Eger - hetilap, 1881
1881-03-03 / 9. szám
81 fogom magokat fenyegetői; ha kaczag, vagy prüsszent: múlhatatlan kötelességemnek fogom ismerni az egyszerre cselekvést; ha beszél, véteknek fognám tartani nem ugyanazon bangón és tárgyról vele együtt fecsegni. Ah. ez valami pompás mulatság lenne ! Ezekkel a tréfás gondolatokkal bíbelődtem, mig „maga“ a „másik énnel“ az út végére ért s oldalt egy tölgy árnyékában „maga“ a gyeppamlagra ült, a „másik én“ pedig lábai elé a porba. A ,,maga“ ajkain a szerelmi vallomásokat hallgató nö kegyetlenségének hamis mosolya ragyogott, szemei pedig megmagyarázhatatlan csábos tekintettel nyugodtak a lábainál heverő „másik énemen“, ki, a helyzet fenségétől áthatva, oly olvadó szerelmes arezot vágott, mely becsületére válnék a leghíresebb lyrai szerelmes színésznek. Ezt jó lesz eltanúlni tőle ! — Csak folytassa kérem ! szólt „maga“ kaczagva, szenvedései valóban emberfölöttiek voltak s én méltánylom is azokat. lm, fogadja az „égi angyal“ kezéből a martyr-koszorút. S nyakába akasztotta „maga“ „másik énemnek“ a bürökből összefont koszorút. Ugyan hogy’ lehet maga olyan kegyetlen, kedvesem ! — Könyörgöm, — szólt a „másik én“, legkevésbbé sem zavartatva a koszorú által, — legyen oly jó s húzza össze keblén az ingerkedö csipkét, mert elszédülök. S maga megtette a kedvéért, hogy összefogta keblén az ingerkedö csipkét. — Most hát folytatom, — kezdó a „másik én“ rikitó páthosz- szal, —talány voltam folytonosan önmagam előtt. Már akkor égette lelkemet a zsarát, melyet maga egész öntudatlanul vetett ártatlan szemeiből gyúlékony lelkemre. Ah, a maga szemei akkor olyan szépek voltak ! — Talán most csúnyáknak nézi szemeimet ? — Dehogy ! A maga szemei most is ragyogók, szépek, de most egészen más tűz csillog bennök: a kegyetlenségnek a számitó csábitás által szított tüze. De visszatérek tárgyamhoz. A parázs lángra gyújtotta talányos lelkemet, s én gyilkoló szenvedélyemmel kétségbeesetten rohantam a dáridók kaczajos zajába. Nem akartam tudni, elismerni, hogy szerelmes vagyok! — A maga frázisainál csak a szive lehet üresebb! — Nemsokára elszakadtunk egymástól messze, messze. A maga árnya üldözött, kisért mindenhová. S én menekülni vágytam e kísértő árnytól és meggyilkoltam. Ravatalához összeszedtem az ősz hervadó virágait s feleziezomáztam velők a ravatalt. Azután titokban eljártam a ravatalhoz s elmerengtem ráborúlva a múlt kínzó képein. Oh, milyen szép volt maga a ravatalon. — Soha ilyen kegyetlenséget! Nem félt, hogy meggyilkolt árnyam fölkel egyszer a ravatalról s üldözni, kergetni fogja magát, mint a temetők lidércze ? — Oh, én nem féltem attól; tudtam én jól, hogy a maga meggyilkolt árnya fölkel majd egyszer öröknek vélt ravataláról! . . . Holdviláges őszi este volt, a fák sárguló lombjai között sirva, nyögve bújdosott a szellő, siratta a veröfényben csillogó tavaszt, mint az elhagyott lélek széjjelzülött álmait. Én a kisértetek órájában látogatóba mentem a ravatalhoz. — Kérem, ha kisértetek fordúlnak elő meséjében, akkor én elszaladok. — El volt rejtve a ravatal a bokrok és sötét árnyat vető fák között a temetőben. Ott zokogtam sokáig, ráborúlva a ravatalra s átölelve a meggyilkolt árnyat, suttogtam hozzá titkos szavakat, melyeket csak a holtak értenek meg. A meggyilkolt árny fölkelt csöndesen a ravatalról, megcsókolta fagyos ajkaival verítéket gyöngyöző homlokomat s ráölelt alabastrom keblére. Ajkai tovább mormolták az érthetetlen imát s míg az ima tartott, én nyugodtam az imát súgó szív fölött. Azután elindúltunk a kisértetek sétájára a temetőben. — Kiváncsi vagyok, hogyan hozza ki ezekből a szerelmi vallomását? mert úgy-e az lesz vége? — Leültünk az árnynyal egy kopár sirhalomra; az árny egyet dobbantott mezítelen apró lábával s a velünk szemben fekvő sir dübörögve széjjelnyilt. A következő pillanatban megnyíltak a többi sírok is, s a fölzavait alvók vihogva ugráltak ki belölölr, csörgették sárga csontjaikat, összekapcsolták kezeiket s körbe álltak körülöltünk. A temető kápolnájának harangja csengő-bongó dallal vágott bele a titokzatos csöndbe. A harang hangjának hallatára a csontváz-kör zörögve elkezdett eszeveszett sebességgel forogni. Hallottam az egymáshoz Utödö koponyák tompa kopponásait, az összekulcsolt csontújjak nyikorgását, a sárga nagy fogak csattogását s az elkárhozottak vérfagyasztó kiáltásait közben-közben. A harang hirtelen elhallgatott; az eszeveszett sebességgel forgó kör hirtelen megállolt s titokzatos árnyam intésére letérdeltek. Ekkor az árny beugrott a szemközt fekvő sírba. A csontváz-kor pedig a feltámadás halleluját zengé. Az árny vállára emelt a sir fenekéről ' egy láng glóriával körül font alakot, kihozta a sírból, lefektette I az ősz száraz füvére, letérdelt mellé és imádkozott. A holt alak arczán az ima alatt kigyúlt az élet pirja, szép fejét hirtelen fölemelte és szemeit igéző epedéssel szegezte rám. Azután a maga árnya fölemelte a földről 8 odavezette hozzám, kezembe adva a föltámadott kezét. A maga árnya valamit súgott a másik túlvilági alaknak s az átölelt görcsösen, forró keblére szorított és véresre csókolta ajkaimat. A sirból kikelt holtak visszatértek sírjaikba, a maga árnya szétfoszlott a hűvös őszi éj legében s én egyedül maradtam a túlvilági lénynyel. Megkérdeztem: „Ki ö?“ Azt felelte: „Régi eltemetett szerelmed föltámadva!“ Temetőben tartottam az eljegyzést régi szerelmemmel s a maga árnya kötött össze vele . . . Lássa, kedvesem, maga következetlen marad üldöző árnya tetteihez, ö kényszeritett arra, hogy szeressem 8 maga nem akar megérteni! De úgy látszik maga nagyon is megértette „másik énemet“; föléje borúit, megcsókolta homlokát s kaczagva . . . igen, egy gerle kaczagott a szomszéd park fáinak valamelyikén és én . . . foléb- redtem ! Nihil. A sorsjegy. „Fogadja teljes elismerésünket a mai ebédért, Susanna asszony !“ E szavakat dr. Czebernyák asztalánál egy középtermetű, mintegy 40 éves férfiú mondá, miközben asztaltársaival együtt megelégedett arczczal tekinte, a dicséretét mosolyogva hallgató asszonyra. Zsuzsi asszony termetes 60 éves alak, oly öltözetben, mely azonnal elárulja, miszerint föfoglalatossága a konyhai művészet. Nyájasan üdvözlé a 4 férfiút, kik előbb elismerésüket fejezték ki az ételek jósága fölött, mert jól esett neki az elismerés, mit uránál, Czebernyáknál eddig nem sikerült kivívnia. — Zsuzsanna asszony csakugyan helyt állhatna a legelőkelőbb konyhákbáft is, — szólalt meg újra az előbbi férfiú, névleg Tatár András, kit a városban oly embernek ismertek, mint ki nyereséges vállalatai és cserebere utján nem kis vagyonra tett szert, mely körülmény azonban legkevesbbé sem csökkenté a fösvény agglegénye nyereségvágyát. — Nem való oda az ilyen szegény asszony, tek. ur, — sopán- kodék Zsuzsi, — eddig is hiába néztem utána, hogy jobb szolgálatot kapjak, hogy igy valamicskét félrerakhatnék öregebb napjaimra. — Sohse búsúljon, Zsuzsanna asszony, — vigasztald Tatár a sóhajtozó konybakirálynöt, — majd csak boldogul valamikor. Próbált-e már szerencsét a sorsjegyekkel ? Ez legkönnyebb mód arra, hogy gondtalan életet biztosítsunk magunknak. — Azt sem tudom, hogy mi az, tek. ur! — Hát az olyan papiros, — kezdé magyarázni Tatár, — melyért ha fizetünk 5 frtot, hát 200,000-et,is kaphatunk érte, csak egy kis szerencse kell persze hozzá. Ha szerencsét akar próbálni, mindjárt is szolgálhatok egygyel, ime itt a 958. szám; a többit már elárusítottam, de bizonyosan ez az utolsó darab lesz a nyerő. Tatár ur, ki sorsjegyeket is szokott elárúsitani, oda vitte a dolgot, hogy Czebernyák a nyereség reményétől felizgatott Zsuzsi kérésére, kifizette a sorsjegy árát. — A húzás épen a jövő héten lesz, — mondja tovább Tatár, — és igy, ha egy kicsit kedvez a sors, nemsokára gond nélkül tekinthet a jövőbe Zsuzsanna asszony. Zsuzsi hálás szavak közt távozott a konyhába, hol első gondja volt az oly értékessé válandó sorsjegyet ládájának legfenekére rejteni; azután szorongó aggodalommal vizsgálta meg, hogy vájjon jól eltelte-e, miről megbizonyosodván, teljesen átadta magát boldogító ábrándjainak. Elgondolta hogy mily sok pénze lesz neki nemsokára ; mire fogja azt költeni ? Először is vesz egy kis házat, a hol majd maga asszonya lesz, magának fog főzni; jó téli czipöt is vesz, mert hisz úgy ’ sir a lábán az a pusztulásnak indult vékony lábbeli. Még álmában is tervezgetett, számitgatott a jó Zsuzsanna asszony. Hogy is ne ! nem kis dolog az, annyi pénzzel birni, még pedig nem sokára, már a jövő héten. Oh csak itt volna már. Pár nap alatt a többi nénémasszonynak is elárulta Zsuzsi a rémséges titkot, hogy ö sorsjegyet vett, a miért a jövő héten ezreket kap. Mert ö nyeri meg, az bizonyos; nem hiába mondotta azt Tatár úr! Olyan okos ember nem mondaná, ha nem tudná. Anikó, a czigányasszony is azt mondta, bogy nagy öröme lesz nemsokára, mert a kártya úgy mutatja. E fölött való örömében észre sem vette Zsuzsanna asszony, hogy a barna Pythia kiséröje az élelmes Csenye czigány szerencsésen eltovábbitotta a konyhára kikészített búst.
