Eger - hetilap, 1883

1883-11-29 / 48. szám

454

„ügy is legyen. Sajnálnom kellene, mert hisz árva, senkire és semmije sincs és az Isten is megáldja, ki az árvát szánja, de egy ilyen embernek pártját fogni valóságos bűn,“ szólt Gáspár.

„Igaza van biró uram, De ha az az átkozott még egyszer mer a Katám ellen valamit tenni, olyan igaz, minthogy egy Atyánk van az égben, hogy röviden bánok el vele. Ha velem gyűl meg a baja, tudom meg nem köszöni. Most pedig Isten áldja meg kigyelmedéket — mennem kell, mert már estve van. — Rövidesen látjuk újra egymást.“

Kézdi a két öreg által, kikhez az udvaron Kata is csatlakozott, kikisértetve távozott azon ígérettel, hogy a jövő vasárnap megint eljön, minek viszonzásául Kata a megtagadott csókot ígérte neki megadni.

A nap nyugvóra szállt. Bíbor pirosán veté sugarait az égboltozatra, melynek visszfénye a magas fák levelein tükröződék. Kézdi sebes léptekkel távozott a faluból. Hagyjuk öt s ismerkedjünk meg közelebbről szereplő személyeink u. m. Kézdi, Kata, és Barna múltjával és állapotjaikkal.

(Folyt, köv.)

Zenö úr tervei.

— Rajz. —

Irta: V. Gy.

Bájormy Zenőt általában genienek tartják Geréczen, s meg kell vallanunk, hogy ha valaki, úgy ő méltán igényt tarthat e megtisztelő közvéleményre, meglévőn benne a zsenialitás minden kelléke. Hajának szőke kondor fürtéi kusza bodorúlatokban kígyóznak hegyes vállaira; szemeiben folyton az az ábrándos borongás ül, melyet sokan a birkának, a türelmesség e szelíd sym- bolumának, szemeiben is fel akarnak találni, de mely Bájormy Zenőt meglepően érdekessé teszi; ajkai fölött világgyiilölettel unalmaskodik — néhány szőke szőrszál, melyet az ő szabad röptű szelleme hiú tetszelgéssel „bajusznak“ nevez; szakáit nem visel; ruházata az idő szerint vékonyabb vagy vastagabb, de mindig sárga színű (élénk kifejezője a világfájdalomnak); alakja hosszú, mint egykor a Petőfié,- s sovány, mint ma is a legtöbb poétáé.

Bájormy Zenő — meglepő eszélyességgel — szeme előtt tartja ugyan a bölcsek dicsérendő szokását, a hallgatást; de ha mond valamit, úgy csalogánytól tanult zengzetes hangon, s virág nyelvből merített rózsás frázisokkal bájol el, ha pedig ir valamit, úgy — hogy azzal a régi frázissal éljek — „szivárványsugarakba mártja tollát s lepke szárnyak finom hímporát használja aranyos porzóid. . .“

Epedő verseket ir a „Múzsa-Liget“-be, virágos báli referá- dákat szerkeszt, s teszi általok még világosabbá ifjú leányok álmait, kiket nagylelkű Párisként megajándékoz egy-egy salonias bók Eris almájának piriukó szeletével.

A „Múzsa-Liget“-nek dukáló színházi ingyenjegyet ő használja, s minden előadást müértő figyelemmel végig hallgatván, a legközelebbi szám két hasábján mély elmü kritikát közöl, melynek rendesen az a vége, hogy: „Széplaky Zelma k. a. volt ismét a tapsok, glicsériak, és virágzáporok hősnője, az ő bámulatos alakitó képessége, csendülő hangja, és . . . észvesztő szépsége által !“

A szerkesztő — tekintélyes kövér úr, tiszteletet gerjesztő embon-pointtal, — ki maga is meglehetősen méltányolja Zelma k. a. művészetét, egy ily lekötelező bók után Zenő úr elé tartá a Múzsa-Liget frissen nyomott számát, és e szót bökvén meg újjával: „észvesztő,“ satyrikus hangon ez egy szóban tálalá Zenő elő él- czeinek ultimátumát.

— Látszik ! . . .

. . . Elhangzott a szó, de nyíl volt az, mely Bájormy Ze- nőnek szivét, szerelmét, becsületét sérté meg! Egy Bájormy Zenőre ilyet mondani!

— Hah! Tehát látszik, hogy Széplaky Zelma nekem elvette az eszemet! ? . . Nekem ? . . Egy Bájormy Zelemérnek ? ki csak nem méltányolt szerénységből aláztam le magamat a Múzsa-Ligethez, s kinek nem holmi „Múzsa“-Liget“, de a Múzsák olympi berke is folyton nyitva áll, nekem vette el az eszemet? . . . — tör ki Zenő űrből a nemes harag, midőn savó szemeiben a büszke harag és sértett önérzet megreszkettető villámaival, s égfelé meredő hajjal rohant be szerény comforttal rendelkező lakásába, mit ő a nála meglevő nem kevés arrogancziával „szobá“-nak nevez...

Azután pedig, mint afféle sophista, igy okoskodott.

— Jól van, „Múzsa-Liget“; Széplaky Zelma elvette az eszemet; de a kinek elvették az eszét, annak nincs, nem marad, föltéve, hogy az egészet elvették ; s minthogy nekem Széplány Zelma elvette, teliát nekem már nincs: ergo nem lehetek tovább a te munkatársad, te kietlen ligete a hálátlan Múzsáknak! . .

S ily világfájdalmas hangulatban mi telhetett tőle, nagyot ütött botjával a szamár fejé . . . azaz mille pardon! . . . irt egy határtalan metsző élű költeményt az emberek sülyedése, érzéketlensége és gyávaságáról.

Aztán elmélyeszté kezét nadrágzsebébe, s markába szedvén annak összes tartalmát, egy csomó rézpénzt húzott ki. A nagy bankókat sohasem szerette, sértette demokratikus elveit azoknak bírása. Az aprópénz, mely közt az ibolya szerénységével lapult meg két fényes hatos, 1.30 krt tett. Épen a hónap vége volt, s bár eszébe jutott, mennyivel jobb lett volna, ha e tragikus esemény a jövő hó elején a fizetés kikapása után következik be, mégis öntudatában talált vigaszt, büszkeséget; hol nagyobb az áldozat, nagyobb az érdem!

Az 1.30 kr. ott feküdt előtte az asztalon szétszórva, de a dúsgazdag, ki palotája kristály ablakából, büszkén tekint végig hatezer holdas birtokán, nem érez nagyobb büszkeséget, mint Zenő, midőn 1.30 kros vagyonának szemléletében édeleg. . .

Aztán lehorgasztja fejét, szemeit műértő biztossággal mélyeszti abba a kis nyílásba, mely lábbelijének ormányán oly ijesz- tőleg tátong, s gondolatokba mélyed. . .

Bájormy Zenő gyakran szokott gondolkodni: ha a szótalan, czéltalan bámulást nem annyira a bámész butaság, mint a gondolkodás jelének veszszük. . . Ha kis szobájának csendes magányába tér, órákig elül gyakran egy helyen, fejét kezeibe temetve, szőke haját fantasztikus fodrokká bodoritva, s magára erőszakolva ama tudatot, hogy ő most gondolkodik. . . Ilyenkor, ha valaki betekint ablakán, kénytelen azt hinni, hogy Bájormy Zenő verset csinál.

Tehát most is ekként mélyed gondolataiba: szemei az említettem czipő-seben merengnek, ajka a „Körösi lány“-t dúdolja, ujjai a szőke fürtöket hullámoztatják, szóval: gondolkodik. . .

Egy félórai ilynemű műveletek után végre főikéi, rozzant lábtyűjére egy lemondó, hogy ne mondjam lesújtó tekintetet vet, szemeit ábrándos elragadtatással égfelé mereszti, s gondolkodásának bámulatos eredményét e két szoba foglalva sóhajtja el:

— Inkább neki! . . .

Nyáron olcsó a virág, s 1 írtért olyan bouquetteot csinált a kertész, hogy Széplaky Zelma legigézöbb mosolyát, legbüvölőbb szemsugárát küldte érte annak a fiatal jogász-gyereknek, ki közvetlenül Zenő mellett állt a földszinten, s kiről Zelma szentül hitte, hogy csakis ő dobhatta a virágot! . .

Bájormy Zenő nem vette észre a tévedést, különben menthetetlenül átdöfte volna szivét ez uj csalódás.

Zenő úr mig lakására ért, gondolatban megvacsorált, evett a boldogság ambróziájából s ivott rá a büszke öntudat, az édes függetlenség gondolatának nektárjából. . .

így eltelve ez isteni eledelekkel, fütyörészve vetkezett le, s úgy forgott ropogó szalmazsákján, hogy okvetetleniil azt kell vala hinnünk, hogy gondolkodik. . .

Oh szabadság! Te ittasitó gondolat, lélekemelő remény, fel- magasztositó valóság ! Te ihletéd meg Bájormy Zenőnk szivét, midőn most az ábrándok szárnyai teszik röpkévé szellemét, s függetlenségének nemes érzetében merészen emelkedik a prózai világ vásári zűrzavarai fölé; anyagias terhektől ment lelkében boldog reminiscentiákat kelt a múlt, jelene megnyugvást, s a jövő merész terveket, reményeket. Ha pedig szárnyai fáradtan hullnak alá, s Morpheus ölelő karjai közt keres majd lelke üdülést, gondiiző érintésed tegye boldoggá álmait; te pedig szerelem! mely ébren gondolataira gyöngédséget, érzelem-virágaira himport varázsolsz, fesd álmait Ígéreted ragyogó színeivel! . .

S valóban, Zenö úr gondolatai az anyag járma alól felszabadult szabadság, s a szerelem harmonikus vegyüléke voltak. Egy forintért virágot vett, 30 krt. fizetett a színházi jegyért, s igy most már semmije sem volt, mi lelkét a földiekhez kötötte volna. . . S ez áldozat a szerelemnek hozott áldozat volt; egy evező csapás azon rózsahullámos tengeren, melyen szerelme volt a világitó torony, s melyen, ha partot ér, Széplaky Zelma ajakéról nyeri küzdésének boldogító jutalmát. . .

Lelke a múlton bolyong; összeszámítja, mily sokat költött már, hogy megtörje Zelma hidegségét, s hogy mennyit keresett körülbelül azon szerelmi züngeményekkel, melyeket Zelmához irt, s melyeket oly szűkmarkulag szoktak honorálni azok a fukar szerkesztők ! Hányszor vonta el magától az utolsó fillért is, hogy Zel- mának egy perezre örömet okozzon — hányszor tapsolta pirosra kezeit, hogy az ő példáján a közönség is lelkesüljön, s igy Zelmá-