Eger - hetilap, 1883

1883-06-28 / 26. szám

258 A mostoha. — Életkép. — II. Néha úgy tetszett Hubertné asszonynak, mintha a fiatal szív vonzódnék hozzá s a dacz és bizalmatlanság helyébe a gyermeki szeretet lépne. Azonban mindez csalódás volt. Ha volt is alapja a jó asszony reménykedésének, egy figyelmeztetés, egy szelíd in­tés, melyet az anyai kötelesség olykor parancsolt, ismét elrontott mindent, mert Anders asszony még mindig annyira hatott a gyer­mek kedélyére, hogy az a leggyöngédebb dorgálásban is a mos­toha anya keménységét és szívtelenségét látta. Ez az öreg nő úgy viselte magát, hogy a kis leányra nézve nélkülözhetetlennek lát- tassék; attól félt ugyanis, hogy nem lenne reá szükség a háznál, s majd elbocsátnák, mig igy a leányka kedvéért megtartják. Pe­dig hát nem gondolta meg, hogy az idegenkedés és gyűlölet mérge, melyet a fiatal lélekbe csepegtetett, megfosztotta azt is a gyer­meki élet örömeitől és boldogságától. Egyébiránt Anders asszony még balga volt elhinni mindazt, mit a gyermeknek a volt mosto­hákról mesélt s azt meggyőződésének tartotta. Fájdalom. Hubert ur s neje nem tudták a gyermek magavi­seletének valódi okát; nem tudták, mennyire félre van vezettetve az ártatlanság, s Elza soha sem árulta el öreg gondviselőjét, mert az azzal ijesztgette őt, hogy akkor elküldik s nem marad senkie, ki őt szeresse; akkor aztán csakugyan el lesz egészen hagyatva. A folytonos fájdalmas csalódások, a kis leány bizalmának és szeretetének megnyerésére irányzott sikertelen törekvések lassan- lassan egészen elkedvetlenítették, elcsüggesztették Hubertné asz- szonyt. Az bántotta, hogy a boldogság és béke helyett elégedet­lenséget, viszályt hozott férje házába. E gondolatnál gyakran forró könyek borították szelíd kifejezést! szemeit s férje, betegei láto­gatásából hazatérve, sokszor találta őt ily kedvetlen, szomorú han­gulatban. — Kedves Annám, — vigasztalta őt a férj szeretettel — hisz te nem vagy hibás s nem vagy oka annak, hogy házunkban nincs meg a boldogság, melyet reménylettünk s bocsáss meg ne­kem is, hogy mellettem csalódásokkal kelle találkoznod; azt beis­merem, hogy Elzának anyára, egy művelt, értelmes nő vezetésére és nevelésére volt szüksége, te fiatal jó lelkeddel örömest vállal­tad el e terhet s ime, mily vadul viseli magát leányunk. Azt kell hinnem végre is, hogy az öreg asszony félszeg nevelése vezette félre a gyermeket s itt az ideje, hogy véget vessek minden to­vábbi káros következésnek. így tovább csakugyan nem mehet s én osztom nézetedet, kedves Annám, hogy szigorral mire sem fo­gunk menni s Elzát kényszerítéssel nem fogjuk kigyógyítani, nem fogjuk helyzetének tiszta belátására ébreszteni. Hanem halld csak tervemet: Elza neveltetésére nézve az volt szándékom, hogy őt később D ... be viszem a felsőbb leányiskolába s most úgy gon­dolom, hogy nagyon jó lenne, ha az alsóbb osztályokat is ott vé­gezné. Talán idegen emberek közt hamarább fogja érezni a szü­lői ház hiányát s óhajtani fogja a boldogságot, melyet itt magá­tól eltaszit. Ha aztán jól viseli magát és viszonozza szeretetün- ket és ragaszkodásunkat, akkor a szünnapokat körünkben tölt­heti s magaviseletétől fog függeni, hogy a csekély távolban mi is minél gyakrabban meglátogassuk. A fiatal asszony belátta, hogy a terv igen czélszerü s a gyermeknek csak javára lehet; egyetértett tehát férjével s javas- lotta, hogy Elzát D . . . ben abba a neveidébe kellene adui, mely­ben ő maga is tanult s melynek igazgatónője mint nyájas, jó és értelmes asszony volt vidékszerte ismeretes. Elzát el is vitték nemsokára. Nagyon természetes dolog, hogy ő azt gondolta, mi­ként mostohája cselszövéseinek lett áldozata s az űzte el őt az apai házból. Fiatal szivét most még több dacz és harag töltötte el s a nehány nap melyet még otthon töltött, a legkínosabb ér­zelmek közt telt el. in. A tanintézetben a szorgalmi időszak letelt s következett a nagy szünidő. Hubert orvos ur megírta Elzának, hogy haza jöhet oly föltétel alatt, hogy talán belátva előbbeni helytelen magavise­letét, mostohája iránt több ragaszkodást fog tanúsítani. Elza érez­te is most már, hogy második anyjának szeretete mégis bensőbb, melegebb, mint mind az a jóság és nyájasság, melyet az intézet­ben tapasztalt, s olykor-olykor vágyódott a gyöngéd anyai ölelés és szülői szeretet után. De ugyan mit mondana majd Anders asszony ha látná, hogy ő szüléitől — mostohájától — bocsánatot kérne s tévedését bevallaná ? Nem azt mondaná-e. hogy azzal el­hunyt jó anyjára való emlékét sértené meg. Majd megint elűzte fejéből ezeket a gondolatokat s voltaképen nem is vágyódott haza, valahányszor vele egyenkorú leánypajtásai társaságában örvend­hetett. Tanulni pedig nagyon szeretett s midőn megdicsérték, tel­jesen elégültnek érezte magát. Apja meghívására eszébe jutott, hogy mely kellemetlen érzések közt éltek otthon, de az nem jött eszébe, hogy mind annak csupán ő maga volt oka. A vizsgálatok bevégződtek, a bizonyítványok kiosztattak, még nehány óra s a fiatal leányok repülhettek szét szüléikhez, szeretteikhez. Elzát fájdalmas érzések lepték meg. Barátnői kipirult arcz- czal örvendeztek körülte s türelmetlenül várták a perczet, mely­ben apjokat s anyjokat újra láthatják. Hisz neki is volt boldog otthona, voltak jó szüléi, kik szívesen, szeretettel fogadták volna s ő nem akart haza menni. A többi leányok élénk serénységgel podgyászolták be holmi- jokat, majd előgördültek a bér — és társaskocsik s a távozókat a vasúti állomásra szállították. A közelben lakókért a szülék saját kocsijokat küldték s Elza egy ablakból nézte az elmenőket, kik örvendező arczczal integettek felé búcsút. Azok a növendékek, kik az intézeten kivid szállásoltak s csak bejárók voltak, szintén eljöttek köszönni s végre Elza egészen egyedül maradt. Bezzeg üresek voltak most a termek s a hirtelen beállott néma csend valami szomoritó ellentétben állott az utóbbi órák vig zajáral. Le­ment a kertbe, de az is sivár magányos volt most a fiatal játszó társak nélkül, kikkel máskor ott oly vidáman mulatott. Majd elközelgett az est, az árnyék mindegyre hosszabbra nyúlt s Elza a magas fák lombjai alatt kellemetlenül kezdte ma­gát érezni, azért is visszatért a házba. Az estelizés ideje külön­ben is eljött s a barátságos hosszú asztal helyett most csak egy kisebb volt megtérítve három személyre, t. i. az intézet igazgató­nője Hoffmanné asszony, egy ott maradt fiatal segédtanitónő s Elza számára. A társalgás meglehetős egyhangú, mondhatni szót- lan volt, mert a két nőnek az utóbbi napokban sok teendője volt azzal, mig minden leányt rendében útnak ereszthetett s bizony ki is voltak fáradva. Hoffmanné asszony másnap maga is el akart utazni, mire nézve szintén készületeket kellett tennie. Elza soha sem volt még igy magában tanítónőivel s azért félénk, za­vart lett. Az estelizés végeztével az igazgatónő bizonyos dolog elinté­zése végett kiküldte a kisasszonyt s nyájasan megfogva a mel­lette ülő Elza kezét, mondá: — Kedves leányom, én ismerem az otthoni viszonyokat, me­lyek idejövésedet megelőzték. Atyád mindent közlött velem, de kért, hogy én ne gyakoroljak rád semmi befolyást, hanem várjam saját józan elhatározásodat. Azért is egészen tetszésedre bíztam, hogy a szünidőt itt vagy otthon töltsd. Most azonban, midőn ma­gam is távozom, nehány komoly szót kell veled váltanom. Lásd, a te második anyád oly jó, szelíd és gyöngéd asszony, hogy én meg nem foghatom, miért utasítod vissza szeretetét, midőn sze­rencsésnek kellene magadat tartanod azért, hogy Isten jó gond­viselőt adott neked. Édes apád sem talált volna jobb, szeretetre­méltóbb társat, mint a milyenre nehéz, önmegtagadó hivatala ter­hei közt annyira szüksége volt; neked már csak azon is örülnöd kellene, hogy atyádnak visszaadatott a házi kényelem, mely pedig egy háztartásban, hol a házinő hiányzik, soha sem található fel. Te még gyermek vagy arra. hogy ily kötelességeket teljesíts s hálás szeretettel kellene viseltetned azon nő irányában, ki atyád életét boldogítani jött s egész készséggel igyekszik azon, hogy neked el­vesztett anyádat pótolja. — De hát hogy is táplálhattál ily elő­ítéletet atyád második neje iránt, mikor azt még jó formán nem is ismerted ? Elza arczát élénk pir borította el, forró könnyek nedvesí­tették meg szemeit s mély szégyenérzettel mondá: — Öreg gondviselőm mondá nekem, hogy minden mostoha kegyetlen és szívtelen s hogy az enyém is olyan lesz idővel, ha­bár eleinte jónak mutatja is magát; szintén az öregnő szavaira jöttem arra a gondolatra is, hogy atyám neje miatt közönyössé lett irányomban s engem szivéből kivetett. — Nagyon igaztalan voltál leányom, viszonzá erre az igaz­gatónő — s magadviseletét csupán gyermeki hiszékenységed ment­heti némileg; azonban gondolhattál volna a parancsra: Tiszteld atyádat anyádat, hogy boldog légy és sokáig élj a földön! Te vétkeztél a jó Isten és szüléid ellen; esztelen cselédek balga fe­csegéseire nem kellett volna hallgatnod s elhalt jó anyád, ha be­szélhetne veled, bizonyosan arra intene, hogy helyette szeresd őt s ne tedd nehézebbé reá nézve a komoly feladatot, mert hidd el, sok szeretet s önmegtagadás kell ahhoz, hogy egy fiatal nő anyai kötelességeket s terheket vállaljon magára. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents