Eger - hetilap, 1884

1884-03-13 / 11. szám

90

Zsarnóczy.

Irta: Sajó Kálmán.

— Történeti beszély. —

(Folytatás.)

III.

Sötét fellegek tolultak az égre s mikorára a nap lemerült a havasok mögé, az egész láthatár vésztjósló felhőkkel volt be- sötétitve. — Villámok szeldelték át a tömött felhők ránczait. s roppant dördülések rázkodtaták meg a levegőt. A zúgó szél élethalál tusára kelt a hegyek királyi tölgyeivel s olykor egy recsegés roppanás sejteté az elem győzelmét az anyagon.

Kitört a zivatar s vadul verték az öreg eső cseppek a Jenő- vár ablakait. Egy-egy dübörgő moraj jelenté a levált szikla gör- dülését, mikor az roppant erővel a Garam medrébe esett.

Egy óráig tarthatott az elemek liarcza, mikor lassan lassan elcsendesült; nem maradva egyéb hátra a zúgó viharból gyengén permetegző lanyhánál, mit a holddal sebesen rohanó felhők hullattak el, mintegy engesztelésül testvégjeik hibájáért.

A mint a zivatar elmúlt, az öreg Jenő azonnal kijött Lászlóval a várudvarra, körül tekintendő, nincs-e még tenni valójuk.

A táj csendes volt, legfeljebb a Garamba s a fák leveleire hulló permeteg okozott egy kis zsizsegő zajt. — A hold fénye küzdött a képe elé tolúlt szürke felhőkkel, hol felülkerekedve, hol legyőzetve általa, majd halványan megvilágítva, majd újra sötétségben hagyva a tájt.

— Nem jó lenne máglyákat rakatni atyám ? — kérdé a levente a tájt kémlő ősz bajnoktól.

— Még most nem, hanem úgy egy óra múlva, úgy is éjfél előtt nem jönnek az urfiak.

— Engedje meg atyám, hadd menjek ki egy pár jó vitézzel kémkedni; vagy talán még jobb volna, nem várni be a támadást, hanem úgy szétszórni őket.

— Fiatal ember vagy és heves. Mi bár várőrségnek elegen vagyunk, de sikharczra szállani azokkal a kemény orrú baglyokkal nem mernék. Maradjunk fiam, várjuk meg ; csak a falon belül ne eresszük. Majd az embereimet két részre osztom; egyiket a kapuhoz rendelem, s én állok az élire; másikat a falakon összevissza állítom fel, hogy akármerről jön a támadás, meg ne lepes- sünk. Ezeket te vezényled ; ha valamerről észreveszed hogy baj van, de csakis akkor, ha már nyillövésnyire vannak, mindet a fenyegetett helyre hivatod s a hogy tudod nyíllal, karddal, buzogánynyal fejőkbe vered, hogy : „a milyen a mosdó, olyan a törülköző.“ ,

— Édes atyám, nagyobb baj lesz a kapunál, engedjen oda engem. — Én fiatalabb vagyok, még nem olyan kár az életem. Meg aztán jobban is tud parancsolni az embereinek, mint én.

— László! úgy lesz a mint mondtam. Tudom mit csinálok. Még csak azt; ha mindnyájan egy felől törnének, arról egymást értesítsük. — Csató, szóllita meg Jenő egy arra menő csatlóst, — eredj, mondd a fiúknak nyergeljenek, itt az ideje. — Azután úgy egy óra múlva gyújtsatok máglyákat. Egyet az udvaron, egyet a Garam felőli fokon, egyet meg a havasok felől.

A megszólított csatlós sietett ura parancsát teljesíteni, ki Benkővel a jobb kéz felől emelkedő várkápolnának vette útját, melyből halvány fény derengett, ékes színekben törve meg a színes üvegből rakott ablakon.

— Gyere László! Kérjük Istent, segítsen meg küzdelmünkben, — mondá az öreg komoly, vallásos hangon.

A két bajnok eltűnt a kápolna ajtaján.

Ilonka mikor elvált Benkotől, úgy érzé, mintha valami titkos hang keblében azt súgta volna, soká nem fogják látni egymást. E sugallat, de meg az is, hogy kedvesétől válnia kell s oly vészes körülmények közt, nagyon megviselték szegény leányt. Hisz’ a delej, mely messziről titkos érzelemtől vonzatva, egyesül a másik sarokkal, vájjon nem csikordúl-e meg, nem rázkódik-e meg egész anyagában, mikor újra el akarják választani. Hát két szív, mely oly sokáig titokban égett egymásért, egyesülve s a körülményektől kíméletlenül elválásra kényszerítve, nem rázkódik-e meg gyökerestől ? Ha a férfi szív, nem érzi is oly erősen a rázkódást, oka, hogy ugyan-e szívben bátorság és ösztön kél az újra egyesülésre, mit tudva, hogy csak küzdelmek után érhet el, férfi ereje egész teljével ez akadály elhárításán csügg s gyengíti egy pillanatra fajdalmát.

De a nő. ki érezve elhagyott gyöngeségét, magán kívül egy atyát és egy kedvest is féltve, a történendőket remegve várva, a

kétes kimenetelt is elméjében forgatva, a balesetre gondolva, mily megrázkódtatásnak van kitéve ! '?

Ilonka öreg dajkájától kisérve ment hálószobájába, hol az egyszerű bútorzatot egy ágy, munka asztal, nehány szék s egy térdeplő, — felette a Megváltó keresztjével — tévé.

Hová for dúljon a remegő, félő, féltő, gyönge szűz, hol biztos segélyt remélhet; kihez bocsássa fel balsejtelemmel telt tiszta szive buzgó imáját, kinek beszélje el a kínokat, mik leikét mar- czangolják, ha nem annak, ki szeretettel terjeszti ki vérző kezét az előtte leborúlóra'? Zokogva rogyott Ilonka az imazsámolyra s fejét tenyereibe hajtva forró könnyeivel áztatá annak asztalát.

Az öreg dajka úgy szerette volna vigasztalni, oly sok szép szót gondolt ki magában, hogy drága gyermekét megnyugtassa; de halvány arcza, szinehagyott ajka s elszorult szive mindenre, csak nem vigasztalásra való volt s jó szándéka daczára egy szó se jött kir ajkán.- Édes Jézusom, — tőré meg Ilonka esdő szava a csendet, mi közben összekulcsolt kezeit s könytől áztatott kószin or- czáját esdőleg emelte a feszülethez, — ki soha nem hagyod el az üldözöttet, hozzád esdekel zokogó szolgálód. Juttass oh imádott Üdv'özitőm, kegyelmed kiapadhatatlan tengeréből egy csöppet, nekem kétségben szenvedőnek is. Oh adj erőt drága atyám és jegyesem karjainak, hogy az orv rablókat, kik sziizi tisztaságom vasas marokkal akarják széjjel tépni, visszaverhessék. Uram, csepegtesd szivembe a megnyugvás balzsamát, hogy e keresztet, melyet a te Atyád bölcsessége tett vállaimra, erős szívvel elviselhessem. De oh Uram! ha bölcs végzésed mást határozott, legyen áldott szent neved, nyugodtan viselem a szenvedéseket. Mi- atyánk. . . .

*

ík sk

így esdett az ártatlan szűz, még tovább is bizalommal csüggve a Megváltó képén, de felszáradt könye s megnyugodt arcza jelenték az erőt, mely keblét imája után megszállta.

Mikorra Jenő és Benkő a kápolnát elhagyták, már lobogott a három máglya, veres fényt vonva az épületek fa aira, megvilágítva a várdombot s távol az alján kétes homályba, majd áthatolhatatlan sötétségbe veszítve el sugarait. Éjfélt kiáltott a vár- bástyán az őr s erre mindenki a kijelölt helyére távozott.

A táj csendes volt s a távozó felhők mindjobban és jobban kideriték a hold teljes arczát, úgy hogy a máglyák majdnem feleslegessé váltak.

Egy óra telt el kinteljes várakozásban s már már azt hivék, a várva várt vendégek elhalasztják látogatásukat. Jenő és László fel s alá járkált csapatai között s különösen ez utóbbi gyakran emelé fel kezét szemeihez, vizsga tekintetével az utolsó bokor mögé is behatolni törekedve.

Már már türelmetlenkedni kezdtek s Jenő egy vitézt kiküldött, tekintene széjjel, vájjon nem vesz-e észre alább valami neszt.

A vitéz alig egy negyed óra múlva lélekszakadva szaladt, hogy az ág és tar galj recsegéséből következtetve úgy hiszi, hogy a rablók közelednek s azért nem várta meg őket, mert a zörejt nagyon közel hallotta ugyan, de az öreg sötétség miatt semmit sem láthatott.

Várakozva, még a lélekzetet is visszatartva, mindenki a sziklákat, bokrokat, fákat kémlelte, minden perczben várva, hogy onnan előbukkan valaki.

László nemsokára a hírnök megérkezte után egy fekete tömeget vett észre, mely inkább laposnak, mint magasnak mondható. Erősen rászegzé szemét, de a teli hold s máglya daczára sem volt képes az alaktalan tömeget felismerni, annyit azonban észrevett, hogy folyton közeleg. Gyanúja nőttön nőtt, mig végre egész bizonyossá lett, mikor a fekete tömeg ketté vált s egyik feléje, másik a várkapu felé, kanyarul!, összegyűjtő vitézeit s halkan intett, tartsák készen ijjaikat. A vitézek meredt szemmel lesték a pillanatot, mikor a tömeg felismerhető lesz s melyben Benkő jelt adand a lövésre.

A fekete tömeg nyillövésre érkezett s ekkor László vezényelt s ötven ijj pendülése jelzé ugyanannyi sivitó nyílnak a támadását.

A nyilak olyan formán kopogtak, mint mikor öblös pajzsról pattannak vissza, azonban egyetlen hang nem jelenté, volt-e hatásuk vagy sem. De annyit mégis használt, hogy a fekete lapos alak, bizonyosan észrevevén, hogy fel vannak fedezve, felegyenesedett, s ordítva rohanta meg a vár falát, létrát igyekezve ahoz támasztani, miközben a nyilak egyre kopogtak vértjeiken.

Hagyjuk el pillanatra a küzdőket s lássuk, hogy jöttek ide a rablók. (Folyt, köv.)