Eger - hetilap, 1883
1883-03-01 / 9. szám
83 meg jól, s ne adják tovább) igy terjed el aztán, hogy X-né az y. hadnagy kedvéért zöld dominónak öltözött, s hogy férje ezt meg ne tudja, szobaleányát öltöztette fekete dominónak ; igy terjed el, hogy Z-né: apácza, A. B. jogász: szeressen lesz, s sok más, kik aztán majd nem fogják tudni minek tulajdonítsák, hogy így mindenki fölismeri őket. . . De végre megszólal a jelt adó kis harang, s szeszélyes csoportokban, „párosán, hármával, négyével, — ki milyen?!“ — tolongnak be a terembe. . . Itt mindjárt az első pár — elegáns keresetlenséggel öltözött angol-tourista, — hideg egykedvű. pofaszakállas álczában, vezet karján egy könnyű trikóba bujtatott lenge szilphyd-et; itt hórihorgas baka, méternyi bajuszszal, s borvirágos orral, szemérmes apáczát vezet; mig utánuk jól táplált „embon-point“-nal rendelkező páter vezet egy folyton kaczagó, csókos ajkú amourette-et (bizonyosan valami szoknyába bujt jogász lehet!) s élczért árulja a csókot. . . Ott piros dolmányos nyalka czigány-legény (bizonyára Réghy Béla) vezet kézen fogva egy igéző kis tündéri czigány-jósnőt, ki ha megfogja kezedet azokkal a selymes érintésű, bársony bőrű lágy kacsokkal, s tenyered fölé hajolva az ott rajzolódó szeszélyes vonalakból megjósolja jövődet, kénytelen vagy elhinni, mert . . . mert ő mondta! . . . Közvetlenül utánok bő bugyogós hegyes orrú szandálos török Muezzin lépdel nagykomolyan, kihez bármit szólsz, ezt feleli: „Allah il Allah! Mohamed rasul Allah!“ Mellette lengedi léptekkel lefátyolozott háremhölgy halad, némán, hangtalanúl, csak néha fordulva vezető lovagja felé; de innen is rögtön visszakapja fejét, s bizonytalan félékeny mozdulataiból szinte kiolvashatod a félelmet, hogy hátha valaki fölismeri! . . . . . . Vége van a bevonulásnak s a teremben megkezdődik a Irallámzás; a vásár, hol élczért adnak élczet; az igazmondás komoediája, hol fölismert barátodnak minden utólagos apprehensio, a discretio minden megsértése nélkül szemére vetheted hibáit. . . A tolongásban Amióban sok klassikus tréfát láthatunk és hallhatunk. . . Itt egy úri embert, ki x-en mint nagyon szórakozott, skepsisre hajló bölcselő ismeretes, mindenki megismer; nevén szólít; pedig kirívó, Isten tudja miféle maskarát ábrázoló ruházatából ugyancsak bajos volna megtudni kilétét, . . — Ismerem doktor bácsi, — kaczagja felé egy vidám kis tova villanó vílly. . . — Máskor jobban álczázza magát tanár ur, — szól egy másik, talán épen saját tanítványa. . . — Oh, nem ismertek! . . szólal meg végre ő is, s nem tudja mire vélni ez általános fölismerést. Egy harmadik pedig nolens-volens, a tükör elé vezeti, és ... oh rémület!... ekkor látja, hogy otthon feledte az álarczát! . . Ott egy gyolcsinges, gyolcs gatyás magyar csikós, kaczér pörge kalappal, ugyancsak teszi a szépet egy florenczí virágárusnőnek, ki gyöngéd odaengedéssel hallgatja bókjait, tűri legyeskedéseit, s utasitja vissza merészebb vágyait. . . Az ifjú minden kísérlete hajótörést szenved, s egyedüli reménye az észrontó szivbilincselő Champagner-ben van; behívja hölgyét a buffetbe; itt elvonúlnak egy bizalmas, fél- homályú szögelletbe, s az ifjú a duzzogó, pezsgő, serlegét tulhabzó édes nedű által forrásba hozott vér ingerének nem bírva ellenállni „mig a termek dalt, illatot, mámort lehelnek, csillárok rezgő fénye mellett“ szabadon és fesztelenül ittasulhat meg lázban égő ajkak édes csókjától, gömbölyű puha karok delejes ölelésétől, és vérhevitő Champagnertől. — Mondd meg végre angyali ismeretlenem nevedet, vagy csak a kezdő betűket, vagy lebbentsd föl csak egy pillanatra álarczod selymét! . . . — Miért ne ? . . Ezt előbb is megtettem volna, ha kívánod ; de hidd el, nagyon megszomjaztam egy kis Chateaux - Margeux-ra. . . Bocsáss meg, elég csókot kaptál érte! . . . Én kedves pajtás, Halmy Károly I. éves jogász vagyok!.. Most pedig, kérlek, tartsd ezt titokban, hátha sikerülne rászednem így mást is. . . Aztán igaz, köszönöm a vacsorát! Az ifjú elhűl, búsan szótlanul fizeti ki a borsos összeget, s néma bámulattal néz az elsiető élelmes jogász-gyerek után .................... A zalatt, míg ezek történnek, a bálterem egyik legkevésb- bé világított helyén ül az imént említettem hárem-hölgy, elvonúlva minden társaságtól, s némán tűrve egy-egy előtte elczeperliző lovag, dandy, vagy gentleman rejtélyes élczeit! Czili kisasszony borzasztó módon várja a 10 órát, s fátyola alatt kivéve filigrán kis arany-óráját, epedő vágygyal nézi a mutatók lassú haladását, izzadva, mintha gőzfürdőben lenne, s veriték-csepjei felolvasztván a fátyol rózsaszínű festékét, egész arczát hasonló színűre pingálják. . . Hagyjuk azonban őt, el egy pár rövid perezre; menjünk ki az erkélyre, hol meleg, bő kaftánba burkolt muez- ziniink, török módra4 ugyancsak szivja prinkadirosz, purzi- csán, vagy Isten tudja miféle illatos dohányból sodoritott czigarette-jét. Szeley Andor tehát most igy készül a rendez- vousra, s teljes hidegvérrel fütyüli a zenekar után a belülről kihangzó zenedarabot. Oly jól érzi magát, mint a diák, ki jól tudja leczkéjét, s csak arra vár hogy kihívják, előadhassa, s „eminenst“-t kapjon... Ott ül nagy hidegvérrel, az erkély egy kevés nyugalmat ígérő falóczáján, felette a derült télvégi-éj csillagmiriadot ragyogtak körűié didergő szellő sírja el bús, dermesztő téli siralmait, míg belliiről a hangok zagyva zűrzavara ömlik ki minden ajtó nyíláskor... Ő azonban teljesen elszigeteli magát minden behatástól, nem mereng el a szerelmesek uj kapuján, a hold bamba téli-fényű arczulatán, ábrándjait nem szövi csillagsugarakból, szerelmét nem hasonlítja tomboló viharos czigány zenéhez; csak néha fuj egy nagyot czigaretteje füstjén, s vonja nagy unalmasan szűkebbre kaftánja bő lebernyegjeit, néha néz türelmetlenül az erkély ajtaja felé, mintha mondaná: Hozd már magad, mert mindjárt itt hagylak! . .. Végre a szemközti toronyóra boszantó egykedvűséggel 10-et ver, s e perezben megnyílik halkan az erkély ajtaja, s Andor halk selymes suhogást hall háta mögött. . . Sietve dobja el czigarette-jét, gyorsan fölugrik, s a kilépő hölgy elé siet. . . A lefátyolozott hárem-hőig ygyel találja magát szemközt, Tehát meghozta nagyság szerelmünknek ez áldozatot mégis? . . Oh mondja ki azt az egy szót, mely sorsom fölött ítél, lebbentse föl egy pillanatra íátyolát, s boldogítson szűzi szerelmének első szeplőtelen csókjával, itt. e derűit ég alatt, hol csak a csillagoknak áruljuk el szerelmünket! . . rebegte Andor, miközben megfogta a hölgy kezét, mely ingott, mint két széllóbálta lombtalan ág. . . — Szeretlek Andorom, szeretlek a sírig és a siron túl! sipogta Czili k. a. (mert ő volt) s gyöngéden oda borult az Andor keblére. . . — Oh Bilikéin! Angyalom, életein, szerelmem, egyetlen boldogságom! . . sohajtá Andor, úgy szorítva magához Czili kisasszonyt, hogy szinte ropogott a dereka. Czili k. a. nem hallotta vagy nem akarta hallani a „Birike“ nevet, s szemérmetes lassúsággal fölemelve fátylát, rózsaszínű arczát Andor felé emelé, s kaczér mozdulata elárulta szándékát, hogy „fonnyadt ajka eper ajkat szedegetni készül!“ . .
