Eger - hetilap, 1884

1884-01-10 / 2. szám

12

Stenia. Semmi. Örülök. hogy önt újra láthatom, ez az

egész.

Fab ins. Megint csak „ön.“ Ejnye kicsikém, beszélj hát világosan velem. Boszús vagy? mondd, mi boszautott fel?

S tenia. Nem én, nem vagyok boszús. Nem látja, hogy vidám. elragadtatott vagyok. (Tettetett, bűvölő lakossággal). Te, Fábius, ugyan mondd meg: hol voltál ma, mit csináltál?

Fábius. Dolgoztam, igen sokat dolgoztam, egész szakmánybán ; mint valami népszinmüiró. Elkezdtem némi buzgalommal, folytattam tárgyszerettei s végeztem lelkesedéssel.

Stenia. (Bizalmatlanul.) Hát aztán ugyan miféle nagy dolog volt az ?

Fábius. Mindjárt elmondom. A múltak árnyából egy évszázadok óta elfeledett nagy alakot kísérlettem meg regény vagy dráma keretében napvilágra hozni. Ez mippadóciai Asterius. É jeles férfiú kiváló szónok volt Constantin császár idejében a 4-ik században; egy napon kereszténynyé lett, azután elszakadt, végre ismét Jézushoz tért vissza. A hit dolgában történt eme vándorlásai alkalmával oly fenkölt eszméket örökített meg, melyek még nia is érdemesek arra, hogy velők egy bölcsész behatóan foglalkozzék. Én különösen az ancyrai püspökkel Marcellel folytatott, hitvitáit akarom népszerű, kedveltető mezbe öltöztetve világ elé hozni s a kereszténység történetéből egy nevezetes cyc- lust regényes korrajz alakjában meginti. . . Ah, de bocsánat, kedvesem, megfeledkeztem, hogy ilyesmivel untatlak. . . Jer, Stenia, Ölelj meg.

Stenia. (Nem igen ügyel másra, csak saját gondolataira.) Különös (mondá magában), Ninette pedig látta ot, ma a sétányon. (Hangosan). És ön tudott dolgozni estig? Nem látta a mai napfényt, mely eszébe juttatta volna, hogy önt várom, hogy önnel ki akarok menni? Na, csak ne szennyezze be tudományát azzal, hogy hazugságokat takar bele. Ön egy hitehagyott emberrel foglalkozik ; hát ugyan lehetett-e már nagyobb hitehagyott a világon, mint ön? ön engem ma megcsalt, ez a sejtelem reggel óta mindig gyötör.

Fábius. Mily káros következményei vannak a te szeszélyes gondolatjárásaidnak; sejtelmed csak az unalom. Szórakozáshiány torzsziileménye. Na, de Stenia, ne beszéljünk ily hangon egymáshoz. Én esküszöm neked, hogy egész mostanig dolgoztam s egészen el voltam merülve. Ha ki akartál menni, mért nem kiildtél értem ? Igaz, hogy nem voltam otthon. . .

Stenia, Ugy-e, hogy nem volt otthon, tehát megvallja végre. — Uram, most már távozzék.

Fábius. Azaz hogy. . .

Stenia. Csitt! Hallgasson, ne magyarázgassa.

F á b i u s. Ne érts félre. . . Elmentem. . ,

Stenia. (Elragadó felhevüléssel:) Mondom, nem akarok semmit hallani. A költők mind képmutatók; ön ámítással csalja meg szerelmét, hitét s azokat, kik elég ostobák önt olvasni, főképen pedig megcsalja ön önönmagát.

Fábius. (Haragra lobbanva). Na már kikérem, a képmutatás, ámítás a nők tulajdona.

Stenia, Ez sértés, uram, melyet visszautasítok s több szót ebben a tárgyban nem is vesztegetek. (Szelidebbeu). Na. menjen Fábius, s holnap igazolja magát; most egyedül akarok maradni, kérem, hagyjon el.

Fábius. (Minden nyájasság nélkül.) Tehát Isten velünk, asszonyom!

(Távozik, a nélkül, hogy Steniát megcsókolná.)

III. ■

E jelenetnek, melyet naponkint sokféle változatban játszanak az élet színpadán, talán röviden ezt a tanulságos értelmét adhatnék:

„A szerelem az ostobáknak sokszor szellemet kölcsönöz, inig a szellemeseket ostobákká teszi.“

IV.

Fábius nagy léptekkel halad végig a boulevardou, a nélkül, hogy következő heves magánbeszédét félbeszakítaná: Talán valami ügyvéddel volt baja ? Vagy Berthaud-ot olvasta s az unalom tette ily vaddá? Már én — Istenemre — az egész napot cappadóciai Asteriusommal töltöttem, tehát nem vagyok hibás. — Ej 11. visszamegyek hozzá. De még sem, elmegyek az operába . . . De mikor a sz. Márton-kapuhoz ért s egy öreg asszonyba ütközött, folytatá: nem oda, megyek a Varietés-be, ott legalább nevethetek. Midőn a függöny Korai egyik .darabja kezdetével fölemelkedett. Fábius hirtelen elhagyta zártszékét s kirohant újra a

boulevardra. Ott bérkocsit kiáltott s Stenia lakására hajtatott de félúton kikiáltott: Kocsis, fordulj meg, majd irok neki. . .

— Uram, mi ez ?

Fábius saját lakására tért s azonnal megírta a következő levelet,

V.

Fábius Steniához.

Asszonyom !

A jelenet után, mely ma köztünk lefolyt, kötelességemnek ismerem kegyednek őszinte vallomást tenni, előre is alávetve magamat a kegyed igazságos ítéletének, midőn magam is a tiszta igazságot, fogom megváltani. Igen, én ma kimentem . . . egy kedvesemet látogattam meg. Erről a kedvesemről akarok most kegyednek egyetmást elmondani. A dicséret, melyet ö érdemel s melyet róla teszek, legyen a kegyed büntetése azon aprólékos szenvedésekért, melyeket kegyed nekem néha-néha okozott.

E kedves, kit. már előbb szerettem, mint kegyedet ismertem, azóta is többször erősen lekötött engem; máskép is mindig neki szenteltem minden idomét, mely a kegyed ábrándos szerelméről számomra még fenmaradt.

Azt is megvallom, hogy nem én vagyok az egyetlen, kit szívesen fogad; oh sokan vannak barátaim közt. kik kegyében velem osztoznak a nélkül, hogy a maga illetékében bárki is ki- sebbittetnék és soha sem mutatkozik köztünk a vetélytársak gyűlölete vagy a féltékenység ördöge.

Még többet is mondok kegyednek, ez a mi kedvesünk egy tudós szereti», ki a magam forma természetű, jellemű — s ha megengedi — hivatásit emberek előtt szerfelett becses. Neki széles ismeretei vannak a világ mindenségéröl; a tegnapi dolgokat ép úgy tudja, mint az évezredek előtti eseményeket, csak meg kell kezdeni s bármi nyelven tett kérdésre megfelel. Engem mindennap vár, a nélkül, hogy valaha szemrehányást tenne, ha — köszönet a kegyed barátságának, asszonyom — néha kissé későn megyek is hozzá. Ha még hozzáteszem, hogy mindig egyforma derült, jó kedve van: még úgy sem mondtam el a kedves barátnő érdemeinek századrészét sem s árnyékát sem mutattam ki a hálának, melylyel iránta tartozom. De hiszem, eleget mondtam arra nézve, hogy kegyed megérthesse, miszerint ő engem meg tud vigasztalni abban az esetben, ha kegyed engem egy rósz kedve következtében eltaszit. Sértett barátja

Fábius.

VI.

Midőn ezen levél, mely a III-dik fejezetben mondott tanulságot teljesen igazolja, be Ion végezve, majdnem egy óra volt éjfél után. Fábius azért nem hagyott fel azzal a szándékával, hogy a levelet rögtön kézbesitteti. E czélból lement a kapushoz, felköl- tötte azt, jól megajándékozta, mire ez eltávozott, hogy hasonlóan felkeltse.Stenia kapusát. A két kapus emez éjjeli összejövetelének következménye aztán az lón. hogy a bájos Stenia reggeli öt órakor az aikovenben függő alabástrom lámpa bágyadt fényénél könvezve olvasta a Fábius levelét. Sokáig siránkozott, végre felszántotta a szivén ütött seb és a harag által kisajtolt könyeket s boszún törte fejecskéjét.

Azt mondtuk, hogy Stenia fenkölt lelkű asszony volt. Igaz, de hát ily körülmények között még a nagy szellemek sem képesek elfojtani zsarnokuknak — szivüknek dobogását. Stenia kilenez óráig küzdött érzelmeivel; ekkor nem tudta magát tovább tartóztatni, tollat ragadott s a vakító fehér velinre Írott soraival ö is bebizonyította a III-ik fejezet állításának igazságát.

VII.

Fábius ! Az ön őszintesége engem hasonló őszinteségre indított. Ön hibás volt. s talán én is az voltam; ezt ma megválthatom önnek, mert vétkének tudata önt nem fogja tulszigorúvá tenni az én hibáin iránt. Különben minthogy mától kezdve- köztünk csak barátságról lehet szó, beszéljünk ily hangon egymással s amennyiben lehet, kölcsönös kímélettel.

Lássa barátom, vonakodva bár, de ki kell mondanom, hogy a gyöngéd, benső viszonyunkra való visszaemlékezés nekem ezen vallomást nehezebbé teszi, mint hittem. De bátorság! s hogy a visszalépés lehetőségét is elhárítsuk, gyorsan, egy tollmártással, pihenés nélkül irom le azt. mi ebben a pillanatban szivemen fekszik.

Uram, volt óra, melyben egy kedves, jó barát jött szobámba, melyről ön azt hitte, hogy egyedül csak önt fogadja be és senkit mást. Ez a barát ide hajlott ágyamhoz, hol most önnek irok, hogy megölelje az epedő Steniát, kit ön oly önzőleg megcsalt. Azóta többször látogat, leginkább kora reggel, mindig élénken,

1f