Eger - hetilap, 1882
1882-07-20 / 29. szám
277 A törökök nagyon jól ismerték Eger vára, felső Magyarország kulcsa birtokának fontosságát, s ép ezért mindent elkövettek annak megerősítésére. A város falait, s a vívó árkokat rendbe hozták, s az utóbbiakba, valamint a várbeli cisternákba s kasamátákba az Eger folyóból nyitottak csatornákat. A belső vár körül pedig, a meglevőkön kívül, újabb hatalmas bástyákat emeltek, s azok bonyodalmas folyosóit, aknáit erősen ellátták a szükséges védelmi eszközökkel. A törökök készen álltak bármily erős ostrommal szem- beszállani. Minden kapunál éber őrség állt, s éjenkint erős czirkáló csapatok száguldoztak a vár körül. Milos, az éjszaknyugoti várkapu közelébe érve, egy bástyafok mögé húzódott, s Kucsuk lakására szolgáját küldötte be, kit a szükséges utasításokkal eleve ellátott. Gyárfás, a szolga, az ismert handsár elémutatása mellett, könnyen bejutott a belső várba, s akadály nélkül haladt a binbasi szállása felé. Kacsuknak a fellegvárban egy csinos alház szolgált lakásául, mely néhány apró szobából állt, s a nyugati bástya felé kisded, árnyas-lombos kertre nyílt. Az éj jól behaladott már. Minden csöndes volt és sötét. Csak egy pár kutyának ugatásban nyilatkozó társalgása hangzók fel olykor-olykor a távolból. A binbasi lakásának egyik ablakából azonban némi világosság derengett az éjbe. A szobában, hóimét a világosság kihatott, Kucsuk binbasi felesége — Marcsó asszony ült, egész kényelembe helyezkedve az alacson divánon, — - rokkával kezében. Almos szemei nagyokat pislantottak ugyan már, de azért az orsó még elég élénken pörgött ujjai között. Marcsó asszony még mindig csinos némber vala. Piros, pozsgás arczából, szépen kidomborodó tagjaiból úgy látszott, hogy a váratlanul szerzett, szokatlan „búfedél“, — ahogy a fejkötőt némely vidéken hívják — nem igen sorvasztotta. Feje, magyar menyecskésen, piros perzsa kendővel volt bekötve, s a tarka csikós ént éri (felöltő), élénk vörös selyem kusakkal (övvel) karcsú derekához fűzve, valamint a bő redőkben hullámzó, fényes fejér selyemből készült sal- vár (női bugyogó) igen illett neki. Kis lábai félig sárga szattyán „pabucs“-ba valának rejtve. Valóságos úri — bár némi hizékonyságánál fogva kevésbbé eszményi — hu- ri vált belőle. Pislogás közben hangosan s nagyokat ásított. Úgy látszik: unatkozott. Alkalmasint az urát várta. Nem messze tőle a szőnyegen, púpos szolgálója feküdt, s rettenetesen — hortyogott. Marcsó asszony a szomszédban, férje szobájában, némi mozgást hallva, kikiáltott: — Kelmed még most sem alszik, Bárczay uram? — Nem, asszonyom! — Mit csinál? — Az igazat megvallva, nem sokkal többet a semminél. A gazdát várom. Unalmamban szörbetet szopogatok, s — pipázni tanuló k. A dohányzás mesterségét, melynek divata Európában ekkor már széltiben lábra kapott, — a törököktől a magyarok is kezdték elsajátítani. Semmi sem tanúsítja az emberi természet csudálatos konokságát annyira, mint a burgonya és dohány, az uj világ e két nevezetes növény-ajándoka elterjedésének érdekes története. Mig a burgonya, e rendkívül fontos tápnövény általános tenyésztését, a legélénkebb rábeszélés, oktatás, üdvös állami intézkedések s rendeletek mellett is, csak a hét éves háború okozta éhínség volt képes eszközölni: addig a dohány-termesztés s a pipázás elterjedése, a legszigorúbb tilalmak, s legembertelenebb akadályozó eszközök és intézmények daczára is, a legrövidebb idő alatt hihetetlen mérveket öltött. Angliában 1610-ben hozott törvény a legszigorúbban tilalmazta a dohányzást. VII. Orbán pápa egyházi átokkal, s excommunikáczióval sújtotta; nálunk jószágvesztéssel, börtönnel, Oroszországban orr- és füllevágással büntették a dohányzókat, Törökországban pedig, akit a pipázáson rajta kaptak, a pipaszárat az orrán keresztül döfték, s ez állapotban az utczákon dobszó mellett meglmrczolták, és sárral megdobálták! Hazánkban a dohánytermesztést Bornemisza Pál nádor, erdélyi püspök honosította meg 1568 körül. I. Lipót uralkodása alatt a dohányzás tilalma már meg volt szüntetve, s Rákóczy Ferencz alatt a pipázásnak már oly nagy kelete volt, hogy a fejedelem katonái közt nem is tartatott jóravaló vitéznek, aki nem értett hozzá az úgynevezett „baka füstöt“ orrán-száján kibocsátani. Bárczay uram tehát, unalom iizés végett, a pipázás megtanulására adta a fejét. — Jöjjön be kegyelmed! — mondá Marcsó asszony. Bárczay belépett, A fogság, s a tétlenség csak annyit változtatott rajta, hogy — elhízott egy kissé. Termetét bő kaftán borította, fején török fez volt, — s szájában hosszú szárú csibuk, melyből hatalmasan fújta a „bakafüstöket.“ — Majd megöl az unalom! — folytatá Marcsó asz- szony nyájasan. Üljön le kegyelmed. Beszélgessünk egy kicsit. Bárczay a fal mellett végig húzódó alacson kereveten kényelembe helyezte magát, — Még se tettek lépéseket kiszabadítására? — Azt hiszem: igen. De sikeretleniil. A törököknek egy csepp kedvök sincs elbocsátani. Nagyon szívesen marasztallak. — Akkor hát — szökjék meg. Bárczay elnevette magát. — Hisz azt rég megtettem volna. De a bástyák igen magasak. Az ember könnyen kitörheti a nyakát, A kapukat meg töméntelen spáhi őrzi. — Csak bízzék istenben. Majd megsegíti. Most pedig, kérem, meséljen nekem valami szépet, — Szívesen, asszonyom. Tehát: hol volt, hol nem . . . Az ajtó megnyílt, Egy néger eunuch lépett be, s kezeit keresztbe fonva, földig hajolt, Azután igy szólt: — Egy szolga jött az alsó városból. A nagyságos binbasi küldötte azon parancsolattal, hogy Bárczay efendi rögtön menjen hozzája, mert baj van. — No-már megint leitta magát valahol, s nem tud a saját lábán haza jönni, — mondá Marcsó asszony fejét bo- szusan csóválva. Bizony addig korlielykedik ott a ráczok közt, mig egyszer belétörik a bicskája. Már csak menjen, édes Bárczay uram, vezesse haza. Bárczay azonnal fölkerekedett s távozott. A binbasi handsárjával, mint talizmánnal, könnyen kijutottak a kapun. Alig haladtak némi távolságra, Milos gazda elébujt rej- tekéből s hozzájok csatlakozott, — Jó estét, nagyságos uram. Bárczay meglepetve fordult felé. — Én vagyok, nagy jó uram. Zakovics Milos, az egri kupecz, aki nagyságodtól a termést, meg az eladó lábas jószágot meg szoktam vásárolni, — ha tetszik rám emlékezni. — Úgy? Kelmed az, Milos gazda! Hát hol veszi itt magát ? — Épen kegyelmedért jöttem.
