Eger - hetilap, 1883
1883-01-18 / 3. szám
22 les atliléta váltakkal, elegáns komoly pofa-szakállal, nagy kék szellemes szemekkel; mindig komoly elegantiával öltözve, leggyakrabban salon czigarette-et szíva, elefánt csontos pálczájával fogait veregetve, szóval valódi hőse az aszfaltnak, kelléke a társaságoknak, ideálja fiatal leányoknak s epedés tárgya blasirt agg szüzeknek. . . Az idei jogászbálnak Szeley volt az elnöke, s midőn megtudta X. közönsége, hogy Szeley megválasztatott, Réghy Czili k. a. ő nagysága pedig kegyes volt elvállalni a „lady patronesse“ nemes tisztét, mindenki előre megjósolhatta a bál sikerét. Itt szükségesnek látom kegyes olvasómat Réghy Czili ő nagysága salonjába vezetni, hogy ő nagyságát megismerhessük. . . Egy ledőlt szobor, melynek időroncsolt töredékei is bizonyíthatják egykori szépségét; egy hervadt virág melynek szirmairól lehullt a nyári éj harmata, lefoszlott a tavasz himpora; egy derült őszi nap, melynek langyos verőfénye a tavaszra emlékeztet; s Réghy Czili ő nagysága, egyenlő hatást tesznek a szemlélőre. . . Ott nyugszik Ízléses talonjának egy kényelmes kereve- tén, elegáns, hóditó negligéében, mellette pedig egy asztalon a nőegylet jegyzőjének átirata, s a jogászbál jövedelmének hivatalos kimutatása hever; de ő ezekre rá sem néz, sokkal érdekesebbnek tartja Rousseau „Emil“-jét, melyet kezében tart s olvas, frappánsabb helyeket aláhúzogatva, miközben ajkai közt egy milárest tart, s tudományos komolysággal bodor füstfelhőket, vagy unalmas füstkarikákat, ereget. Arcza a költőiességig halvány, szeme az ábrándosságig beesett, alakja a véznaságig hosszú és sovány, s mégis egész megjelenése a fiatalság naíyságával, csókolni való ke- resetlenséggel hat. . . Egyébiránt kérdezzünk meg bárkit X—en, még a legkisebb árva-gyerek is teljes bizonysággal fog tudni referálni neked Réghy Czili ő nagysága érdemeiről. Azt mindenki tudja, hogy ő nagysága igen-igen gazdag . . . X—en három nagy háza, a Bánátban két nagy birtoka, s valamelyik fiókjában egy takarékpénztári könyvecskéje van, mely épen 120 ezer forintot ér . . . S e töménytelen sok vagyon jövedelmeinek nagyobb részét szegény árvák ruházására, iskolázására fordítja; halála után pedig mind e kincs unokaöcséé, Réghy Béláé, és egy távoli rokonának árvájáé, Eméry Birikéé lesz, kit mióta magához fogadott ő nagysága, édes leányaként szeret. . . S valóban, mennyire megváltozott az Eméry Birike beköltözése által annak a komor, emeleti lakásnak színezete! . . Egyszerre tele lett csengés-bongással, tavaszi verőfénynyel. fülemile dallal; mintha minden szögelletből egy- egy kaczagó tündér gyermek fogadna, midőn belépsz ide, — s még az a komor, diplomata arczú kapus is, kinek ép oly három szál haja, s ép oly borotvált arcza van mint Bismarcknak. egészen levetközé régi komor, méltóságteljes, viseletét, s gyöngéden kérdi: — Réghy Czili ő nagyságához ? . . A folyosón, egy nagy kalitkában, kaczérkodó kakadu vet szerelmes pillantásokat a széles rácsozattal elzárt mókusra. míg bent a szobában a Czili kisasszony feje majd meghasad — mint ő maga szokta mondogatni, — attól a roppant éles lármától, mit a tavasz verőfénye által dalra ke- lesztett s az ablakban sütkérező fülmile, s a szivében üde tavaszt érező kis leány, véghez visznek, midőn egymást túl akarják szárnyalni a dalolásban. . . Az ablak tele van illatosnál-illatosabb kaméliákkal, fürtös virágú hyacinthokkal, mik oly üdék, oly teljes pompában diszknek, hogy szinte meglátszik, hogy attól tanultak virúlni, szépnek kecsesnek kell lenni, ki őket reggelenkint gondosan megöntözgeti, s ki oly gyakorta eltársalog velők; beszél nekik édes szavakat, hihetetlen tündéries meséket, miket csak oly játszi gyermek ábrándos agya teremthet, s miket csak ily bohó virágok hihetnek el, mik minden ba- darnál-badarabb gondolatra oly jóhiszeműleg hajtják meg karcsú száraikat. . . A szobában, hol Czili ő nagysága és Birike a nap legnagyobb részét együtt szokták tölteni, minden a legigézőbb rendetlenségben van, s ő nagysága, ki a szobaleányt eddig még azért is el akarta küldeni, ha a függöny fodrai nem voltak teljesen egyenletesre szedve, most — Isten tudja — még gyönyörködik ebben a gondtalan gyermekben, ki mindenbe belé kezd, s mindent félbe félbe hagy, ki mindent elvesz helyéről s vissza semmit sem tesz, s kire boszankodnia kellene, s még sem tud boszankodni. . , Bizony Czili k. a. kit Birike oly kedvesen tud hívni Czili Néninek, sokban megváltozott azon idő óta, midőn e kis „Diabolint“-t — mint ő maga szokta nevezni, — magához vette. . . Most, midőn már —meg kell vallanunk — az ősz dere kezdte sorvasztani élte virágát, most kezdte csak ismerni a tavaszt s irigyelte ettől a folyton kaczagó gyermektől azt a vidor, folytonos gondtalan, pajzán kedvet, mely egyedüli boldogsága a gyermekkornak, s melyet ő talán sohasem érezett életében! Gyermek korában üvegházi növény volt, kit még a nap sugaraitól is óvva féltettek, s ki a túlságos szülői gond szárnyai alatt nőtt fel, — ifjú volt ifjúság nélkül, gyermek volt mosoly nélkül, ifjú volt ifjan megaggva, megöregedve. S most, mint midőn egy szép őszi nap derült verőfényében a tavasz sugarát véljük visszamosolyogni, úgy érzett Czili kisasszony is őszies szivében gyermekies boldogságot. tavaszias derűt, s talán volt oly exaltált percze is néha, hogy oda szeretett volna futni ahhoz a jókedvű gyermekhez, hogy vele versenyt kaczagjon, daloljon, s legyen oly boldog gyermek, minő még soha sem volt életében! Kezdetben, midőn a kis leány még valóban oly iczi- piczi rövid szoknyás leányka volt. órákig elnézte azt, a mint bábujai közt — ő, a legszebb kis bábu, el-el beszélgetve magában, gondtalan, igéző naivitással el-el játszódott; később pedig midőn Birike, mint a tavasz érintésén feslő rózsabimbó lassan lassan gyönyörűen fejleni kezdett, s az ablakban, virágai közt himezgetve egy-egy fiatal poétának vagy Petőfinek édes dalait olvasgató, melyekben oly valami volt, melyet ő gondolni sem tud még, s melytől csak szive dobban hevesebben, s lezárva hosszú selymű pilláit, kezét nyugodni hagyva hímzésén, lelke az ábrándok könnyű szárnyaira kelt, s bejárta ama mesés világot, melyet oly bűvölőnek fest az a költő, kinek könyve ott nyugszik térdein, — oly édes szén- dér szállt szemeire, oly édes elragadtatás varázsolta meg lelkét, hogy midőn ilyenkor ránézett Birikére a Néni, úgy tetszett: mintha az egy tulvilági szellemi lény lenne, kinek teste lezárt szemhéjakkal, mosolygó ajkakkal itt maradt a földön, mig leikével szivével szerelmes tündér ifjak játszanak ott abban a mesés világban, hová álma vitte, s melynek jelenetei oly átszellemült mosolyt csalnak az ifjú leány ajkaira. . . . Oh! Ilyenkor Czili k. a. szemébe oly édes s mégis oly égető könyű csillant, s midőn felébredt Birike, s szeméről lesimitva az átálmodott bűvölet szenderét, idegennek találá ezt a való világot, s ittasan az álom mámorától oda dűlt a Czili Néni kebelére, s reszkető hangon mondá el álmának merész képeit, — megeredtek Czili k. a. könyei, és mig ő az átvirasztott álomkort siratá, addig Birike örömkönyűket sirt, a Néni keblén, ha rágondolt arra a szép időre, midőn majd n