Eger - hetilap, 1884
1884-04-03 / 14. szám
120 helyet benne s az iparos osztály betölti-e megillető helyét. A javaslatban mindama rendelkezéseket helyesli tehát, melyek az iparosok szocziális helyzetére vonatkoznak. E rendelkezések oda fognak hatni, hogy emeljék az iparos osztály önbecsérzetét. Ebben a tekintetben az ipartársulatok és az önkormányzat emelése igen jól fognak hatni. Ez alkalmat fog szolgáltatni arra, hogy az iparos osztály elfoglalhassa a megfelelő helyet a társadalomban. Az iparos oktatásra vonatkozó rendszabályokat örömmel üdvözli s megjegyzi, hogy csak az iparos osztály emelését fogják előmozdítani. A törvényben vannak e tekintetben jelentékeny hézagok a tanon- czok oktatása körül. A törvényjavaslat azonban haladást jelez s ezért azt általánosságban elfogadja. Kedden a ház a törvényjavaslatot általánosságban elfogadta. Most a részletes tárgyalás foly. TÁRCZA. Két szerelem. Nézd, s mosolyogj, milyen bobok ők is! Midőn szívért szivet adni vágynak, És titkukat egymástól is rejtik, Nevet adni félnek a szent lángnak. Álmaiknak egy bű-bája van csak, A kedvesnek híven őrzött képe; De álmukról egy szót sem szólnának .... — Ép oly bolión, miként egykor én s te. Mint eveznek, egy rév felé törve, De sajkájuk egymást be nem éri; Két ismerős távolban, — s közelben: Egy a másnak ismeretlen tér ki . . . Gonosz játék! ... a hullám szeszélyes . . . A hajó tán még révpartra juthat, Tán örökre más felé vág útja. . . . — Nem feledted ugy-e még utunkat? . . . Az első szó ellebben ajkukról, Oly közönynyel, oly egyszerűn mondva! Első fecske könnyed csevegése: És egy tavasz virágzik rá nyomba . . . Oh, akkor már nem az ajkak szólnak, — Szó-zengésben a szivek beszélnek; Rá némaság lesz ékesszólásuk. . . — Folytatása mi tündér-regénknek . . . S a csók csattan . . . Uj egek világa Nyílik meg a csodatévő szerre; Múltak álma, jövők szép reménye Boldogsággá virul ki egyszerre! A bű édes, kínzó vágy óhajtott, Veszély gátja áldott ut lesz akkor . . . Világukért egy világ feledve! . . . — Nem igy történt? . . első csók . . aranykor! . . így lesz-e hát ? boldog szerelmükben Ragyog-e föl szerelmünk visszfénye ? Vagy tán az a bujdokoló csillag — Titkolt lángjuk — belevész az éjbe ? Elveszett üdv, hasztalan keresve, Egy öröklét éjében bolyongva — Ez lesz sorsuk? . . . Ah, ne féltsük őket! Hisz itt vagyunk; — jer, kedves, karomba! Oh, ez a kép : keblemen itt nyugszol; Ez üdvösség: egygyé forrt sziv-lélek; E tanítás: szemünk mosolygása — Nekik szóljon, a félénk gerléknek! S mig mi szivük édes küzdelmében A magunkét álmodjuk át újra: A szerelem boldogságát lelkök Boldogoktól, tőlünk, hadd tanulja! Kardoss Iván. A magyar nemességhez.*) Hervadsz, enyészel nemzetem virága, A kor merészen eltapos, letép ; Siratlak, gyászollak, de hajh! — hiába, — Uj életet nem önthetek beléd. Volnék Prometheus, szivedbe lopnám, Magyar nemesség, azt a szent tüzet, Mely fölhevítsen, hogy dicsőn ragyogván, Mind visszavívhasd, ami elveszett! Nem azt kívánom, hogy jogod vad önkény Legyen lelánczolt rabszolgák felett; De, hogy egyenlők közt, egy czélra törvén, Érdemmel üld meg az első helyet. Te légy vezére a nemzet javának, Ki, mint a nap, gyújt és termékenyít; Tudj kincseket szentelni a hazának, Munkálva győzd le múltad vétkeit. Haladj előre, tarts lépést a korral, Ám esztelen versenyt ne fuss vele; Tervébe nem látsz: rosszat, jót-e forral ? Kövesd, amit valóvá ériele! Kelj szárnyra, hogy ha az idő emelget, De mégse engedd játékul magad; Inkább maradj el, mint természetednek Örök vonását elrontsd, megtagadd. Midőn vihar kél. vész harangja kondul, Van czélja, vágyja sok népnek közös ; De tégedet választott csillagodtul Ne vonjon el sugárzóbb üstökös. Légy a világ előtt vad, ismeretlen, Kiben jót s szépet nyers erő takar; Csak gondolatban, tettben, érzelemben Maradj örökké teljesen magyar! Bár megkövez a nagyvilági szellem, Ne tántorítson el se gúny, se vád: Küzdj hős gyanánt a korcs áramlat ellen, Ne hagyd el ősapáid nyomdokát. Csak légy olyan te, mint voltál korábban, Légy büszke, bátor, nagylelkű, nemes; Hűn önmagadhoz, hirdesd, hogy hazádban Hazádért élni-halni érdemes. Tiéd e föld. Ha lelked szomjas, árva, Más ég nem enyhít, bármily árt ígérsz; Honod határa — lételed határa: Ameddig értenek, csak addig élsz. Minden szokásod itt tükörre lelhet, Minden homokszem egy emlékjel itt; Porladva is fölszitja honszerelmed, Kit sírba égő honszerelme vitt. Vállvetve harczolsz milliók sorában; A képpel összeolvad a keret; Kik elhulltak győzelmük mámorában S a vértanuk — mind lelkesítenek. Ha biztatod, fejét nem rázza senki, Eszméd, hited, reményed itt rokon; Vezéri szódat bércz-völgy visszazengi A drága, édes honi hangokon. Egy ezredév tusái közt a nemzet Bástyái voltak délczeg őseid; Ha a hazát szolgálni, védni kellett, Szivük felejté önnönsebeit. Jó és balsorsban a vitéz nemesség Volt a hazának dísze, talpköve, — S habár hatalma szárnyait lemetszék, Örökre áldott fényes, nagy neve. *) A Farkas-Baskó-féle hazafias költemény-pályázaton, melynek eredményét minap hirdette ki az akadémia, 28 beérkezett költemény közül .,A magyar nemességhez" s a „Magyar ember dala" ezimiiek váltak ki. A bíráló bizottságban Szász Károly az általunk itt közölt költeménynek akarta kiadni a pályadijat, de Gyulai Pál indítványára a másik kapta meg, melynek szerzője Vargha Gyula.
