Eger - hetilap, 1883
1883-03-29 / 13. szám
120 csagin volt annak idejében. Nevét jól ismertük, tehetségét csak félig, müveit épen nem. Nálunk nem értették meg az ő nagy szellemét (mindössze talán egy képe van Magyarországon, a nemzeti múzeumban: Erzsébet királyné Deák Ferencz ravatalánál) s a művész örömestebb tartózkodott az orosz udvarnál, az angol trónörökösnél s Párizsban, mint a somogymegyei falucskában, s nekünk a Gautier Theofil enthuziasztikus kritikájára volt szükségünk, hogy a „monstre de genie“-t. megismerjük, ezt a kiváltságos tehetséget, amelyben szellem, érzelem, fantázia oly megkapó egységben keveredik az előadás bizar, gyakran izgató, megrázó naturalizmusával. S mily őserő nyilvánul ebben a kivitelben. Ecsettel, tollal, szénnel, krétával ha rajzol, mindig ura tárgyának, s mester az interpretálásban. A legkisebb tollrajzra, karczolatra rányomja nagy szelleme bélyegét, s mint illusztráló, a világ első mesterei között foglal helyet. Pedig az illusztráló sokkal közvetlenebbül hat a nagy közönségre, mint a mesterek. A Zichy Géza gróf nagy elbeszélő költeménye, „a leány vári boszorkányok“ Zichy Mihály tollrajzaival magyarázva, mindenesetre legszebb terméke a magyar könyvpiacznak. Igen gyakoriak Zichynél a családi élet jelenetei, a nő, az anya alakja, a géniuszok, s a „Vörös-kereszt“ és „a jó és rósz nemtő“ czimű képein, mint a szeretet legfönsé- gesebb képviselője, Krisztus. Négy termet foglal el az egy hónapig tartó kiállítás 48 képe, melyek közül 6 nagy olajfestmény, a többi akvarell, toll- rajz, színes karton, köztük Miss Marynak, Zichy tanítványának, több rajza. Az olajfestmények közül legkevesebbet ér „Pán szobrának megkoszorúzása.“ Sem a tárgya, sem a kivitel nem az az igazi, melyet Zichy másutt produkál. A misztikus félhomály helyett az erdő zöldjén áttörő elektrikus kékes fény, melytől vio- laszinü lesz a bakhansnő teste. Második nagy olajfestménye a „Hulló csillagok:“ a nő bukásának nagyszerű, megrendítő allegóriáját adja a kép négy női alakja. A „Halottak órája“ a leg- szilajabb fantázia szüleménye, a másvilági élet rejtelmes, megfejthetetlen bölcsészeti nagy kérdésének ironikus megoldása, mely abban áll, hogy a síron túl is folytatja az ember a földön megkezdett életet, ugyanazon emberi érzelmek, indulatok, szenvedélyek mozgatják a csontvázak ijesztő tetteit is. A szerelem, gyülöl- ség, anyai szeretet, gőg, mind-mind hatalmasan van érzékitve e csontváztömeg különböző alakjain. Itt a lefejezett gyilkos fut földi áldozatai elöl; ott a férj ijedten tartja vissza magától frisen temetett feleségének rettegett alakját; amott a temető kőkerítésén egy pár naplopó csontváza üldögél nagy semmittevésben. A „szi- rén-cziklus“ három olajfestményből áll, melyek közül kettő a mesebeli szirént ábrázolja, aki a hajósokat magához csalja, hogy elveszítse, — a harmadik a modern szirént, a budoár lágy vánkosain büszkén ülő kaczér, vöröshajú, érzéki szép nőt, aki imádói vergődése iránt, öngyilkos szeretője piros vére iránt közönyös, s gyönyörködve szemléli az áldozatúl hozott drága ékszereket, mig lábacskáival bankókon tapos. A többi rajzok közül „Richelieu áldása“ színezett szénrajz, „autoda-fé“ színezett karton, „a vörös- kereszt“ kicsike vizfestmény, „Válúton a józan ész és a hóbort között“ színezett karton, „Raphael“ szépiarajz, „Tivornya III. Henrik idejében“, „Skót fáklyatáncz“ akvarellek, s „A bor hatalma“ színes szénkarton, a legkiválóbbak. A Mary kisasszony rajzai a tehetség kétségtelen nyomait mutatják; de a még kiforratlan zseninek irány nélkül való tanulmányaiként tekintendők. Rósz hasonlatképen azt mondhatnám róluk, hogy olyanok a Mary kisasszony rajzai rajzoknak, mint példának okáért egyvalakinek „Vig Írásai“ Írásoknak .... Miss Marynak kedvencz thémája, tanulmányképen öreg asz- szonyok fejét lerajzolni, ránczos képű, apró szemű tisztes matrónákéit, amilyenek a valóságban — sajna! — túlságos számban vannak. Megületödésteljes borzadással szemléltem e képeket — én, aki a világért ki nem merném ejteni a szájamon e végzetes két szót: „öreg asszony“ anélkül, hogy lelkem legmélyében rögtön bocsánatot ne kérjek a világ minden néven nevezendő asszonyától elkövetett vétkemért. Históriája van ennek. Elmondom egy végből azt is : Valamelyik Istvánnapi búcsúkor történt. A sok vidéki ismerős közül három különösen érdekelt: a reménybeli anyósom (kardos magyar asszony), a reménybeli apósom (papucs alatt levő becsületes hazafi), meg az egyetlen lányuk ( .............) Biz én csak hozz ájuk szegődtem ciceronenak. Szép csendesen, öregurasan kapaszkodtunk felfelé a várba gyalog, hogy Pestnek a bástyáról kínálkozó nyüzsgő panorámáját a maga teljes nagyszerűségében élvezhessük. Én a jövendőbelimmel elől, a két öreg utánunk egy lépésnyire a nyomunkban mindenütt, mintha féltenének bennünket egymástól, de — mikor lopva hátrapillantottam — jól láttam ám, hogy egész megelégedéssel legeltetik rajtunk a szemeiket, akár mindjárt az áldásukat kérhettem volna. A mint a Jezsuita-lépcső alá értünk (olyan zsebmetszőnek, szerelmesnek való kellemes félhomály uralkodik benne), odasúgok hölgyemnek : — Siessünk előre, kedves Arankám, hagyjuk el az öregeket. De akármilyen halkan ejtettem is ki a szavakat, mégis meghallotta más is, nemcsak az, akinek tulajdonképen szánva voltak. — Micsoda-a? Öregeke-et? hangzott fel vészjóslólag a hátam megett, s mint a villám, oly sebesen vágott el mellettünk leendő anyósom, s egy perez múlva már a halász-bástyáról integetett felénk diadalmas mosolylyal. Nekem nem maradt más hátra, mint Pali bátyámat is karoncsipve, szép lassan felkapaszkodni a 160 (vagy hány?) lépcsőfokon. Még nem is anyósom, már is megkeserítette életemnek egy boldogreményü perezét, s nekem még gratulálnom kellett a lesújtó nyilatkozathoz: — Udvariatlan vöm uram, jegyezze meg, hogy az asszony sohasem öreg annyira, hogy „öreg“-nek lehetne mondani. * * * A napokban egy kis csomagot találtam az asztalomon. Nekem volt czimezve, hát felbontom, s nagy csodálkozásomra kóták esnek ki belőle. Kóták nekem ? Forgatom mindenfelé, nézem jobban, s akkor látom, hogy a Remetei Fü 1 öpp Zoltán „Menyasszony csárdás“-a. Hiszen igy ez valóságos kis esemény „nekünk.“ Egy fiatal zeneszerzőnek az első műve, akinek talán nincs is egyéb protekeziója annál a jó névnél, melyet az apja szerzett a zenemüirás terén Dehogy nem dicsérem .az egrieknek! Hát ha ez a kis füzet még olyan keveset érne is, nem kitörne-e az emberből a hazafiság kiáltó szava, mikor látja, hogy az árva aradi vértanú-szoboralapnak is jut valami abból az egy-egy forintból, amit a reklámjával napfényre dérit némely zsebek titokzatos fenekéről ? Pedig hát nem is olyan seminő nóta ám ez a csárdás. Az aradi czigány, a kis Józsi, nem hiába csinált véle fúróiét már a tavalyi farsangon; a vén Rácz Pali nem hiába szorongatta meg pátrónusi leereszkedéssel a fiatal zeneszerző kezét, amikor csárdását felvette a műsorába; Székely Imre, meg az öreg maesztro, Huber bácsi, nem hiába gratuláltak az első kisérlet meglepő sikeréhez; aradi fehér kis kacsók nem hiába tapsolták meg ezt a csárdást a zeneegylet hangversenyén. Pedig az aradi lányoknak is helyén van ám á fejők, meg a szivök — mondhatom. Azért hát nem is dicsérgetem én sokáig, hanem csak azt ajánlom, hogy minden egri hölgy szerezze meg ezt a csárdást, aki . . . . menyasszony akar lenni. Csalhatatlan szer a férfisziv ellió- ditására. . . . „Aki ezeket a mámoritó hangokat női kezektől zongorázni egyszer hallotta, az el van veszve“ ezt mondotta nekem a napokban egy aradi kaczér kis lány. Öli! miért nem énrajtam tette vele az első kísérletet'? A jámbor reporterre úgyis ráfogják már a mai korrupeziós világban, hogy pajtáskodásból dicsér, bosszúból gyaláz, hogy mindig érdek vezeti a tollát, soha meggyőződés, hogy meg van vesztegetve, ha hallgat, hogy kétszeresen meg van vesztegetve, ha szól. Minek tagadjam hát, hogy engem is megvesztegetett ez az ármányos muzsikus, meg a nótájával. Hej! az az őszútezai kis- szoba, no meg az a másik szalon, azok tudják legjobban, hányszor ültük őt körül néma áhítattal hallgatva minden legkisebb hangra, mikor annak a históriai nevezetességű hegedűnek, melyet a mostani orosz czárnak a nagyapja csináltatott remekbe — persze nem az én szerelmes barátomnak, hanem egy hires czigány prímásnak, — akitől azután szögről végre, egy kicsit jó pénzért, egy kicsit szellemi örökség utján az én művész barátomhoz jutott: mondom ennek a kuriózus alakú nevezetes hegedűnek nekivetve művészi fejét, elmesélte siró muzsikaszóval azt a szomorú szép történetet, hogyan húll le az ezüstszínű nyárfalevél rezegve, susogva: a mi Adél kisasszonyunk a megmondhatója, hányszor perdültünk kurjantásos vidám tánezra a „küferczes“ vérforraló hangjai mellett. Azóta kezdem érezni én is a zene mindenható erejét, mióta először elhúzta az én nótámat. Mert tudni kell, hogy az én Zoltán barátom arany jókedvű, érdekes barna jogászgyerek,— no meg mellesleg egy kicsit hegedűvirtuóz is. B. rzÉE. — Előleg es színi-jelentés! Tisztelettel értesítem Eger város müpártoló n. é. közönségét, miszerint 30 tagból álló jól szervezett dráma-, vígjáték-, népszínmű- és operette-társulatommal előadásaim sorozatát csütörtökön, f. hó 29-én a „Stomfay család,“ Csiky Gergely legújabb színmüvével megkezdendem. Minden igye-
