Eger - hetilap, 1883
1883-04-05 / 14. szám
127 Tnomlhatlan szerencsétlennek érezte magát, komor szeme a jövő téveteg pályáján merengett, mely éji homályban feküdt tekintete előtt. Biztos jövedelem, lakás d’ Autin országúinál, saját fogat s egy zártszék minden este a színházban: ezek valának akkor a fiatal harczfi kivánatai, ki tizenkét évvel később mint francziák császára s Olaszország királya s a rajnai szövetség védője a büszke Tuileriák világtörténelmi termeiben lakott s onnan uralkodott a félvilágon. Akkor még szegény katona volt, ki mellőztetéssel és szükséggel küzdve gyakran két frankkal sem birt, hogy valamelyik étteremben éhsége szerény kivánatait kielégítse. Ez időtájban ismerkedett meg Talmával, ki már akkor a franczia színművészet dicsőített apostola \ olt. Bonaparte, ki ifjúsága óta nagy előszeretettel viseltetett a szomorujátékok iránt, valahányszor csak erszénye engedte, meglátogatta a színházat, hogy csodálja Talmát. Lassankint barátság fejlődött ki köztök, mely kölcsönös tiszteleten alapulva, mindegyre szorosabb lett. Bonaparte, mint kortársai Írják, nem egyszer kölcsönzött Talmától összegeket, ki maga is minden nagy fizetése mellett, gyakran volt pénzzavarban. Mig Bonaperte ott merengett az ablakban, kopogtatás hallatszott ajtaján s be sem várva a „szabad“ szót, Talma lépett be hozzá. r — Épen jókor jön Talma; nagyon bosszús vagyok. — Mi baja? — Megöl az unalom. Mikor az ember erőt érez magában, hogy képes volna egy világot meghódítani s itt összedugott kézzel kénytelen lebzselni, a legkedvetlenitőbb állapot. Fiatal kardom hüvelyében rosdásodik ... én kétségbeesem. — Kétségbeesni ? az lenne szép! Ön jobbat is tehet. — Például ? — Jöijön ma este színházba. — Mit adnak? — Cidet ... én fogom játszani. — ügy el kell mennem ! kiált fel Bonaparte, kinek homloka hirtelen felderült. Azonban — tévé utána csüggedten. — Nincs jegye ugy-e ? Gondoskodtam én arról; ime itt van egy. De ígérje meg hogy bizonyosan eljön, kétszeres örömmel játszom. ha önt a színházban tudom; az ön helyeslését többre becsülöm, mint száz más bírálóét, mert ön érti a művészetet s nem beszél üres szavakkal a világba. — Na úgy lesz bizonyosan. Apropos! Talma, mikor mutat be Mars kisasszonynak ? — Holnap, holnapután, a mikor akarja; most mennem kell. — De, istenem miért úgy? — Szerepemet át kell még olvasnom; rég nem játszottam már. Viszontlátásig! mond Talma s elsietett. Bonaparte kinyitotta az ablakot s úgy nézett utána. — Ni, hogy szalad; istenemre szeretnék Talma lenni! Ö ember, Corneille s Racine páratlan tolmácsa s halhatatlan mint ők. Este Bonaparte színházba ment. * * * Corneille nagyszerű munkája. Talma barátjának remek játéka úgy föllelkesítették, hogy hazamentében folytonosan Cid-et szavalta. Haza érkezvén gyertyát gyújtott, s kis kézi könytárából Corneille munkáinak egy kötetét vette ki. — Valóban, mond végig lapozván a könyvet — Cid a szomorujátékok remeke; felbuzditja a szivet, megihleti a lelket s fól- gerjeszt mindazon erényekre, melyek az embernek halhatatlanságot szereznek. S Talma aztán milyen Cid! Nagy Corneille, ha láthattad volna őt, akkor örvendhettél volna csak munkádnak s lángelméd tolmácsának. Mikor szomorujátékaidat Írtad, akkor nem volt oly hős, mint Talma. Most Frankhonnak van Talmája, de hiányzik neki egy uj Corneille. Két év előtt (akkor százados voltam a 4-ik tüzér ezrednél) megihletve Corneille s Racine munkái által, tervet készitettem egy szomorújátékhoz az ó-történelemből s az első felvonást be is végeztem. Hátha most, midőn semmi dolgom nincs, „Hektor“-omat elővenném s megírnám?! Talma felséges Hektor, Marsz pedig bájos Andromache lenne! S miért nem ? Holnap, még ma rögtön, hozzá fogok. Mig kardom hüvelyében, toliam hadd gyakorolja magát a papiroson; hiszen a toll is fegyver, általa lehet halhatatlanságot szerezni. Tehát gyorsan, rajta! Bonaparte megkereste elkezdett szomorujátékát, átgondolta újra az egész tervet s szakadatlanul dolgozott munkáján, melyet minden nap jobban jobban megkedvelt. A dolog ugyan eleinte nehezére esett; voltak pillanatok, midőn a versmérték által megakasztva haragosan ugrott fel s türelmetlenül felkiáltott: — Ez az átkozott verscsinálás még sem oly könnyű, mint képzeltem! De szemei előtt lebegtek Corneille és Talma; ezen nevek újra felbátorították őt s tovább dolgozott, szomorujátékát csak akkor akarta barátjának Talmának megmutatni, midőn az kész lesz, hogy azzal meglepje. — Majd elbámul, ha megmondom neki: ime, egy szomorujá- ték, olvassa ... én készitettem. A negyedik felvonást nem végezhette be, mert egészen váratlanul harczba szólittatott s a kéziratot asztalfiókjába dobva, örömtől ragyogó arczczal kötötte fel kardját. * * * Tizenegy évvel később, az 1805-ik év május havában a Tuileriák palotájában egy zöld egyenruhába öltözött férfi ült Íróasztala mellett. E férfi Bonaparte Napoleon, a francziák császára volt. Mosolyogva forgatta egy kézirat lapjait, melyeken a meghalványult irás sok helyen majdnem olvashatlan volt. A kézirat a fönebbi szomorujáték volt. — A darab nem volna igen rósz, mondá a császár magában. Kár, hogy nincs időm átdolgozásához. Egyes jelenetek a színpadon Talma, Mars által játszva, nem roszul tűnnének ki, sőt némely helyek hatásos szerepeket tennének. De az egésznek ügyes kézre van szüksége, mely a döczögős verseket kisimítsa s az eszmének több szint, több fényt adjon. Hanem valami jó gondolatom jött. A császár csengetett. Államtitkára belépett. — Tudja ön, hol lakik de Láncéval Luci, az „Achilleid“ költője ? — Nem tudom, felség, de igen könnyen megtudhatjuk. — Jól van; küldjön el hamar egy tisztet, ki Lancevalt azonnal a Tuileriákba hozza. Siessen, Bourienne, egy óra alatt itt legyen. Bourienne rögtön elküldött egy tisztet, ki a költőt épen déli szendergésében találta. Láncéval ur álmából felköltve, ijedtében elhalványult, midőn a parancsot hallá, hogy rögtön a Tuileriákba menjen. Kérdést akart tenni, de a tiszt nyíltan megmondá neki, hogy sietni kell, mivel a császár várja őt. Fél órával később de Láncéval, még mindig elnémulva bá- multában, a császár előszobájában állott. Azonnal bejelentetett s bebocsáttatott. — Isten hozta, Láncéval ur! — mondá a Napoleon a belé- lépőnek. Előhivattam önt, hogy megmondjam, miként „Achilleide“ darabja nekem igen tetszett. A költő még csak most bátorkodott lélekzeni . . . mázsányi teher esett le szivéről s mély bókot csinálva mondá: — Felség . . . — Tudom, mit akar mondani, — vágott szavába Napoleon, hogy a megzavarodott költőt megkímélje a beszéd folytatásától. — Időm nem sok van s azért röviden szólok. Nekem kérésem van önhöz, Láncéval ur. Itt van egy szomorujáték kézirata, melyet egykor egy fiatal ember készített, kinek sorsa igen közelről érdekel engem. Olvassa el darabját, Láncéval ur, törüljön ki belőle amennyit akar, tegyen hozzá a mennyit tetszik s szóval dolgozza át az egészet; szívesen tettem volna ezt magam, de már csak egy napig maradok Párisban, holnapután a koronázás Milanóba hí. Ha átdolgozta s színre alkalmazta ön a darabot, nyújtsa be saját neve alatt a Théatre frangais igazgatóságához; erre okaim vannak. Ön megértett engem Láncéval ur, ime, itt a kézirat, ne sajnálja a fáradságot, a császár hálás lesz azért. Most Isten önnel Láncéval ur! A nélkül, hogy a költő feleletét bevárná, kezébe adta a kéziratot s a mély hajlongások közt távozót az előszoba közepéig kisérve, visszatért dolgozó szobájába. Láncéval most a halandók legboldogabbika volt, mert a nagy Napoleon megdicsérte darabját. Még az nap elolvasta a császártól rábízott szomorujátékot, azonnal hozzá fogott annak átdolgozásához s tizennégy nap múlva saját neve alatt benyújtotta a színház igazgatóságához a darabot. Hat hét múlva azt a feleletet kapta a drámabiráló választmánytól, hogy a darab a színpadra nem alkalmas s azért visz- szautasittatik. Láncéval le volt veretve. * * * Hét hónap múlva a császár újra hivatta Lancevalt. — Nos, Láncéval ur, tisztában van-e már a szomorújátékkal ? — Már régen felség. — Talán be is nyújtotta már? *
