Eger - hetilap, 1882
1882-04-20 / 16. szám
14B nyi hitel fedezésének módozata tekintetében eddigelé még nem hozatott végleges határozat. Szlávy közös pénzügyminiszter benyujtá a közös kormány előterjesztését további 23.733,000 forint szükséglet tárgyában, azon 8 millió rendkívüli hadiszükséglethez, mely az 1882. február 6-án kelt és szentesített határozattal a monarchia déli részében és a megszállott területen kitört mozgalmak leküzdésére megszavaztatott. Az előterjesztés a négyes albizottsághoz utasittatott. A közös hadiigyér képviselőjéül Pápay Sándor őrnagy jelentetvén be, az ülés véget ért, A magyar delegatió négyes albizottsága a nyilvános ülés után tartott ülésben, a közös minisztérium előterjesztését előkészítő tárgyalás végett szükebbkörü albizottságnak adta ki. Ezen albizottság tagjai: Tisza Lajos alelnök, Baross Gábor, Nemes Vincze gr., Hegedűs Sándor, Pulszky Ágost és Wahrmann Mór. T^LIBCZÜ. Kapácsy Dezsőhöz. (Budapest, 1882. april. hó 8-án.) okáig haboztam, tollal a kezemben, — Bár téged a lelkem átölelni vágyott — ^' Daloljak-e Rólad, akit halhatatlan Dalban énekelt meg Mindszenty barátod ? — Látod, mégis írok . . . bár az ő lantjáról Szent ihletettséggel zendült meg az ének: Ez erőtlen dalból is megérted hangját Fiatal barátod szerető szivének . . . „Fájó, bús múltadé vagy már te egészen S magad is mielőbb múlttá lenni vágyói?“ . . . . Nem ösmerném lelked, hogyha ki akarnám Ragadni őt e nagy, e magasztos gyászból: Sirató könyűd egy halhatatlan holtért S szived halottjáért, ki virúlva él még . . . ! A világnak minden fényes gyönyöréért Megszentelt gyászodat te föl nem cserélnéd! Oh! nem vigasztallak! — Oly fenséges e gyász, Zokogó lantod ha bánatosan sírja! Oh! vájjon ki hinné, vájjon ki tudná, hogy Minden sora szíved vérével van Írva ? De szivem megérti, megértette, mikor Baráti kebledre szorítottál hosszan — — Nem vigaszszal jövök én hozzád, barátom! De, hogy a szenvedést lelkeddel megoszszam. Te, tudod, hogy nyelvem hizelegni nem tud, Magasak kegyére lelkem soh’se vágyott, De oly jól esik, hogy szivemet megértéd, Büszkeségem nekem a te barátságod; Mert kiválsz az önző emberek sorából, Hősök fénykorából közénk szakadt jellem! — Névtelen irigyek törpe hada bár zúg, S köszörüli nyelvét nagy alakod ellen. Szerető szívvel vert téged meg az isten, És a bizalomnak oly nagy volt az ára! De nagy szived fénye, ragyogó sugára, Legdúsabban omlik a magyar hazára; Bízó hittel várod nemzetünk sorsának Jobbra fordulását . . . vársz a kikeletre . . . Hogyne volna drága barátságod nékem, Hogy ne esküdném én, a te jellemedre ?! Oh! mert lánggal égek én is e hazáért, Melynek rónaföldén ringaták bölcsőmet; Lázas vágy vezérel: hatni, tenni érte, Előkészítésén egy nagy jövendőnek ............ O h, tudom, tudom jól — s gyakran sebzi lelkem A bölcsőtől sírig eltartó gyalázat — Az a balitélet, melyet, hogy kiöljön, Kevés volt reája húsz viharos század; Az a balitélet, mely (mig a küzdőknek Gondtelt homlokáról a vérharmat csorog) Fegyvert ragad — néha a legnemesebbre S a legigazabbnak — szemébe vigyorog! Ámde hagyjuk, hagyjuk! . . . Bár akadnak tán, kik Az én homlokomon is e jegyet látják —------— Üdvözölje lelkem, aki őt megértve Magához ölelte: nemes, jó barátját, Hisz’ a gonosz gyakran (veled is igy bántak!) A legnemesebbnek ellenére támad! — Vidd meg üdvözletem, gyönge dalocskám, a Rendithetlen hűség ihlett dalnokának. S Te fogadd el lelkem testvér-ölelésre, Oh! engedd, hadd legyek bánatodban részes. . . . Fakadó tavasz van . . . s ahol velem jártál, Hogyha lábad újra a sírok közt lépdes, És, ha nagy halottad rég behantolt sírját Üdén beárnyalják fiatal akáczok: Ne csak őrá gondolj, — de jusson eszedbe Forróan szerető fiatal barátod. Csillagfa Mór. Gr ..............eh Irénkéhez. I ttbenn ülök kicsiny szobámban, Avúlt könyvet lapozgatok, A melynek mindenik sorában Ifjúi szenvedély ragyog. S a míg a lángszívű költőnek Dicső művét olvasgatom; Lelkem gyors szárnyalásra lebben, Hozzád repülök képzeletben Irénke, bájos angyalom! Elszállok hozzád gondolatba’, Enyelgve játszódom veled; Csókot lopok a bibor ajkra, Ölelve karcsú termeted. Hajam göndör hajadba olvad, Mig ajkam ott csügg ajkadon. Kicsiny kacsód kezembe téved . . . Csak a jelennek, s néked élek Irénke, bájos angyalom ! Körültünk a természet ébred: Most ölti fel virágmezét. Virágtól átszőtt tarka rétek, Bóditó illat szerteszét; Lengő szellő merengve szállong; Virág fakad zöld ágakon, Oly szép, oly szép az ifjú élet, Én csak te érted, s néked élek Irénke, bájos angyalom! Szerelmem nagy, határa nincsen, Nem földi kéjvágy forr belül; De túl a testi, porbilincsen A tiszta menny felé repül. Az égnek szűzi ihletése, Nem aljas vágy, mely földre von. Szerelmed vonz, nem testi élvek, Szerelmemmel csak néked élek Irénke, édes angyalom! Az élet gyenge búborék csak: Széthajtja gyors, kicsinyke szél; Mely még ma csókol, azt az ajkat Lezárja majd a szemfódél. E kis virág, sötét hajadban, Tán ott hervad sírhantomon. Ejh, hogyha elrepül az élet, Érted halok, . . . most néked élek Irénke, édes angyalom! Várady Sándor.
