Eger - hetilap, 1881
1881-04-07 / 14. szám
132 Furcsa pör az! szomorú is, vig is, Aki hallja, mosolyog is, sir is. El is mondja fünek-fának rendre, 8 nincs kitől ily biztatást ne nyerne: „Jó Ágota, az Isten megáldja! Nagy keresztet mért a sors magára.“ Régesrég volt. Á megyéhez járult, Panaszt tenni keserves bajárul: „Kertem alatt jár az ellenségem, Rontja-bontja ősi örökségem, Gyilkos Körös! fogát feni rája, Fékezze meg a vármegye szája.“ Össze is ült a bölcs megye nyomba’, Hogy a Köröst felelőre vonja; Dikczióztak annyit és oly szépen, Fennmaradt a hire a megyében ; De a Körös tovább évre évről Részt hasogat Ágota kertjéből. Beállít a főispánhoz sírva, Az Írását saját keze irta, Tömérdek az öreg betű benne, Hátha igy több foganatja lenne, S helyre ütni, hol a toll tán vétett: Jó Ágota maga jött a végett. — Rókamállal bélelt ódon mente — Főispánhoz másba’ dehogy menne! Fonnyadt nyakán aranyos láncz fénylik, Reczés keztyü ér a könyökéig, 0 divatu köszönése, bókja, Mintha saját édes anyja volna „Méltóságod!“ — s elfúl zokogásba. Borsódzik ö méltósága háta, Csititgatja, nevezi bugának, Majd végére jár ö a bajának : Kicsi telkét vármegye megváltja, Megfizeti s kárát maga bánja. Fölforr erre Ágota kisasszony: Nem eladó az én ősi jussom! Semmi kincsért, soha, semmi áron! Az a kis kert egyetlen barátom, Emlékimnek csöndes dajkálója, Dehogy tudnék lemondani róla! Minden göröngy nekem ottan drága, Emlékeztet fényre, ifjúságra, Tavasz-éjre a milyen azóta Nem volt, nem lesz — és pacsirtaszóra, Mely a szívben ah, csak egyszer csendül — Élő rege elhunyt jegyesemről! — Egy rózsatöt oltánk együtt ketten Holdvilágnál harmatos kertemben ; Aztán elment — a szabadság hivta, Isten tudja, merre, hol a sírja! Kápolnánál látták utoljára, Oh, de él még, él a rózsafája .... S talaját is, magát is megvédem! .... Adja vissza az Írásom, kérem! A királyhoz fogok vele menni, 0 fog nekem igazságot tenni; Ráparancsol majd a vármegyére, Hogy az árva jussát miként védje! . .“ — Reszket a dér sárguló haraszton, Egyre vénül Ágota kisasszony ; Hajában a fekete szál gyérül, Alig maradt itt-ott egy emlékül; Fényes szemét homályosra sírta, A tollat már vezetni nem bírja. Fájhat neki a pusztulás képe, Azért nem mer nézni a szemébe. Gyilkos Kőrös! pusztít kénye-kedvre, Már-már rózsatöjét fenyegetve. S tavaszestén rózsatője mellett Csalódásban újra elmerenghet; Rózsaillat hirt hoz neki róla, Ki már várja szép találkozóra, S lelkén emlék — pacsirtaszó csendül: Olthatatlan örök szerelemről! ............ J ó szomszédok titkon, lopva, lesbül, Kiássák a rózsafát tövestül, És ültetik beljebb évről évre, Az örök szent irgalom nevébe’!-----S űrű homály két szemét megszállta, Oda a kert — de ö már nem látja! Mutatvány: „Egervára története“ czimü munkából. *) — Irta : Balogh János. — Eger s az egri vár, az 1241-iki tatárjárás alatt. Miután a Sajónál, IV. Béla seregét a tatár áradat megsemmi- sité, s tűzzel vassal pusztítva Egerig jutott : a megrémült lakosság menekült, a merre legjobbnak vélte, ki a hegyek közé az erdőségbe, ki a patak mentében — az ingoványosságban — tenyészett rengeteg nádasokba; a legnagyobb rész pedig a várba sietett, különösen a korosabbak, a nők s a gyermekek, annyira, hogy ekkor a várbelieknek nagyobb, fele ezekből állott. Eleinte kevés tatár mutatkozott a vidéken; de mindig több érkezett, s miután a varost teljesen kirabolták és elhamvasztották, a várra vetették szemeiket, a hol szintén nagy zsákmányt reméltek. Csakhogy itt nem oly könnyen jutottak czélhoz, mint a városban. Nagy akadály volt előttük a bastya, sáncz és a várfalazat. Majdnem egész haduk idegyülekezett a várat megvívandó; de ez nehezen ment. Élet-halálra kész védők működtek itt; a ki csak valamit tehetett, mind cselekedett serényen; még a nők sem tettek kivételt, hanem a férfiakkal egysorban hősies elszántsággal küzdöttek. (Ekkor történt először, hogy Egervára falain nők is harczoltak.) És mind eme nemes áldozatok hasztalanok voltak! Eger vára, az akkori harczászat minden követelményeinek teljesen megfelelt ugyan; de ezen alkalommal minden erősség s szilárdság mellett sem ért semmit; mert egy dologban nagy hiányt szenvedett és ugyan — az élelmiszerekben. E hiánynak sok oka lehetett; de a legnagyobb ok mindenesetre a meglepetés volt, mely a hosszas béke után villámként hatott. Mindenki elvesztette fejét, kapkodott mindenhez és nem mentett meg semmit, még önmagát sem. Úgy történt Egerben is. A tatár jöttének hirére mindenki rejtőzni akart; ellenállásra, fökép szívósra, alig gondoltak. Az ellentállás azonban itt igy is kemény volt. Ezt látván a tatárok azon hiedelemre jöttek, hogy itt óriási kincseknek kell ösz- szehalmozva lenni, — mely sejtelem még magasb fokra csigázta ostromló dühöket. Eltökéilették, innen addig tovább nem menni, mig a vár a benne vélt kincsekkel együtt hatalmukba nem került. De hiába lett volna ezen elhatározás. Nem értek volna a tatárok czélt, ha a várban az élelmi szerek el nem fogynak. Az ostrom második hetének vége felé már a védők minden megemészt- hetöt elfogyasztottak; ekkor mentek bele a tatárok kelepczéjébe, mely abból állott: hogy a várat az éjszaki oldal kivételével, erősen körülzárolták, oly számítással, hogy majd a védők látva az éjszaki szabad részt, azon menekülni iparkodnak s a várat elhagyják. Midőn a várban már éhhalál keletkezett, a védők elhatározták, hogy mintegy 100 főnyi jól fölfegyverzett csapat a tatárok közt valahogy kilopódzik, szükség esetén keresztül tör, és valahonnan vagy élelmet, vagy segítséget hoz. A védők szine-java vállalkozott erre a veszélyes bár, de némileg reményt nyújtó kalandra, midőn a várban már semmi remény nem volt! A bekövetkezett sötét éjen éjfélkörül a legnagyobb csendben nyilt meg az éjszaki közép bástya rég bezárt kapuja, s azon mintegy 120 főnyi jól fölfegyverzett Zárkozottabb — nem olyan mint régen, Ritkán látni virágos kertjében ; *) Ezen, kéziratban levő érdekes munkára, melyről már múlt alkalommal megemlékeztünk, a tisztelt közönség figyelmét ismételve fölhívjuk.
