Eger - hetilap, 1884

1884-09-04 / 36. szám

336

jól va,ii, derék. A mama elragadólag játsza szerepét. Bizalmas közlés s mégis homályos. Az egész badar öeszé IbŐl egy szót sem értettem. De. mégis, igen, úgy értettem, hogy egy Lipót nevű fia van s egy fivére, a parancsnok, ki engem valószínűleg az estebédhez fog vinni s bemutatni. Tehát gyorsan vegyük fel a drága Lipótnak, bizalmas, de ismeretlen barátomnak ruháit. E mellékszobában, mondá a mama. . . Ah, ah, ez igen csinos. . . Kefék, illatszerek, kenőcsök, kitűnő finom, tiszta fehérnemuek, nadrág, mellény, frakk, lakk. klakk, minden van itt . . . még fehér keztyűk is. Ezt nevezem aztán váratásnak.

Auatol csakhamar csinos arszlánná változott át s becsületére legyen mötidva, igen szép legény volt, méltó a lovagias, regényes szerepre, melyre őt a véletlen szerencse szánta.

Mialatt megbocsátható hiúsággal nézegette magát a tükörben s szorongatta a mellénycsatot, hogy gyomra türelmetlen kor- ‘gasának hallgatást parancsoljon, háta megétt e mély hangon kiejtett szavakat hallotta:

— Nos, kedves Brémond, készen van ön?

A parancsnok volt; magas, sovány öreg ember, nagy orral, szőke parókával s mellén a szt. Lajos-rendjellel.

Anatol megfordult, nem tudva micsoda hatást fog tenni jelenléte ez új egyénre. Az öreg elégülten vizsgálta meg őt tetőtől talpig s kis idő múlva csendesen mondá:

— Örömmel látom, hogy Lipót nem csalt meg bennünket; csinos ficzkó igazán s az nem is árt ily körülmények között. Nyújtsa ön kezét, — folytatá hangosabban — azon a ponton, melyen mi állunk, nem vagyunk többé egymásra nézve idegenek, jóllehet ebben a pillanatban látjuk egymást először. Bevezetem s bemutatom önt. Az utasításokat, melyeket önnek Lipót adott, talán nem feledte el ön ?

— A mi ezt illeti, uram, — mondá Brémond — a nélkül, hogy hazudnám, tökéletesen megnyugtathatom önt: abból, mit nekem Lipót mondott, egy szót sem felejtettem el.

— Derék. Tudja tehát ön, hogy uuokahugomat Leonának hívják s hogy önnek szükségkép úgy kell mutatnia magát, mintha unokahúgomat már Párisban megismerte volna, akkor, midőn a múlt évben anyjával Martyné asszonynál látogatóban volt. E tettetést jól meg kell önnek tartania a világ és különösen Ursula nagynéuénk mellékrokouainak szemei előtt. Egy szót ki ne bocsásson ön, a mi önt elárulhatná. Érti-e ?

— Tökéletesen parancsnok úr, tökéletesen.

— Derék. Most hát menjünk, kedves Brémond. A pillanat itt van, menjünk.

Brémond ez ünnepélyes pillanatban el kezdett ingadozni; de a kaland sajátsága, a kívánság, annak folyamát és kimenetelét tudni s hozzá (mert ezt is meg kell gondolni!) az emésztő éhség, mely őt gyötrötté, mindez indító okok arra határozták őt, hogy a parancsnokot kövesse.

A parancsnok Brémondot egy széles, fényesen kivilágított lépcsőn vezette le s beléptek a szalonba, hol nagy társaság volt egybegyűlve. Belépésük élénk érdeket keltett.

— Van szerencsém, — mondá a parancsnok — Brémond urat bemutatni, mint unokahugomnak, Cerny Leonának jövendő férjét.

E szavak hallatára az ifjú párisi bámulata a legnagyobb zavarba ment át s csaknem leroskadt. De a parancsnok erősen tar- tá őt, mialatt fülébe súgott:

— - Lélekjelenlét, hidegvér, uralkodjék ön indulatain.

A művész azonnal összeszedte magát; a parancsnok először is Cernyné asszony elé vezette öt, kivel már röviden találkozott. Az asszonyság mellett egy kedves, szép leányka állott, mintegy 17 éves, ki elpirulása és zavara által elárulta, hogy ő Cerny Leona. Mialatt a mamát és leányát üdvözölte s nehány a körülményekhez illő s a parancsnok által fülébe súgott hízelgő bókot mondott volna nekik: a család rokonai és barátai által látta magát körülvétetve; kik egészen elhalmozták udvariasságukkal és nyájasságukkal. — A fiafal művész, minden nagy világiassága mellett is, a legnagyobb kétségben, zavarban és ámulatban volt; végre sikerült ismét a parancsnokhoz csatlakoznia, azzal az elhatározással, hogy a félreértést fölfedezi, mely sokkal komolyabb és fontosabb jelleget vett fel, semhogy könnyelmű hallgatás által azt végletekre menni engedhette volna. De a szürke parókás úr nem engedett neki időt ezen tisztességes szándékának kivitelére.

— Kedves Brémondom, — mondá neki az öreg s egy ablakfülkébe vonta, hol senki sem hallhatta beszédjöket. Az ön megérkezése nagy szerencse húgomra és önre nézve. Egy napi késedelem mindent elront. ítéljen már most ön ez után, mily szorongva vártuk önt. Midőn hallottuk, hogy Beaume-nál a gyorskocsi feldőlt, nővéremmel nem tudtunk hova lenni a nyugtalanság miatt. Ha ön ama kocsiban lett volna, úgy e baleset unokahúgomnak 500 ezer frankjába került volna.

— Ördögbe! — mondá Anatol s fülét résen tartotta e szép összeg hallatára.

— Igen, édesem, — folytatá a parancsnok — 500 ezer frankjába. Holnap nyitják fel öreg Ursula nénénk végrendeletét, Tudja ön. . .

— Tehát holnap ? — kérdé a párisi.

— Holnap délben. De Lipót talán elbeszélte ezt mind önnek; vagy csak annyi ideje volt, hogy nőrokonom végrendeletének különös föltételét csak felületesen közölhette ?

— Igen, csak felületesen. . .

— Úgy elmondom önnek részletesen az egész történetet. Ma egy éve halt el Ursula nőrokonunk, fél millió frank és egy végrendelet hátrahagyásával, mely Cornillet kir. közjegyzőnél tétetett le, hogy az örökhagyó halála után egy év és egy nap múlva nyittassák fel. Egy öreg cseléd, ki a megboldogultat utolsó pillanatáig szolgálta s kivel gondolatait közlötte, elárulta nekünk, épen nyolcz nappal ezelőtt, hogy Ursula nénénk Leona húgomat nevezte ki egyedüli örökösnek, ha Leona a végrendelet felbontásakor már férjnél lesz ; ellenkező esetben az egész hagyaték a többi mellékrokonokra száll. E felfedezés mennykő-csapásként sújtott bennünket. Hol találjunk egy hét alatt illő, tisztességes férjet Leona számára ? Vigasztalhatlanok voltunk, kétségbe estünk s már lemondtunk a szép vagyonról, mely unokahúgomé lehetett volna, midőn testvére Lipót hirtelen felkiáltott: „Meg vagyunk mentve, Leona egy hét alatt férjnél lesz !;‘ Mi e nyilatkozatot eleinte badarságnak vettük; de Lipót nagy magasztalással beszélt s minden tekintetben kedvező leírást adott önről; lerajzolta a testvéries barátságot, mely önöket még az iskolában egye- sité, mindezt oly ékesszólással, hogy én és nővérem megegyeztünk abban, hogy Leonát gazdaggá és boldoggá teszszük. A többit tudja ön, édes Brémond; Lipót elutazott Párisba, felajánlotta önnek nővére kezét, ön az ajánlatot elfogadta s nehány óra múlva ön nekem kedves öcsém, Leonának pedig férje lesz. Csupán magunk vagyunk e házasság titkaiba avatva s hogy a tettetést jól megőrizzük, mindenkinek elmondtuk, miként ön már Páris- ban megismerkedett Leonával, s régebben megkérte kezét. Ez az oka, hogy nővérem, húgom és én úgy tettünk, mintha önt már régóta ismernék. Most tudja ön az egész összefüggést, édes öcsém.

Abban a pillanatban, midőn a parancsnok beszédét végezte s a művész hősies nyíltsággal meg akarta neki vallani, miként ő nem a várt Brémond, nagy mozgás támadt a teremben.

— Siessen, — mondá a parancsnok — siessen, fiatal barátom, nyújtsa jegyesének kezét.

Az éhes utas, azon balhiedelemben, hogy most már asztalhoz mennek, kérte lelkiismereti kétségét, legyen szánalommal gyomrának kényszerítő kívánságai iránt, csak legalább addig, mig a csemegézésre kerül a sor. — Ha most szólok, — mondá magában — akkor zavart, boszankodást, kétségbeesést okozok a tisztelt családban s elfelejtik az egész lakomát. Használjuk fel hát e tévedést legalább addig, mig a vendégeskedésnek vége lesz.

Karját ajánlotta a szép Leonának, ki remegve, de kellem- teljes mosolylyal nyújtotta neki a magáét. A művész lelkiismerete veszélyes szúrást kapott.

Azonban a vendégsereg nem állott meg az étteremben, hanem tovább ment egészen a kis házi kápolnába. A kápolna fényesen ki volt világítva s virágfüzérekkel díszítve; a tanuk és meghívottak két oldalt helyet foglaltak; az esketési mennyezet, mely két vörös selyem vánkos felett kiterjesztve volt, jelölte a helyet, hol a mátkapárnak le kellett térdelnie. Az óra éji tizenkettőt ütött.

Anatol húsz órai koplalás által egészen elgyöngülve és kábulva, csaknem ittasan a nap különféle eseményei — és érzéseitől, elbűvölve a szép menyasszony kellemei által, kinek keze az övében remegett s talán elragadtatva a fél millió frank hozomány által, melyet csak egymással nyerhetnek el (hála a különös végrendeletnek s a valódi vőlegény távollétének!) és végre, hogy mindent megvalljunk, ösztönöztetve bizonyos kalandkedvelő szellem által: azon ponton volt, hogy ily hatalmas kisértésnek megadja magát. Leonával a mátkapár számára készített helyre lépett, a hölgyet a piros selyem vánkosra engedé térdelni, maga is meghajtá térdét: midőn lelkiismerete fölébredt s föllázadt az illetlen cselekedet ellen, melyet elkövetni akart. Szemei a parancsnokot keresték ; meglátta azt a kápolna ajtajánál állni, ingadozó léptekkel hozzá ment s fülébe sugá: