Eger - hetilap, 1881
1881-08-18 / 33. szám
359 Fővárosi levél. Budapesten, 1881. augusztus 14. Nem elég érdekes már nekünk a magunk sora: hetek óta szítják az újságok a népszínház kérdésének tüzét, 8 most már csakugyan válság állott be benne; itt ások pikáns újdonság, 1000 mázsás kő, szenzáeziós bűneset. Nem elég nekünk a bajunk azzal az egy szál nihilistával, akit már most sem tudunk illendő vendég- szeretettel ellátni: nem, nekünk külső országból kell importálni so- cialistát, nihilistát, horvát-oláh agitátort, elnökgyilkost, orgyilkost öngyilkost, zsidóüldözöt, atheistát; Bécsböl lesünk szerecsenkirályt, tálján kengyelfutót, amerikai csolnakost. Igazán jól esett már ennyi csömörletes külföldi majomkodás után egy kis n e m z e t i ünnep, igazi oraczió, szivböl jövő lelkesedés. Mert mindez megvolt ma: Pesten-Budán hullámzott a tömérdek zászló, lengett a szőnyeg, lobogott a kendő, harsogott az „Evviva.“ Nagy nap volt ez. A sajtó hetek óta foglalkozott F i u m é v e 1, jelent meg róla két önálló munka s jótékony album. A máskor csendes krisztinavárosi indúlóbáznál egész délelőtt sürgés-forgás, szaladgálás, rendezkedés; az arczokon határozatlan kifejezése a várakozásnak, aggálynak, migfvégre egy nagy öröm- r i a d a 1 b a tört ki a nagy tömeg . . . Úgy szorongattuk a kezét a fiataljának, öregjének s hódolva tekintettünk a hölgyeikre. „0 come dolce parla e dolce ride !“ De lelkesedésünk örömébe most is vegyült keserű csepp; pirulnunk kellett a rendezők szükkeblüségén, a rendetlenségen a fogadásnál. Miért nem akadt ember, aki előre megmondta volna nektek, ió fiumeiek, hogy ha Budapesttől valami szépet vártok, amivel egyszer már fölülemelkednék önmagán, hát akkor jó elve: „lasciate ogni speranza!“ . . . A délutáni eső bekergetett a redoutba. No nem volt kár. Az országos nöiparkiállitás ma — a kitűzött napon — csakugyan megnyílt. A mai üres reklámos világban ez is nagy érdem; de maga a kiállítás valóban megérdemelte a nagy titokzatosságot, melylyel az utolsó perczig körülvették. Hatezer kiállítónak negyvenezer tárgya hatalmas bizonyíték arra, mennyi szükségeset, szépet, jót, hasznosat képesek a magyar nők saját kezükkel előteremteni. Kulturtörténelmi s nemzetgazdasági szempontból egy- képen fontos és tanulságos látni azt, hogy parasztleánytól a her- czegnöig, iskolás kis gyermekektől a tisztes matrónáig, minden korú és rangú magyar nő iparkodik képességeit a nagy közönségnek bemutatni. Bármennyire hódoljunk is a nagyszabású berendezés ügyességének, s a legapróbb részletekben v^ló pontos, lelkiismeretes rendezésnek, maga a tömeg, melyben a kendermagból a legfinomabb csipkéig, a 42 ezer darabból készült rongypokrócztól a legszebb végvászonig, a legújabb készítménytől a legbecsesebb régiségig mindenféle női kézimunka, minta, gép képviselve van, — ez a roppant tömeg az oka, bogy a laikusnak hetek kellenének, mig részletes képet tudna magának alkotni az egész kiállításról. A vidékek közül legszebben, legnagyobb mértékben van képviselve a székelyföld, Torontál- és Tolnamegye a gyűjteményes kiállításokkal, Pancsova, Pozsony, Rimaszombat, Debre- czen, Szabadka és Békés-Csaba városok. Nagy érdeklődés tárgyát képezi a jó csabai nép, mely két tagja által képviseltette magát. Az öreges menyecske készségesen bemutatja szövőszékén, hogyan készült az a sok czifra törülköző, abrosz, katrincza, kötő, zsák, párnabaj, hogyan terem oda az a sok csík, virág, kakas, madár. A fiatalabbik leány, a csinos Erzsiké, pedig büszkén mutogatja az ö virágos abroszát. En is kerestem ismerős, kedves kéz munkáját 8 találtam is bőven. A hatezer kiállító közül Egerre esik négy kiállító összesen 44 tárgygyal, melyek legnagyobb részét abroszok, asztalkendők, törülközők, székvédök, női ingek, s hímzett szőnyeg képezik. Sem a nöegyletek, sem az iskolák nem mutatták be ez alkalommal munkásságukat. Legyen hát üdvözölve ez a négy „egri nő“! A Naschitz Sarol- t a leánynevelö-intézetének kiállításában láttam még egy csipke- nyakkendőt egri hölgytől s az andornaki tani t ó állított ki hat darab stefánia-harisnyát. Ennyi mindaz, amit Egerről s vidékéről irhatok. B. Az élczlapok. Az élczlapok a kegyencz szerepét játsza szülöttei közt. Neki az is szabad, mi testvéreinek nem. szóval neki sok szabad El van kényeztetve, mert dédelgetjük; nem ritkán elkapatja magát, mert tudja, hogy sokkal több hasznára van ö a társadalomnak, mint, sem ennek az apró botlásai felett szemet ne húnyna. Ha bizonyos hatások közt jogtalanúl jogot formál magának valamire, azt mondjuk rá: bohó fiú! s nevetjük; ha oktalanúl jogot tapos, azt mondjuk rá: bolondos gyerek! s nevetjük. Ha Don Quichotteként neki támad mindennek, nem akarva maga előtt tekintélyt elismerni, ha a fenségest nevetségessé, 8 a nevetségest fenségessé teszi, ha közöl titkokat, miket birtokosa, mélyen rejtene el inkább, ha egy gro- tesque-alakban egy népet, vagy elvet kifiguráz, — mindezekért egyenlő jutalma, hogy: kinevetik. De nem is vágyik ö magasabb jutalomra ; nála a kinevettetés életszükséglet, olyan, mint a Dalai Lámának a kövérség s nagy test, mely nélkül nincs tekintélye, s elcsapatik. — De hát van az élczlapnak tekintélye? vagy egyáta- lán szüksége volna neki erre? Régi krónikákban, melyek királyi, vagy nagyobb főúri udvarokról szólnak, említést találunk egy rejtélyes alakról, ki első tekintetre sehogy sem illett a komoly s fenségesnek látszó környezetbe. Neve nem colt, hanem pótolta ezt egy nem igen hízelgő megszólítás: Bolond. Pedig ennél nem lehetett nagyobb ellenmondás, mert az a bolond sok esetben okosabb volt környezeténél. S éppen azért méltán csodálkoznunk lehet az okon, miért öt bolondnak nevezték. Ez az ember mindenkinek szemébe merte vágni a leplezetlen igazságot, lett legyen az király, vagy kormányférfi, úr vagy szolga, s igy nem csoda, hogy bolondnak nyilváníttatott, sőt egyenesen kellett is annak tartatnia, mert okos embernek igaz mondását, nyiltszivüségét a hatalom ellenében régente pallossal, kötéllel vagy mivel jutalmazták meg. Mondj igazat, betörik a fejed, — régi közmondás ez; de azért volt mindig ember a sok között, ki a fejbetöréstöl nem félt, mert volt esze hozzá hogy kikerülje. Ráfogták hogy bolond; ö nem bánta, sőt gyönyörk ödött a csörgösipká- ban, mit viselnie kellett. Most ? — Tempora mutantur, csak az igazság maradt meg változatlanul, az ö gyakori elrejtőzésében. Nem használ a mi civilizált korunkban már semmit ha az ember merészen mondja ki az igazságot, mert számon kérjük tőle, hogy van-e szabadalma rá ? Mert pusztában veszne el, nem egy intézővel állhatván többé szemben, ki az igazság érvényre jutása vagy elrejtöztetésére döntő befolyással birt. De mivel mint régen, úgy most is szüksége van a társadalomnak arra, hogy az igazság leplezetlenül kimondassák: létrejött az élczlap. Egyebekben az udvari bolond hivatása s az élczlap szerepe egyeznek, hacsak azt a kis különbséget fel nem említjük, hogy amaz bolondnak tartva nyíltan beszélt, emez eszesnek tartva bolondozik, viczczel, el eltakarja a fögondolatát, hogy annál inkább keressék, rátaláljanak. Amannak szabadalma volt okosnak lenni, bolond külsővel, — ennek joga van tréfálni, bolondozni, itt is ott is ily-féle külsőségekkel takarván el az eredeti alkotó elemeket, a gondolkodó észt. Az élczlapok többé nem nélkülözhetők. Nagy körben több oldalú tendencziával léptek föl, azon eszközt használva czéljukra, mely minden társadalmi réteghez hozzá fér, s finoman alkalmasz- kodni tud. Mely tud sértő nem lenni, de elkerül a másik végletbe is. A komikum leghatalmasabb fegyvernek bizonyult emberi ferdesé- gek és gyarlóságok nyesegetésére. Nem fáj, de talál, csip és mulattat. A mennyiben pl. egy egész társadalmi osztályt tesz nevetségessé, nagy mértékben képes az emberben vidám hangulatot kelteni. Ha sziikebb körre, vagy plane egyesekre szorítkozik, müveit lovagias utón haladva, soha haragot nem támaszthat, mert a gondolkodó ész a támadásban is hasonmását véli feltalálni, a mig ez rejtőzik a komikus álarcz alatt, addig nem lehet hogy ne sikerüljön a czél, mely a két gondolkodó ész öszhangba hozására törekszik. Ha sikerül ez öszhangot létrehoznia, akkor az élczlap betölté rendeltetését, mert mulattatott, s mulattatva használt a társadalomnak. A finom s müveit élez előtt nincs külső jog, nincs alkotott törvény. Ezelőtt védve nem lehet senki, mert az emberi kedélyben rejlik a csira, melyből létjoga kifejlett. Egy sikerült élezben meghajlunk az ész előtt, mely azt elpattautá; egy adoma, egy humoros elbeszélés, egy jól alkalmazott ezélzás, vagy éppen egy grotesque, a legnagyobb mértékben gyönyörködtethet, mert ész munkája a kedélyhez, vagy in ultima analysi az értelemhez. A müveit, finom komikum, mely őrizkedik testi hibákban szenvedő embereket kicsúfolni,- erkölcsileg lestílyedteket nevetségessé tenni, — gyöngédtelen, vagy frivol módon mélyebben hatolni egy test ület, vagy egyes ember élete vi- I szonyaiba, mit megtilt az a törvény, mely minden kényszer nélkül áll az emberi lélekben, - az ilyen komikum fűszere az életnek. Az arra hivatott emberek sokszor emlegettek egy szomorú jelenséget, mely társadalmi életünkre folyton nehezedő nyomást gyakorol. A személyeskedés ez, a sajtó terén. Mintha a szenvedélynek volna arra joga, hogy ha nem is a komoly értelem előtt,
