Eger - hetilap, 1883
1883-11-01 / 44. szám
XXII. év-folyam. 44. szám. 1883. november l-én. Előfizetési di]: Egész évre . 5 írt — ki Félévre . i „ 50 . Negyed évre . 1 . oO , Egy hónapra. — 45 . Egyes szám . — 12 , Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (vásártér, 783. szám alatt) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése (alapítványi ház a lyceum átellenében) s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Hirdetésekért luinueii ö iiasabozütt petit -őrhely után 6, bélyegadó tejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelyórt 15 kr fizetendő. Halottak estéjén. — Gubicza Lajostól. — Kötelességszerű kegyeletre ébresztő napnak hajnala hasad reánk. Fájó, gyönyört zsibhasztó érzelem, — a nyugalom édes reményének s a megnyugvás, a megadás — a lélek drága békéjének — napja ez; az örök álom honának, a halál birodalmának gyászkeretü ünnepe. Kincs érző kebel, mely ne rendülne meg e nap nevének hallatára, mely ne érezné e napon a múlt keserű emlékeinek megújuló fájdalmát. Panaszos szivek sóhajától terhes a lég s ez nyomasztó érzést szül palotában, kunyhóban egyaránt. Rideg kézzel leplezi le előttünk azt a kegyetlen, megresz- kettető valót, miről az élet örömzajában és sokszor a fájdalom, nyomor napjainak kétségbeesése közt, — midőn csak a remény, kapzsi vágyainknak e csalfa délibábja éltet, — oly könnyen, oly hamar megfeledkezünk, s balgák vagyunk oly megtörténhető sejtelmek s merész álmák közé sorozni, melyeknek teljesülte tetszésünktől, akaratunktól függne; szemünkbe dobja azt a kétségbeejtő természeti igazságot, melyet oly nagyon szeretnénk, de nem merünk, tagadni: a meghalást! A szív és lélek álmadozó kedveseinek emléknapja ez. Felébreszti a meddő visszaemlékezést, melynek egy parányi szála elég, hogy visszavigye lelkünket a szív kedves halottai — s a lélek szétzüllött álmainak ravatalához s újra felszaggassa a heg- gedő sebeket, a szív s lélek lezajlott viharának fájó jeleit s újra átéreztesse a jajgató kétségbeesést, melylyel örök álomba kisértük halottainkat. E visszaemlékezés könyüt csal szemünkbe, mely félve, reszketve rezeg pilláinkon; tán fél végig futni a szomorú arczon, vagy szégyenli az emberi természet e gyengeségét? Csak peregj le fájdalom-követ, nem szégyen, ha / a szív könyezik keservén, ha a lélek zokog csalódott örömein. Áthidalja e nap az idő által támasztott űrt a fájdalom s a visszaemlékezés között, melynek növekedő távolsága a gyógyulás, a feledés balzsamát teremte s ez összeköttetés ismét „jelenné“ varázsolja a már csaknem feledett múltat. S mégis — bár az emlékezet gyötrő érzelmet támaszt bennünk, — oly szép, oly nemes szokás e szomorú emléknap. A feledés sötétébe világot vet a kegyelet fáklyája s a felébresztett szeretet, tisztelet s hála felkeresik a temető zöld gyepes halmait s a már hervadó természetnek e csendes templomát, az enyészet komor lakhelyét tavaszi léggel árasztja el a koszorúk illata s az őszi szélben ingó fűszálakon harmatként reszketnek a lehulló köny- cseppek. S kinek ne volna ily drága sirhalma, melyben szerető, gondos szülők, gyengéd, jó testvér, barát vagy más szerettei pihennek ? Ki ne jönne felkeresni a drága, porladó tetem csendes tanyáját jelelő keresztet, hogy imától reszkető ajakkal lebeghesse : „Adj Uram örök nyugodalmat és az örök világosság fényes- kedjék neki.“ E nap a halottak napja s a hálás kegyelet lerovása az emléknapot megelőző Mindenszentek estéjén van. * ...............Halottak estéje van! ... A városon kívül halvány fénykör világit be a sötét esthomályba ; a temető sírhalmain, keresztjein lobogó lámpák fénye ez. Az útcza egyre népesebb, zajosabb, a gyalogsietők csoportja — s a kocsik robogásának zajától. Az ablakok kiváncsi főkkel telvék, vizsgálva az elsietők hullámzó tömegét. C sak a legszebb épület első emeletének ablakai voltak zárva. A leeresztett nehéz selyemfüggönyökön áttört halvány fény gazdagon bútorzott szobából eredt. A gazdagság, jólét számtalan jele szanaszét, s a boldogság, mely e kis család egyeseinek arczárói sugárzott, kedves zománcza volt a megelégedésnek. Bársony- pamlagon pihent a ház fiatal ura, tüzes szemeit gyönyörrel pihentetve egy kedves jelenetem Vastag perzsaszőnyegen gyönyörű ifjúnő térdelt; arczán ott égett a boldogság hamvas pírja, szelid fényű szemeiben hű szerelem sugárzott. Előtte kis három éves gyermek ugrándozott, aranysátorba burkolt szép szőke fővel: szép rózsának szép bimbaja. Ott játszottak anya és gyermek, vidáman, boldogan, feledve a külvilágot, a környezetet s csak egymás szeretettől sugárzó szeméiben elmerülve. Az anya megáll, s figyelve hallgat az útczáról felható zajra . . . — Miért van édesem e szokatlan tolongás, szólt kérdő- leg férjéhez ? — Bizonyára a temetőbe sietők zaja. Halottak estéje van s koszorút visznek kedveseik keresztjére . . . — Halottak estéje! . . . rebegte öntudatlan a gondolatokba mélyedt anya; szemei a falakon merengtek s szemlátomást halványodott a pír, rándult össze az ajak s .... s az előbb boldogságot sugárzó szemek könyükkel teltek meg. . . . — Nos, mi bajod, kiáltott felugorva a férj, felemelt nejét keblére vonva. . . . De az nem szólt; arczát a hű kebelre temette s zokogott keserűen. Többszöri aggódó kérdésre rebegte: — Eszembe jutott — jaj Istenem! — ha te meghalnál s én is ... . tovább nem szólhatott; a lm szerelem féltő fájdalmának kitörése elnémította . . . — Kis bohó — szólt a férj szorosan ölelve magához — ne törd kis fejed ily szt morú gondolatokon, nem a te zavartalan vig- ságodhoz illenek, azok, — — — de a vigasztaló férfias arczon is látszott a komor gondolat vonása, melyet a boldogságot féltő fájdalom barázdált reá. . . . Gyönyört zsibhasztó érzelmek napja ez! . . . * Kicsiny 'a kunyhója, parányi az ablaka s annak is három fiókja újság papírral van beragasztva. Kopott, töredezett minden, mi e kis szobában van, ha ugyan egy ágy rozzant asztal és szalmaszék elégségesek a minden „kategóriájába“ ... A repedezett asztaltetőn apró viaszgyertyák égnek, s elég világot vetnek a nagybetűs bibliába, melyből nyolczvan éves Erzsók néne betüzget, nagyitó pápaszeme segélyéve]. Megtört, görnyedt alak, megért gyümölcs az életfáján . . . Összekulcsolja kiaszott, csontos kezeit s olyan szépen, buzgón s oly ájtatosan imádkozik. „Uram teremtőm, mikor hozod el bűnös szolgádnak is reménysége napját, hogy a te szent színed látásában örvendezhessen hozzád vágyakozó lelke!“ így imádkozik szegény . . . régen . . . nagyon régen, hisz úgy szeretné már ezt a megunt földet elhagyni. . . . „Hiszen az örök nyugalom édes reményének napja ez!“ * Hatodik éve hordja egyszerű gyászruháját. Férje szegény tanító volt, olcsódijas napszámosa a hazának. Hivatásának lön korai áldozata s szerető özvegye három neveletlen árvának maradt istápja, szegény gondozója. Dolgozik, fárad s összeizzadott keresete távol tartja az éhséget. Letérdel a feszület előtt, hiszen halottak estéje van. Szelid szemeiben ott ragyog a hű, gyengéden szerető lélek s halvány arczán az édes megnyugvás honol.
