Eger - hetilap, 1881
1881-06-16 / 24. szám
264 Jp Sok baj semmiért. ^ %-'? - Vig beszély. - jyj* (Koszoruzott pályamű.) Irta: Ries Hermln. Jelige: „Mindig saját szemeddel láss, úgy tévútra nem vezet a vakság.“ I. — Jó reggelt, kedves! — Jó reggelt! — Minő rózsás kedvben ? — Oh még most is nyilallik, annyit nevettem! — Hol, hol? Miért, miért? — Az a bolond, az a csacsi, ha, ha, ha ! — Ki bolond, ki csacsi? — Jaj, mondanék valamit, ha — — Valami skandalum, mi ? — De még milyen! — Hamar, hamar, ki vele I — Pikáns história, azon meleg, szinte fúrja az oldalom. — Oh kérem, beszéljen I Égek a kíváncsiságtól. Ki ? Mi ? — Na, hogy ki, azt én is csak gyanítom; de hogy mi, azt mindjárt elmondom. Famózus történet, annyi áll! — Ugyan, beszéljen hát I — Ha megígéri — — Esküszöm! Hiszen tudja, hogy az én fülem sir. — Nos hát hallja. De menjünk innen félrébb, mert a járókelők — _ — Értem. Meghallhatnák. Mikóné és Nikóné e rövid szóváltás után félre eső helyre mentek definiálni. M i k ó n é t az égető napnak déli sugara korántsem zsenirozta, s hogy az alkotó által adománykép kapott gyenge oldalát a pikáns história ki ne fúrja, iziben ekép replikáit: — Hát tudja, kérem, azt mondják, nem régen nősült, szép, derék fiatal s hozzá igen vagyonos neje van; de mint a legtöbb férfinak, úgy ennek is vaunak ifjúkori bűnei és ezeknek nyomós következményei. Ez még hagyján. Hősünk a házas életben is megakarta tartani teljes szabadságát és mig otthon a hiszékeny asszonykát mézes szavakkal hizlalgatta, addig ö maga a házon kivül érdekes kalandok után hajhászott. Hanem az egyszer megjárta, csúfosan megjárta! — Hogyan? Miként? — No, hogy a történetnek bevezetése is volt és hogy az már régebb időtől datálódik, természetes. Elég az hozzá, hogy az illető kedden este úgy nyolcz és kilencz óra közt — — Meglőtte magát? — Dehogy! lesett a menyecskére — — A menyecskére ? Melyikre ? Jaj ! — A varga-utczán találkoztak — — A varga-utczán? Ott Dombory lakik. Nem ö volt? — Onnan egyenesen a nő lakása felé ballagtak. Oda érve örvendtek a zavartalanságnak. Kebel keblen. Ajk ajkon és — — Látta kegyed ? — Annyi mintha láttam volna. Ugyan mit tettek volna egyebet? — Tovább, tovább, és? — És oh fátum ! Belép a férj, aztán következett sok minden, a mely a Seladon kidobásával végződött. — Nem kapott valami karczolást avagy kék foltot, a miről felismerhető. ? — Minden bizonynyal. Hanem most jön még a java. — Megboszúlta magát ? — A találékony menyecske, hogy port hintsen a világ szemébe, képzelje mit mondott! — Ah, még szólni is mert? — Azt mondta, hogy mindazt ö rendezte úgy, mert, mert meg akarta mutatni, hogy ő nem olyan asszony, — képzelje, hogy ö nem olyan asszony, mint más ! s azért rendelte haza férjét, hogy rendreutasitsa a tolakodót. — Hallatlan vakmerőség! Már ki hinné azt, hogy egy asszony elárulná — — Udvarlóját. Ezt nevetem én is. Hanem azt mondják, hogy a férje szentül hiszi. — Oh a füles ! — No, de ilyen hájfejü csak egy van a világon — — Nem Dudásra gondolt, édes Mikóném? — Eltalálta. D u d á 8 n é elég szívtelen, hogy a férjét ily hazugsággal szedje rá. — Úgy van. Ezö, más nem is lehet. — No, de köztünk maradjon! — Esküszöm, lelkem. Én semmit sem hallottam. A delet már régen elharangozták, a midőn a két hölgy a definiczióval felhagyott. II. Nikóné tudta, hogy otthon sem férje, sem gyermekei nála nélkül asztalhoz nem ülnek, mindazonáltal valami nagyon még sem sietett. A mit hallott, roppant szöget ütött a fejébe, de azért korántsem bolyongott elmerengve az utczán. Minden jövő-menő arczát megfigyelte, ha vájjon Dincs-e rajta kék folt, avagy karczolás. Utánuk is nézett, ha vájjon nem-e sántít valamelyik ? — Hátha az én Dánielem volt? — kérdé önmagától s a mint a Jiáza benyitóját átlépte, már tisztában volt. — 0 lesz az és senki más — mondá s a midőn férje a nő kipirult arczának okát kérdezni bátorkodott, megragadta annak vállait, erősen szemébe nézett s ott kezdé tapogatni a nyakát, a hol legcsiklandósabb. — De kedves Dorottya! — kiáltá N i k ó ur izegve- mozogva — ne csiklandozz hát! — Talán fáj ? Ugy-e fáj ? Oh, oh! — Bizony nem is kellemes. — Oh szörnyűség! Hát csakugyan te lettél volna? Fogjatok meg, mert elájulok! Dorottya rosszúl sejtette. Nem ájult el. — Oh te vén, istentelen! Mióta ismered Dudásnét? — De kedves Dorottya, én nem értelek. — Nem, no jó. Vesd le az inged; gombold ki a mellényedet; rajtad kék folt van; te össze vagy törve, te meg vagy verve ! — Én? De kedves Dorotty — — Hallgass, ne tagadd, te szemfényvesztő, te kalandor! Vesd le, ha mondom, mert rögtön szörnyet halok a szégyen miatt! — Sajnálom, de hidd meg, nem tudom, mi okozza halálodat. — Ez tehát a hűség? Oh Dániel! én sokra képesnek hittelek, de, hogy engem megcsalj, engem, a te hűséges Dorottyádat, ezt nem hittem volna soha, soha! Hogy ezt Nikóné síró hangon és a sértett női szív teljes indignácziójával mondta el, és hogy aztán a díványra dőlt fájdalmának súlya alatt, mondani sem kell. Nikó ur igen elbámúlt és a midőn látta, hogy kedves élete párjának szemei lehúnyvák, csakugyan kigombolta az ingét s megnézte, ha vájjon tudtán kiviil nincsenek-e kék foltjai? E művelet után Dorottya reszkető kezét ajkához emelte és gyöngéd hangon sugá: — Édesem, te bizonyosan optikai csalódásnak estél áldozatúl. A rossz nyelvek forrongásba hozták véredet. Itt vagyok ni, győződjél meg angyalom, a te csalhatatlan szemeiddel s meglátod, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. Ez hatott. Dorottya felugrott, és a vizitáczió eredménye bizonyosan igen megnyugtató vala, mert jövő pillanatban már a kihűlt levessel sandított s pusztította azt megkettöz- tetett étvágygyal, miközben korántsem feledkezett meg éles fogacs- kái közt rebesgetni: — Bizonyosan az a másik. — Mégis engem gyanúsítottál — bátor kodék megjegyezni Nikó ur. — Na, te sem vagy jobb a Deákné vásznánál. Ennek a dolognak még ma a végére járok. — Minek fárasztod magad, kedvesem. Úgy is gyöngélkedő vagy. — Oh az nem gátol abban, hogy föl ne nyissam szemeit azon szerencsétlen lénynek, ki ilyen kígyót melenget keblén! Magában pedig azt gondolta Dorottya: szenvedtem és tűrtem én már eleget. Sokszor mondták kárörvendö mosoly kíséretében, hogy a férjem nem szeret. Mily édes lesz ugyanezt mondhatni másnak. (Folyt, köv.)
