Eger - hetilap, 1883
1883-11-08 / 45. szám
430 Fogytán vagyon a hold szelíd világa, Mélán-borongó fényben tündököl. Olyan miként a beteg napvilág, mely Halkan szűrődik át ezüst ködön. . . Szép, szép a hold az ábrándok fiának, Oly jól esik merengni sugarán. Önkénytelen egy köny csillog szememben, — A barátság is fogyó hold talán ?! . . Fejem fölött zúg-búg az őszi szellő, S nekem oly búsan, oly halkan beszél: Hogy egy látó hab, egy álom az élet, És boldog ki e földön soh’sem él, És mintegy bizonyitékúl megrázza, Merengőn rázza a fa bus fejét Mindig sötétebb és sötétebb lészen, Osak néhány házba’ mécs világa ég. ... . Rég elmúlt éjfél . . s én ábrándozom még, Óh ez az ábránd oly édes nekem. Kitekintek a néma éjszakába, Amelyhez most hasonló életem ! De a sötétben csillagok ragyognak, S nekem is van szép fényes csillagom ! Te vagy, te vagy, szép, nyílt tekinteteddel, Te vagy az nékem, édes angyalom ! Gondolsz-e rám, ha puha nyoszolyádban, Fürtös fejecskéd gondokkal tele ; Midőn megérint egy eddig nem érzett Titkos sejdités langy lehellete. Mosolygó álmaidnak szép egébe, Belé szövődik-e az én nevem ? ! Ifjú szived legszentebb érzeménye, Mondd, az enyém-e, édes kedvesem ! ? Werner Gyula. A mestermü. (Vége.) Midőn György elment, Stephen még sokáig el volt merülve a vele folytatott beszélgetés hatása alatt. „íme a fiatalság! mon- dá magában, mily keveset gondol a munkával, mint vágyik az élvezet után. De lelke rögtön másfajta gondolatoknak adott helyet. Végre is, gondolá, György igen menthető; nincs-e ő ifjúsága teljében, s forrongó érzelme, ámbár nem tekinthető szerelemnek, nem szivéből keletkezik-e, mely egyedül tehet nagy müvészszé. . . . A mint visszatért műtermébe, hosszasan szemlélte Leonát a nélkül, hogy ez észrevette volna őt. A fiatal művésznő csinos kezét kedves modorban serényen jártatá a vásznon. Könnyedén meghajtott feje, vállára leomló haja, fesztelen öltözéke, gondtalan tartása, csak jobban kiemelték ifjú szépségét. Stephen látta mindezt s megindúltan lépett Leonához: — Gyermekem ! mondá neki, kegyed álmodozni látszik. — Én ? válaszold gyorsan, láthatja kegyed, Stephen úr, hogy rajzolok. — Ah! kegyed rajzol, igaz! Én háborgatom. — Dehogy háborgat, legkevésbbé sem, maradjon mellettem, mondá Leona a,barátság és szemrehányás vegyes hangján. — De igen! Én háborgatom kegyedet, ismétlő Stephen, s rögtön eltávozott a nélkül, hogy a Leona szemébe mert volna tekinteni, és érezte, hogy a pir arczába szállott. Mi történhetett vele e pillanatban ? Miért reszketett egyszerre a gyermek előtt, kit eddig leányának tekintett? A kik elérték férfi-korukat a nélkül, hogy érezték volna a szerelem in- cselkeiléseit, azok tudnák csak kifejezni felindúlásuk nagyságát azon napon, midőn szivök eljött jogait követelni eszök felett, — Úgy vau! mondá magában Leona, látva gyámja zavarát, ime Stephen úr még mindig az átkozott arczképre gondol, mely őt annyira elfoglalja. Jó idő telt bele, mig az elkeseredett munka Stephen figyelmét Leonáról egy kevéssé elvonta, A mi Györgyöt illeti, 5 mindennap eljött a műterembe, hogy láthassa őt, Szép volt, művelt volt, telve önbizalommal, s igy biztosnak hitte, hogy tetszik Leo- nának, ki igen kedvesnek mutatta magát vele szemben. Azt hitte, hogy mihelyt házasságot Ígérne neki, rögtön elfogadná, mint a gyermek, kinek új játékot kinálunk. Egy napon tehát, a mint egyedül volt Stephennel, igy szólt hozzá : — Nem is képzelheti az örömöt, melyet e pillanatban érzek. — Micsoda szerencse érte ? — Az ért, hogy Leona szeret. — Azt hiszi ? hisz még alig ismeri egy-két hónapja. — Mindegy, ő szeret engem, biztos vagyok róla. — 0 mondta ? — Nem, de a tények mutatják. Hát nem vette észre soha a pirúlást, mely homlokát rögtön elborítja, ragyogó szemét, élénk mozdúlatait, valahányszor önnel együtt belépek a terembe ? Vagy én csalatkozom nagyon, vagy ezek a szerelem jelei. — Az ön jelei semmit sem bizonyítanak. Leona nem szereti önt, válaszold Stephen élénken. Lehetetlen! — Sőt inkább annyira lehetséges, hogy épen kezét akarom öntől megkérni. — Kezét! kiáltá Stephen, kezét! S azt kívánja, hogy ebbe én egyezzem bele? .... — Nem ön-e a gyámja? — Természetesen! De ő beleegyezik-e e házasságba? — Meghiszem azt! Minden esetre számítok önre, hogy teljesen rá fogja venni. — Jól van tehát! mondá Stephen, kinek arcza lassankint elborúlt. Holnapig gondolkozó időt kérek. S a két festő megrázta egymás kezét, midőn búcsút vettek. Stephen rögtön ezen beszélgetés után felkereste Leonát. A mint észrevette, igy szólt: — Láttam Walnec György urat, mindent elmondott. . . . Tehát, folytatá felegyenesedve, e fiatal ember tetszik önnek; még alig ismeri, de mindegy, ön szereti őt? Leona csodálkozó mozdúlatot tett. — Oh Istenem, én nem látok ebben semmi roszat; vallja meg rögtön, hogy szereti! — És ha szeretném ? mondá határozottan Leona. — Szabadságában áll! György fiatal és szép, szeretetve méltó, tud bókot csapni, művészete nem foglalja le teljesen. Gyönyörű gyerek. — Gyönyörű, csakugyan! válaszold Leona némi utánzással. — Gyönyörű, gyönyörű! kiáltá Stephen ; vigye hát el az ördög ! kegyed soha sem lesz az ő nejévé, Leona, mondom: soha sem lesz az ő nejévé! — Istenem, mit jelent ez ? — Azt jelenti, Leona, hogy ön nem gyermek többé, hogy önben megvan az ifjú női szépség minden bája, és hogy az én szivem sincs köböl. Ily közel kegyedhez napról-napra, megilletett szép lelkének kedvessége. Éreztem, mint nő bennem egy új érzelem, hatalmasabb a művészet szereteténél. Ez engem boldoggá tett, nagyon boldoggá! Szóval, szeretem önt. Leona; válaszszon György közt s köztem, e pillanatban öntől függ boldogságom! — Bocsásson meg. válaszold Leona, de ön oly kevéssé szoktatott hozzá a szerelmi nyilatkozatokhoz, hogy nem tudom, hogyan feleljek ezekre. — Értem! Előnyt ad Györgynek! mormogd Stephen könyes szemekkel. Leona szelíden közeledett hozzá: — Ne sírjon, Stephen úr, mondá neki gyermekes hangján, s engedje meg, hogy részemről most én beszélhessek őszintén. Ön oly fiatalon ismert meg engem, hogy nem is gondolt soha arra, hogy a gyermekből ifjú leány lehet: az ön szemében én nem számítottam, s ön — úgy látszik — azt hitte, hogy senki sem vehet engem észre. E közöny végre fellázított, meg akartam önnek mutatni, hogy elég nagy vagyok már arra, hogy valakiben más érzelmet is tudjak ébreszteni, ne csak barátságot, s ezért vettem szívesen a György látogatásait; most, hogy önzésem ki van elégítve, ki fogom magamat menteni előtte, megmagyarázom neki, hogy önzésem erősebb volt, mint én, s biztos vagyok benne, hogy ő nem fog érte rám haragudni. — Tehát mindezt miattam tette; szeret engem, úgy-e Leona ? — Azt nem mondom, válaszold a leányka pirúlva, de a munka hosszú órái alatt, midőn önt folytonosan szórakoztatni akartam, részint jelenlétemmel, részint beszélgetésemmel, mindig részt vettem örömében bánatában, s szőttem magamban az álmot, hogy megédesítem művészi munkás életét az által, hogy a rósz gyermek szerepét az odaadó feleségével fogom felcserélni. — Lehetséges-e? kiáltá Stephen örömtől ittasan, tehát beleegyezik, hogy nőmmé legyen? — Stephen úr, mondá Leona kezét nyújtva gyámjának, önnek nemes, jó szive van; én büszke leszek, ha nevét viselhetem. Kevéssel ezen jelenet után György lépett a terembe. — Nagy újságot mondok! ezzel fogadta Stephen. Megházasodom.
