Eger - hetilap, 1883
1883-11-15 / 46. szám
438 Pihenő helyedre vissza-visszanéz A távolból lelkem, s küzdelmeimben Ha csüggedek s ha tán hanyatlik a kéz : Új-új erőt innen meritek — innen ! Sz. *) * Elmúltak a napsugarak végképen! . — Őszi tárcza. — Nem is képzelné az ember, nap barátom, hogy mily vén róka maga. Ha a tavasz derült pompájában nézem a maga ragyogó arczulatát, azt a mosolygó majdnem rózsaszínű gömböt, mely oly bizalom teljesen lebeg a nyíló virágok, az ébredő teimé- szet felett, s melyről szinte leragyog az ifjúi naivság fényes sugara ; vagy ha a nyár méltóságteljes, megállapodott meleg napjai egyikén emelem föl fekete szemüveggel fegyverzett, — mert napba nézni gyönge — szememet, a maga meghiggadt, angolos bla- sirtságot szenvelgő, de voltakép szerfölött tüzes képére: bizony nem tenném föl magáról, hogy ily 19. századbeli raffineriával tud svindlizni, hogy maga még oly bájakkal is tud tüntetni s — valljuk meg az igazat — csalni a világot, (mely pedig egyedül magától remél fényt és éltető meleget) — melyek nem léteznek, hogy maga tud ajkára mosolyt erőszakolni, midőn a legkisebb ok nélkül öl-gyilkol, holott éltetni és eleveníteni volna hivatása. Mert lám, most maga valósággal mosolyogva öl s szinte látom azon a maga ravasz képén a kéjencz mosolyt, midőn egy-egy sárga levélre, meghervadt illattalan virágra, 3 napig sáros, föl nem száradható egri utczára vet egy kárörvendő sugarat. Ezek mind a maga áldozatai. Hiszen mi volna magának akár örökké egyenlően ragyogni a fénysovár föld felett ? Mi volna magának a szenvedély lázas, meleg sugarával éjjelenkint egy egy tüzes csókot lehellni a szerelemről suttogó tengerhabokra, s viszont naponkint elfogadni tőlök a szívesen ajánlott pára-csókot, hogy aztán maga harmatképében adhatná azt át ragyogó, bíboros hajnalon az örökké diszlő, örökké illatozó üde bájú virág kely- heknek '?! . . Mi volna magának ragyogóvá, meleggé tenni a most ködös azúrt, lágy, gyöngéd érintésű, fuvallattá a most zord, hideg őszi szelet, buja, szellővel enyelgő zöld lombozattá a sárguló, hullongó faleveleket, új életre keleszteni a már-már haraszttá száradt rózsa-szirmokat ? . . Oh, nap bácsi, maga nagy képmutató! . . Mert ne gondolja ám, hogy azért, mert mi látszólag megnyugszunk a maga omnipotentiáján, nem tudunk a maga titkos gondolataiban is olvasni. Jól tudjuk mi azt, hogy maga még e legutóbbi saison alatt is nyíltan, leplezetlenül kurizált a rózsának, sőt tudjuk azt is, hogy maga őt, szó a mi szó, az ibolyák és liliomok kolosszális megbotránkozására, valósággal kitartotta! Ne is tagadja, bácsi, hiába vág oly szomorú, szánalmat ar- rogáló képet, mi az általa elrabolt erény érdekében szemébe vágjuk az igazságot. Kezünkben vannak az argumentumok. Avagy-csak vallja meg: nem mindig arra az illatittas, odaengedő, lecsüggő szirmú „La francéra“ hintette minden Isten-adta hajnalban első, ébredő sugarát, mely gyermeteg örömmel fogadta a maga rózsaszínű, szinlett szerelmét, s nem mindig ő rajta pihentette-e azt a végső, búcsúzó sugárküllőt, mely még akkor is ott égett, ott mosolygott a fényben fürdő felhők szélein és a szemhatár nyugati peremén, — midőn már maga rég lehajtotta gyönyörmámoros fejét bíbor mennyezetes ágyában az Esthajnal szűzies pirt hazudó keblére ?! . . Oh, hiába volt minden tettetés, minden szokott mesterfogása a kéjencz rouénak, melyeket maga is bizonyosan Puskintól tanult, kinek könyvében (Anyégin Eugén) többször olvasta bizonyára (poéták asztalán és delnők trumeau-ján) e rimekbe szedett rabló rendszert: Csábmódjai az udvarlásnak. Közönyös ma, féltékeny másnap, Epedő, vidám, bús, sóvár, Sötét, érzékeny, hideg édes, Kevély, csapongó és negédes, Majd szótlan elmerengve ül, Majd lángra gyúlva lelkesül, Szemérmes volt és vakmerő, Mikor hogy kell, jól tudta ö! . . *) Igen tisztelt munkatársunk fogadja mély részvétünk kifejezését; másrész r81 pedig szép uj állomásához szívből gratulálunk. S z e r k. Mintha csak magára irta volna, bácsi! Nemde maga Oroszországban nem különb, mint nálunk ? . . Úgy kell lenni. Avagy nézze csak, nyári napokon nem özönlötte el érzelemmelegének egész tropikus bájával, büvével azt a gyermeteg teremtményt, hogy szegény szemérmesen, megbódulva hajtotta le piruló fejét, alig bírva visszatartani magát, vakmerő, a merészebb túlkapásoktól. Máskor meg, midőn már napokig tartotta piruló hajnalsugárral, ragyogó harmatgyöngygyel, s kábította bombasztikus fény-frázisokkal, s már-már legyőzte a szegény rózsa ellenállását, egyszerre elvonta tőle magát, napokig nem mutatva fénylepte arczán az obiigát mosolyt, nyakig behúzta magát felhő-kabátjába és blasirt közönynyel, spleennel pótolta a máskor lángoló, Párisban elsajátított boulevardi érzelmeket. Néha napokig szellő kezével simogatta a bársonyos szirom-arcz hamvát, s sugár ajkával szerelmes csókokat hintett a himporos kehely-ajkra, midőn egyszerre a lágyan simogató szellő viharos széllé vált, s bősz gunynyal kezdte rázni a gyöngéd Flóra-leányt, összekuszálta bűbájos toilettejét, s néha letépte róla a szirmok teljes varázsát, vagy a föld hitvány sarát szórta az eszményi bársonyos burokra ! . . . Nos, nem érez mindezek után lelki gyötrelmeket? . . Nem teszi az önvád nyugtalanokká álmait és téveteggé útját a megszokott ragyogó kék ösvényen?! . . Nem, magának bácsi, üincs szive, vagy ha van, oly hidegnek kell lennie, mint az a hó, melyet odafent Grönlandban vagy Sibériában megaranyoz? . . Nem mutat a maga vörös, bibircsos képe annyi fájdalmat, megbánást sem, mint az enyém, midőn magáról ily szomorú dolgokat kell Írnom. Maga egy kitanult, örökös szerelmi lázban égő kéjencz, kinek fogalma sincs erényről, lovagias becsületről s a hatalommal való vissza nem élésről, melyet az ég a teremtés királyainak (milyen ön is,) — a gyöngédebb nem fölött, (milyen a rózsa is) — adott! Mindez azonban csak sentimentális kezdete a maga tragikus végű, szerelmi regényének. Takaija be arczát a szemérem felhőjével, s szégyelje magát tiszteletre méltó neje — a szende hold, s szelíd, szűzies gyermekei — a ragyogó csillagok előtt, lrogy maga nem elégedve meg a szűzies gyönyörrel, melyet a családi tűzhely igénytelen paradicsoma nyújt, virág ballerinák s rózsa-chansonette-ek szirmai közt üritgeti a földi szerelem nektárjának átszellemitő italát! S még ha ezek számára is képes lenne állandó boldogságot teremteni! Látná el őket az örök ifjúság adományával, tenné szirmaikat hervadhatatlanokká, illatjukat szét nem foszlóvá, üde szépségüket elévülhetetlenné! De hajh, maga szívtelen gyönyörvadász, még maga sietteti párnapos életük gyors röptét. Leirtam fönnebb a maga szerelmének megszokott ledér pro- cessusát, „borúlat a fényre, reményre csalódás!“ — a maga könyörtelen jelszava. A csalódott rózsa érzi a pillanat közelségét, midőn az utolsó lehulló szirommal szerelme, ifjú élete, mindene lehull, szétszáll, elenyészik. Halvány, buja, széles, lecsüggő szirmai kezdik veszteni üdeségüket, lassankint mind összébbhúzódnak, minden enyelgő fuvalom lecsókol rólok egy-egy rakás himport, megbolygatja a szirmok szilárdságát s a hervadás halavány tündére száll le néha a szomszéd rózsa-ágra s beszél azon a rózsák és tündérek közt divó virágnyelven szomorú, búbánatos dolgokat az elmúlásról, eléje tárja a hervadás egész tündéri költészetét. A szegény rózsa a boldogtalan jövő biztos tudatában elszorult kehelylyel figyel s esdo szirom-lebbenéssel kér a hajnaltól egy vigasztaló sugarat, egy éltető harmatcsöppet, a naptól előbbi szerelmének maradványából csak egy pirinkó sugárcsókot, csak egy szemernyi szerelem-fényt, szerelem-meleget! Hja, de maga bácsi azóta ott jár a harmadik határban, ott édeleg valamelyik hyaczinth, nárcziss vagy esetleg talán egy új . . . rózsa-szépségnek. . . A rózsa-áldozat pedig érzi közel végét. A tündér megjósolta neki, hogy ma, holdfényes, csillagsugaras nyáréjen hull le utolsó szirma, s száll át a végtelen rózsa-berekbe, porladó rózsa elődeinek más világi honába, hol jerichói és damaszkuszi rózsa-kelyhek közt él az elfek, sylphek s a mindentudó törpék tündéri lovagköre. . . Maga meg egykedvűen nézi az egykor gyönyörthozó bájak elhullását. . . Eljő az est; ép oly ragyogó, álomhozó, titokzatos, rejtelmes, szerelemittas, mint azok voltak, melyek nyílni, illatozni, az ifjúkor egyszerű pompájában ragyogni s napsugárral ölelkezni látták, az egykor boldog rózsát, mely most a hervadás sötét érzelmeivel hullatja halvány szirmait.
