Eger - hetilap, 1881

1881-01-06 / 1. szám

3

tessenek-e ki még a megyei tisztviselők is? A jó közigazgatás sok más föltételtől függ. Ha ezek megvannak : akkor c z é 1 h o z vezethet a választás is, s a kinevezés is; de nem akármilyen választási vagy akármilyen kinevezési rendszer : hanem olyan, melynél a választással s illetőleg a kinevezéssel járó hátrányok elhárításáról kellőkép gondoskodva van.

Ily rendszer iránt szándékozunk javaslatot tenni: tárgyilagosan s a nélkül, hogy akár a kinevezés, akár a választás érdekében elfogultság vezetné toliunkat.

Előbb azonban lássuk a két rendszer mindegyikének jó és rósz oldalait, a jó közigazgatás alapföltételeit, nemkülönben az állomások betöltésénél több tényezőnek helyes befolyását s általában a hatalommegosztásnak figyelembe veendő irányelveit.

(Folyt. köv.)

Közgazdasági viszonyaink.

I. Iparunk.

„Szegény ipar mellett szegény az ország, szegény a nemzet.“ K.

(Sz.) A nemzeti vagyooosodás és anyagi jólét leghatalmasabb emeltyűjének, legbiztosabb factorának az ipar szokott tekintetni és nem ok nélkül. Az ipar ugyanis, mint azon anyagi tevékenység, mely által a nyers termények a szükségleteknek megfelelöleg idomittatnak, átalakíttatnak, hogy azokból összetétel, szétválasztás, vagy alakváltoztatás által nagyobb értékít javak állíttassanak elő: egyrészt a népnek foglalkozást és keresetforrást nyit, tehát közvetlenül a nemzeti vagyon értékét növeli, másrészt közvetve is hat, a mennyiben az őstermelést, nagyobb tevékenységre ösztönzi, tehát uj értékek létesítésére sarkalja, — s így az ipar a nemzetek gazdagságát két irányban emelvén, méltán mondhatjuk, hogy „csak iparbau elöhaladt országok lehetnek gazdagok.“

És hazánk ?

Fájdalommal „legyőzve, lesújtva, gyámolatlanságunk furdaló, szegénységünk keserű öntudatával kell bevallanunk, hogy e téren úgy szólván semmink sincsen, hogy tehetetleo gvöngeségőnkben még oda sem tudtunk vergődni, hogy azon alapokat megteremtsük, melyeken iparunk biztos fejlődésének eléje nézhetne.“

Hol ennek oka? Talán országunk climaticus viszonyai, geographiai helyzete, terméketlensége, szegénysége, iparos állammá való alakulásának alkalmatlan volta? Koránsem! Hisz Magyarország oly gazdag a természet nyújtotta kincsekben, hogy itt az ipar legtöbb ága meghonosodhatnék, benne fényes állásra emelkedhetnék; oly pazarul lévén meg nálunk az ipar előfeltételei, mint kevés más államban. Hanem a természeti ajándékok kellő módoni fel nem ismerése, fel nem használása, — a nemzetünket általán jellemző indolentia, a „laisser-faire“ elvnek széles körű elterjedése, s azon hiedelem, hogy csak szánkat kell kinyitnunk s a sült galamb egyenesen berepül abba : mind oly okok, melyek elzárják elölünk úgy az egyéni, mint a nemzeti vagyonosodás ezen éltető forrását, meghagynak nyomorúságunkban, sőt még szegényebbekké tesznek.

Mert a Statistik a kimutatásaiban eloszlatta azon illúziókat, melyekbe magunkat a legújabb időkig gabnatermelésünket ■ illetőleg ringattuk. E lapok egyik múlt évi számában ki lett mutatva, \ hogy miként csökken gabnakivitelünk, és miként szaporodik azon j concurrenseink száma, kik olcsóbban producálváu, gabnánkat a j piaczokról lassankint bár, de biztosan kiszorítani fenyegetik. S mivel lenuénk képesek vagyonúnkon így támadt réseket betömni ? avval a mi nálunk hiányzik, s mi felé már azért is törekednünk kell: az ipar. Vagyis azon termelési tényező, mely a nyugati államoknak, főleg Franczia- és Angolországnak „vagyont, gazdagságot, erőt és hatalmat szerzett.“

Igaz, hogy az iparszabadság nagy horderejű elvét, mely i Angliában részbeu már 1601., Franczia-, Olasz- és Belgaországban a múlt század végén, a többi államok legnagyobb részében száza- j

dunk 5—7-ik tizedében törvényhozásilag megállapittatott, 1872.

VIII. t. ez. által hazánkba is átültettük. Azonban koránsem hozta meg a várt gyümölcsöket, daczára annak, hogy talán a legszabad- elvübb társai között; mert az iparüzötöl csak néhány általános kelléket, de nem egyszersmind az illető ipar megtanulásának s értésének igazolását is kívánja; miért is nem ok nélkül adott alkalmat azon aggály felmerülésére, hogy „vájjon a szabadság czége alatt tett túlságos engedmények nem-e nagyobb kárára vannak az iparnak, némi okszerű megszorításánál.“ Mert az ipar körében nem elég a szabadságot hangoztatni, a mennyiben mindenütt, hol czélt érni akarunk, rendnek is kell lennie, mely éppen teljessé teszi és biztosítja a szabadságot, de nem enged azzal visszaélni.

Az iparszabadság elvének korlátlan alkalmazása által hazai iparunk viszonyaiban oly zűrzavar és zabolátlanság keletkezett, mely mellett elmaradt iparunkon lendíteni lehetetlen, egyúttal számos iparos azon méltányos panaszának keletkezésére is nyújtott alkalmat, hogy „nem képzett, haszontalan iparosok serege lepi el a piaczot, vesztegeti készítményeit s riasztja el vele a közönséget a hazai iparostól.“

lunen azon általánosan hangoztatott óhaj iparosaink körében, hogy az ipar-törvény revideálandó, hogy az i partiz he- tés kellékei szigoruabban meghatár oz tas 8 an ak, s bizonyos elöföltételektöl függőkké tétessenek, — mert tény az, hogy a korlátlan iparszabadság csak ott lehet jótékony hatású, hol az ipar már bizonyos magasabb fejlési stádiumnak örveud, iparszegény országokban azonban a már tényleg elért eredményeket is veszélyezteti.

(Folyt, köv.)

Néhány szó a nőnevelésről.

Azt hiszem, már nem kell vitatnunk, mert minden okos ember tudja, bogy hazánk fennállásának, jövendő virágzásának alap- feltétele a nemzeti műveltség. „Magyarország nem volt, hanem lesz,“ mondja a legnagyobb magyar ; a jövö tehát a fiatalab- baké, a jövö nemzedéké ! Ennélfogva, hogy ezt a jövőt előkészítsük és útját egyengessük, ez a mi feladatunk. Legszentebb hazafiúi kötelességünk tehát összeesik emberi, szülői kötelességünkkel, mely azt parancsolja: taníttasd, miveltesd gyermekedet, hogy az derék ember, jó honpolgár vagy gondos nö és jó honleány legyen.

Sajnálatos, hogy az ország dolgait intéző törvényhozó testületünk éppen a tanügyi politikával foglalkozik a legkevesebbet; nem említem a minduntalan felszínre kerülő elviharczot, mely legjobb erőinket és a legtöbb időnket veszi igénybe, hanem felhozom, minek elégszer voltunk már tanúi, hogy míg a kisbéri ménes vagy más ily kérdés hosszú órákig foglalkoztatta a házat, addig az egész közoktatási költségvetés tárgyalására egy kis óra mindig elegendő. Ez igazán elszomorító dolog; de azért nem szabad kétségbe esnünk.

Ha az állam nem tesz többet közoktatásunk érdekében, kötelessége a községeknek, a felekezeteknek a hiányt tölök kitelhető- ieg pótolni.

Büszkén mondhatjuk, hogy Eger városa és ennek felekezetei e tekintetben többet, tesznek, mint más sokkal nagyobb magyarországi városok. — De nem annyira erről, mint inkább a nőnevelésről óhajtók szólni. — Oktatásügyünk az újabb időben igen sok experimentumon meut keresztül; az újítások sok jót is hoztak létre; de, szerény nézetem szerint, ha az összes nemzet mivelödését akarjuk elérni, nem az egyetem, nem a középiskola reformjánál kell kezdenünk, hanem vissza kell mennünk a családhoz, hol a gyermek az anyától nyeri a legelső és legmaradandóbb oktatást. Itt kell kezdenünk a nevelést. A müveit lelkű anya sokkal könnyebben és hathatósabban rakja le a gyenge gyermek kebelébe az erények csiráit, mint a legjobb, legképzettebb tanitó. Számtalan példát tudnánk ez állításunk bebizonyítására felhozni; de csak az egy Csokonai példájára mutatunk, ki szívesen vallja be mindig, hogy édes anyja keltette fel kebelében amaz érzelmeket, melyeknek ö oly nemes kifejezést tudott adni. Tehát legelső sorban anyákat, szóval a nőket kell nevelnünk.

Ha nőnevelésünk el fogja érni azon színvonalat, melyen e tekintetbea pl. Anglia áll, akkor számíthatunk általános nemzeti műveltségre.

E szempontot tartottam szem előtt, midőn életem föfeladatává a nőnevelést tettem és midőn Egerben, szülővárosomban, leányiskolát nyitottam. Ne méltóztassék félreérteni! Lesznek talán, kik azt fogják mondani, hogy anyagi haszonért tettem. Tagadom: habár más részről bizonyos, hogy meg akarok élni belőle; mert ezzel

*