Eger - hetilap, 1883
1883-02-01 / 5. szám
42 Miért adnék én már emléket'? Boldogságom nem a múlté még! Szivemben üdv, boldog reménység!“ — ,.Hát c s ó k r a-c s ó k! im boldogságod Hű képét bennem megtalálod!“ — „Te csacska, hallgass! elmondhatnád Szive, szerelme nagy hatalmát ?! . . . S világgá adnád édes titkom ?“ . . . „Nekem csak éjjel szabad nyílnom, Lezárja ajkam a nap fénye . . . Titkod’ megőrzőm;“ igy beszéle Biztatva, óva a hajnalka; De szívem szólott: „Oh, kis balga', Hát nem tudod, hogy ilykép szörnyen Nagy az ellentét küzted s köztem? Szerelnie napja engem éltet, Akkor nyílok, ha ő rám fényt vet . . . Téged választva megtagadnám, Hogy ő, szerelme fényes nap rám!“ — „Kelyhem kitárva hőnek, fénynek, De mégis szűzi bájban élek; Engem szakíts hát!“ szólt a liljom. — „Megőrzenéd bár édes titkom; Te róla szólnál, párja lennél . . . De még se! — mert mint a rideg tél Hideg, fagyos vág}’, — s lelke éget! Nem hát, nem, még sem adlak téged!“ . Jusson eszünkbe üdv-adó szerelme A nőnek, a ki másod-életünk, Ki forró szíve csókjával melenget, S ha üldöz a sors, keble menhelyünk — És legyen a dal édes, mint a perczek, Melyek körében gyorsan telnek el ............. H iszen viszonzott, boldog szerelemről A dalnok, úgy is ritkán énekel............. V agy mást ölel már, esküjét feledve, A nő szerelme, e ledér lepe, S kinek szent képe sírunkban is ott ég, Másnak van annál boldog ünnepe ? ... . Keressünk vigaszt egymás kebelén, hol Szilárd az érzés, mint a szikla-fal, S hő sziveinknek összedobbanásán Keljen öszhangzó, szép baráti-dal. S bár váltakozzék az idő fölöttünk, E dalunk mindig oly erős legyen, Hogy visszhangozzék a nyomor völgyében, Ép’ úgy, miként a magas rang-hegyen.......... Csak a gyöngédség legyen benne halk rész, — Mely e dalunkat soh’-se hagyja el! — S ki ezt kitart ó n zengi, mind-halálig, Babért közülünk, csak az érdemel! Eapáosy Dezső. Esengve kértek a virágok. Midőn merengve néztünk rájok . . . Szebbeknél szebbek, — mind megannyi Keblén óhajtott elhervadni . . . „Válaszsz magad!“ — aztán én kértem Es nem tudom, miért, miért nem: Letört egy szál búzavirágot. „Áldott virág! örökre áldott,!“ Mind megnyugodva súgta lágyan . . . Oh. nincs irigység a virágban! Az is ottan, mosolygva keblén Hivólag szólt: „Te is jer mellém! Te vagy virága, — élsz halsz érte“ . . . — S oda borultam hő keblére. Bolygó. Az „egri dalkör“ tagjaihoz. Visszaemlékezésül első társas-estélyiikre. dalra társak, szeretett barátim! A dal nemesbít szivet, lelket, észt, S a müveit lélek, szívvel egyesülve Köz-jóra hatni, lelkesítve készt .... Könyet törül a szenvedő szeméről, A szerelemnek virág-bölcseje, Minden dicsőnek, szépnek lelke a dal, S honszerelmünknek édes emleje. Föl tehát dalra, egyesült, erővel! Daloljunk egygyet, szívből, igazán — S minden előtt, hadd röpüljön át lelkünk Az annyi sebtől vérező hazán, Es legyen a dal bús, a mély sebektől, Mit drága testén ön fia ütött ............. S írjon dalunkban multjaérti vágyunk, Hol egén áldó, szabad nap sütött. Harlakín színét a bohócz jelennek, Mely görnyedezve old, köt, bárkivel, S anyag-imádón, önnön léte ellen Annyi sok álczás bűnt, gonoszt mivel, Dalunk kaczagja, megvető mosolylyal — Osörgős sapkája, üres főt takar............. H isz’ ezer éve lesz ma-holnap annak, Hogy sírva-vigad mindig a magyar............. E gy fiatal asszonynak. (1883. jan. 4.) Hallom, hogy sírva ment az esküvőre, Hogy gyönyörű volt és — halvány nagyon; Mondják, hogy a szép, hófehér ruhában Inkább feküdt vön’ a ravatalon; S zokogva, félve, szívszakadva súgta Az esküvésnek lekötő szavát. . . Ugy-e, szeretett maga mégis engem ? Hogy a jó Isten áldja meg magát! S el is vitték a kedves rónaföldről Zord bérez mögé, mely ég felé mered! Minő magány egy gyönge női szívnek, Mely, bár lemondott, czél nélkül szeret! Oh ! milyen a nap mely nem kél örömre! Minő álmatlan, kinos éjszakák! Mint fáj nekem a maga hervadása! Hogy a jó Isten áldja meg magát! Pedig hát, lássa, rólam azt beszélik, Hogy veszteségem nem is fáj nekem, S a tudományok nagy szerelme mellett A legszebb asszonyt könnyen feledem; S igaz, igaz, hogy éji lámpa mellett A késő hajnalt itt virasztom át, De lelkem ott jár szüntelen magánál . . . Hogy a jó Isten áldja meg magát! Oh! hisz ha tudnák: a vak éjszakában A feldúlt elme merre tévelyeg! Hogy itt ülök, a múltról álmodozva, A tanulásra feltárt könyv felett, S a hideg bölcsek okos iratából Az elborúlt szem egy betűt se’ lát, Mert könnyeimnek fátyla eltakarja . . . Hogy a jó Isten áldja meg magát! Hiszen, ha tudnák, mennyit visszakérem Örömeimnek elveszett egét, S a tépett húron mennyit visszazengnek Szép tavaszunkról a bájos regék! Szép tavaszunkról, meg a bíbor ajkról, Mely édes csókot olvasatlan ád, Meg azokról az ölelő karokról . . Hogy a jó Isten áldja meg magát! Ne higyje hát, ha rólam azt beszélik, Hogy léha szívvel könnyen feledek;
