Eger - hetilap, 1882
1882-08-31 / 35. szám
335 Izmailia és a deltának miveit vidéke közt elterül. Az ellenség annyira demoralizáltalak látszik és oly kevés hajlandóságot mutat gyalogságunk támadásának megvárására, hogy talán nem fog oly határozott ellentállást kifejteni, a minőt én Zagaziba való érkezés előtt vártam. A gárda-dandár hajtotta végre tegnap a pusztában a fárasztó menetet és Connaught herczeg által jól vezettetett a harczban. Veszteségünk 15 halott és sebesült; a lovasság lovai közül 20 megöletett. Ezenkívül 48 katona napszurást kapott; az egyik halállal végződött. Néhány tiszt is elesett és megsebesült. Pár is, aug. 29. A „Moniteur“ constatálja, hogy a német politikának azon eredménye volt, hogy Egyiptomban az angol- franczia közös birtoklás angol védnökség által helyettesittessék, és kérdi, hogy Európa micsoda hasznot húzott ebből. Alexandria, aug. 27. A „Havas-ügynökség“-nek jelentik: Az alkirály felhatalmazta az angolokat arra, hogy Alexandria és Port-Said közt a tengerparton a lőszer és szén bevitelét megakadályozzák. Az alkirály egyszersmind körjegyzékben tudatja a Suez- csatorna polgári és katonai hatóságaival, hogy az angolokat felhatalmazta a csatorna bármely pontjának megszállására és szigorúan meghagyja, hogy őket e működésűkben ne gátolják. E körjegyzék Lesseps-sel is közöltetett. Kis fiúnk halálára. I. Elhúllott falevél helyett A kikelet újat fakaszt, — Megifjúl a fának lombja Üdvözölni az új tavaszt; De a fatörzs marad régi .... Látnia kell minden ősszel: Ifjú ága, zöld levele Miként húll le, miként vész el. — Szíveinkhez voltál nőve Miként a fához virága .... Mosolyoddal üzéd a kínt, Ha rajt a bú sebet vága; Edesítéd dobbanását, — S mi szeretve ápolgatánk . . . Elhervadtál .... kínt, keservet, Örök bánatot hagyva ránk. Reszketve a csapás alatt Álltuk körűi ravatalod, — Simogatva ébresztgeténk — Könynyel áztatva homlokod: „Ne hagyj el, oh drága gyermek! Ébredj, folytasd játszi élted! Bús szülőid, testvéreid Oly nagyon szeretnek téged.“ Örült küzdelem; — nagy Isten! Nem hallgatód jaj szavunkat, Sírba szállni parancsolád Örömünket, kis fiúnkat. Reményünk fénylő csillagát Letépte a rideg halál, — Nem ébred fel . . . nem ragyog már Szétdúlt szívünk oltárinál. Kivittek a temetőbe . . . Azt mondják hogy mennybe mentél;-----O h hát nem volt biztos helyed Forrón szerető szívünknél ?! Lelkünk is egy mennyország volt, Te voltál az ékessége .... Mit tevénk, hogy elrombolád Ezt, a másikért cserébe? . . . II. Hogy koszorút fonhassanak, Minden virágot letéptek .... Virágból font koszorúval Ékesítettek fel téged. — Ámde szúró töviseit Nem engedé a rózsaág; Eltemették a virágot, Töviseit nekünk hagyák. III. Sem éjjel, sem nappal Nincs nyugta szivemnek, Könynyező szemekkel Csak téged kereslek; — Minden nesz megrendít, Csengő hangod vélem ............ P edig tudom, hogy már Ott fennt vagy az — égben. — IV. Szomorúfűz árnyékában Vetették meg hideg ágyad, — Idehoztak .... nem zavarja Itt, majd semmi örök — álmád. A hit elkísérte Lelkedet az égig .... Oh, de a mi szívünk Mind örökre vérzik! V. Behantolták koporsódat, — Kis domb jelzi nyughelyed . . . Érzem, ah! hogy eltemették Boldogságunk is veled. — Letérdelünk, imádkozunk, Ámde vigaszt nem nyerünk, — A’ te lényed szent emléke Van éjjel-nappal velünk. Jőnek vigasztalást hozva A’ jószívű emberek, — De lelkünk és szívünk gyenge Elfeledni tégedet. Nagy, fekete szemeidet, Okos fejed fürtéit, Vidám arczod, piros ajkad Csevegő beszédeit; Gyermeki hű szereteted: Nem lehet felejteni ............ O h nagy Isten! mért engedéd E’ kincset elveszteni ? ! — VI. Gondolkodom, váljon a sors Csapási jogosúltak-e ? . . . . És remegve kell belátnom, Hogy millió embertársam Éltét küzdelemben futja le. Ah, mily nyomorúlt az élet! S mégis, mennyi bűn a támasza .... Hány ember van, ki az élet Elmúlandó örömének Becsületet, erényt áldoza? — Cselszövény, alakoskodás Biztosítják az üdvös sikert; — A legszentebb igazságot Sárba tiportatni látod, Ha tiltólag szót emelni mert. Testvérhűség, igaz részvét: Hazug tanok, üres szóllamok; Barátunk, kit hőn ölelünk, Tőrrel jutalmazza szívünk, — S hogy ő lett a sértett, — perbe fog. S mind ezt tűrjük! . . . szívünk lelkünk Kiállja a pokolnak tüzét; — Oh, de nincs, kit le ne verjen, S ki szívből ne keseregjen, Ha elveszti kedves gyermekét! Goics Lázár. *
