Eger - hetilap, 1882
1882-03-23 / 12. szám
112 rendeli a felügyeleti jog gyakorlását, de hogy ez által ezen javaknak tulajdoni czirae bármikép megváltozhatott volna, az ellen tiltakozással él. T r e f o r t Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter: Miután az egyetem szervezete törvényen alapszik, s az egyetem költségeinek legnagyobb részét az állam fedezi, — mert hiszen, az egyetemi alap csak 179.000 frtot jövedelmez, mig a pesti egyetem összes költségei 800,000 írtnál többre mennek, — miután az egyetemnél létezik egy katholika theologiai fakultás, mig más felekezetek ezen előnynyel nem bírnak, azt hiszi, hogy ezen óvástétel nincs eléggé indokolva és gyakorlati jelentőséggel nem bírhat. Sokkal czélszerübbnek tartaná, ha maga idejében felvettetvén e kérdés, az erre vonatkozó szempontok akkor fejtetnének ki. (Helyeslés.) Miután azonban a középtanodai törvényjavaslat felemlittetett, kötelességének tartja kijelenteni, hogy ezen törvényjavaslatban semmiféle felekezetnek jogai nem sértetnek (Helyeslés), hogy ezen törvényjavaslatnak vezéreszméje épen a tanítási szabadság, s hogy nem szándékoltatik ott semmiféle iskolának, legyen az felekezet vagy törvényhatóság által felállítva — megszüntetése; vagy pedig tilalmazása annak, hogy a felekezetek jövőben ily iskolákat fel ne állíthassanak. De kijelenti ez alkalommal is, hogy az állam azon jogok gyakorlatáról, melyeket ma gyakorol, semmiféle viszonyok közt nem fog lemondani. Oziráky János gr. megjegyzi, hogy csak a jövőt illetőleg élt óvással, hogy a hallgatásból következtetések ne vonathassanak a katholikus alapitványokból fentartott iskolák dekatolizálására, a mint azt bizonyos tekintetben már is elég sajnosán továbbra terjesztve, a magyar királyi egyetemnél tapasztalni kénytelen. Zichy Nándor gróf: Nagyméltóságu elnök ur, méltóságos főrendek: Az eddigiekből minden nyilatkozat daczára, konstatálhatni vélem, hogy valamint a múlt költségvetés alkalmával, úgy jelenleg is ezen tételt sine praejudicio szavazzuk meg úgy, hogy ha majd ezen kérdés törvény által lesz elintézendő, mi azon álláspontot, mely a katholikus egyházat és közönséget saját jogaik czi- mén illeti, megvédeni fogjuk, a mi ezen alkalommal is megnyugtatásra fog szolgálni. (Helyeslés.) A ház az előirányzott tételt ily értelemben fogadta el. TAECZA. Népdal. e' szomorú, be’ gyászos is az élet, A mióta, a szeretőm másé lett! . . . * Szivemből az öröm-virág kitépve, Hűtlen leány! te vagy, a ki kitépte. Öröm nélkül parlag, puszta a kebel, Ilyen kebelt, csak a bánat foglal el; — Enyémre is rászállott e vész-madár, Körme között nem soká kiszenved már. Éjszaka van, nem látok én semmit sem. A mióta elhagyott a kedvesem: 0 volt az én szememfénye, világa, Nekem csak ő vetett fényt a világra. Csalfa leány! ha eltépted örömem, Ha elsírtam értted mind a két szemem: Vezess most már, — ne sokáig, ne messze, Csak oda, hol nyugszik a szív, örökre . . . Közel hozzánk szép, virágos temető, Vezess oda, áldjon meg a Teremtő! Ha hűtlen is egész világ, a sír nem; — Virágos sír porlaszsza el a szívem! Eapácsy Dezső. Ö — Beszélyke. — Mind az öten szerelmesek voltunk belé. Az igaz, hogy csinos szőke teremtés volt ő, karcsú termettel, mint az őzike. Mosolyogni igézőén tudott. Szava édes volt, mint a méz, pillantása egy tűszúrás a szivünkbe. Egyike volt azoknak a lényeknek, kikről azt mondják, hogy az Isten jó kedvében teremtette őket. A neve . . eh mit használ ezt tudni.„Mi csak azt mondtuk hogy: ő. Előttünk csak„,,ő“ volt a neve. „0!*‘ mily sokat fejez ki ez az egyszerű bötü. Ő jön, ő mosolyog, ő haragos, s már ekkor vagy jó étvágygyal ettük meg ebédünket, vacsoránkat, vagy komolykodtunk. Mert hát, hogy felderítsem a helyzet signaturáját, meg kell mondanom, hogy ő egy kis vendéglősnek leánya volt kinn a Józsefvárosban, hová mi öten ebédre s vacsorára voltunk abo- nálva. — Kedves kisasszony már megint haragos ? kérdém tőle egy este, mikor elibém tett egy borjúszeletet. — Igen haragszom! — Nem hiszem! — Miért nem hiszi, ha szabad kérdenem ? — Mert a galamboknak nincs epéjök. — Ah! de kérem én nem vagyok galamb, felelt mosolyogva; mig én hálát adtam az Írónak, kinek regényéből ezt a bókot épen az nap, találtam kiolvasni. Denique ő megszűnt haragudni, mi bennünket arra a merészségre buzdított, hogy szokásunk ellenére tovább maradjunk asztalnál. — Tudjátok már,, sugá az asztaltársaság egyik tagja, hogy őt megkérték ? — Lehetetlen. — No mért volna lehetetlen? Én az öreg medvétől hallottam úgy fél füllel, a mint a komájának beszélte. így mondta: Komám! a lányomat megkérte Kara Péter innen a szomszéd ut- czából, tudod, az asztalos. Nos, mit szólasz hozzá? — Erre a koma azt felelte: Mit szól hozzá a lányod? — Hát mit is szólhatna, mondá az öreg. Teljesen le voltunk sújtva. Ő férjhez megy. Egy asztalos fogja boldogítani. Mi többé nem élvezzük szava mézét, nem gyönyörködünk naivságán. Éppen közeledett. — Kedves kisasszony, hisz kegyed a jövendölésekben ? — A mama megtanított kártyát vetni, abban hiszek. — Hátha én a kegyed kezecskéjéből ki tudnám találni jövendőjét ? — Ah ön csak tréfál ! — Nyújtsa kezét. Kezembe fogtam puha kacsóját, s a tenyérvonásokat kezdem vizsgálgatni roppant komolysággal. Kisasszony, én gratulálok önnek. — Miért ? — Ön nem sokáig boldogít már minket jelenlétével. — Hát aztán, mi van abban gratulálni való. Köszönöm a bókot. — Mert hát kezét megkérte valaki — Erre egy gyöngéd rántás következett, de én erősen tartottam a fehér kezecskét. — a kinek a neve, — megálljon csak, ide van Írva, de nem tudom jól kiolvasni. — Nincs oda Írva semmi! mosolygott elpirulva ő, s kezdé kezét visszahúzni, de mivel ez nem sikerült, nagyobb bizonyosság okáért a nála levő asztalkendővel befödte nyitott tenyerét. — Ah Ka ... . de nem folytathattam tovább, mert egy erősebb rántással kezét kiszabadítva elszaladt, s nem is láttuk többé az nap. — Fiúk, ez nem volt gyöngéd tréfa! — Magam is sajnálom, felelém. de azt gondoltam, hogy ő nem árulja el magát. — Én inkább sajnálom azt, mond egy harmadik, hogy a dologban csakugyan van valami. — Miért ? hát van jogunk kívánni másnak boldogtalanságát ? En csak azt kívánom, hogy legyen ő boldog. Kapjon derék férjet. — Hisz éppen itt van a bökkenő, mondám én. — Te ismered Kara Pétert? — Igen, szép férfi, ügyes munkás, dolgos ember, de van egy nagy szenvedélye. — Iszik? — Nem — Kártyázik ? — Nem — Hát akkor mi a manót csinál ? — Kucséberezik. Elhalványodtunk mindannyian. Biz ez baj.
