, melyek ott a „hun g ári an“ névvel össze vannak kötve, vagy viselnie kell azon előítéletek következményeit, melye­ket Amerikában tót hazánkfiai idéztek elé, azon tótok, kik itthon a magyar hazában erősen perhorreseálják azt, hogy ők magyarok, mert ők szlávok; de mihelyt Amerikába érnek, azonnal eltűnik szláv kevélységük, büszkén verve mellüket, hogy ők magyarok. A szégyen pírja, és a benső felháborodás zavarja fel az igaz Az öreg végig néz rajta, s közönbös hangon mondja: — Nem én, uram. — Ejnye, pedig hajdan ugyancsak sokszor voltam itt. — Sok ember megfordul nálam, nem jegyezhetem meg min­denkinek az arczát. — Én vagyok Lajos. — Lajos, — Lajos, — micsoda Lajos? — X. Lajos. Meiningenben jártam iskolába. — Ej, ej, a kis Lajos? — szólt meglepetve az öreg Winkl. De megváltozott. Soha sem ismertem volna meg. Pedig hogyan szerettük mindnyájan. Nem volt oly pajkos, mint a többi, s any- nyi sok mesét tudott s oly sokat fnvolázott Lizinek s Rézinek. Egyet sóhajtott s félszomorú hangon folytatá. — Olyan rövid idő alatt mennyi minden megváltozott. De — tévé hozzá vidámabban — mondja el csak, merre járt azóta, mi lett belőle s hogy került ide Andauba ? Lajos elbeszélt híven mindent, s mikor életrajzával elkészült, ő is kérdezősködött. — Hát maga Winkl bácsi hogy van ? Az üzlet ? A leányok, Lizi s Rézi? — Bizony, bizony, — panaszkodott az öreg, — nem a leg­jobban. Öregségemre magamra maradtam. Rossz, hűtlen cseléd­ség. Mindenütt nem lehetek ott, s hátam mögött lopnak, csalnak. Lizivel sem értem el azt, amire számítottam. Azt hittem, odaad­hatom valami derék legényhez, ki majd kocsmámat átveszi s én öreg napjaimat a magam házában s az ő körükben élem le. Az­tán — fejezé be sóhajtva — nem úgy lett. — Mi történt? Csak nem halt meg-tán Lizi? — Hála Isten, nem. Hanem majd nem olyan, mintha meg­halt volna. Jól tudta, mit akarok vele, mégis belebolondult egy kaputos emberbe. Én persze nem akartam tudni az egész dolog­ról semmit. Lizi sirt, én pöröltem; s minél többet pöröltem, an­nál jobban sirt. Rézi is egyre biztatott: adjam oda, ha szeretik *

Next

/
Thumbnails
Contents